Al-Hákim fátimida kalifa

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
 Ennek a lapnak a címében vagy szövegében az arab nevek nem a magyar nyelvű Wikipédiában irányelvként elfogadott magyaros átírás szerint szerepelnek, át kellene javítani őket.
Al-Hákim fátimida kalifa
Abu 'Ali Mansur al-Ḥākim bi-Amr Allāh
al-Hakim arany dinárja, amelyet Muszlim időszámítás szerint 391-ben vertek (isz. 1000/1001)
al-Hakim arany dinárja, amelyet Muszlim időszámítás szerint 391-ben vertek (isz. 1000/1001)
Fatimida Egyiptom
Uralkodási ideje
996. október 14. – 1021. február 13.
Elődje Abu Mansur Nizar al-Aziz Billah
Utódja al-Zahir li-I'zaz Din Allah
Korszak 996. október 14. – 1021. február 13.
Életrajzi adatok
Uralkodóház Fátimida-dinasztia
Született 985. augusztus 13.[1][2][3]
Kairó
Elhunyt 1021. február 13. (eltűnt)
Kairó
Édesapja Al-Aziz Billah
Testvére(i) Sitt al-Mulk
Gyermekei Ali az-Zahir
Vallás siíta iszlám
A Wikimédia Commons tartalmaz Al-Hákim fátimida kalifa témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Abū ʿAlī Manṣūr (985. augusztus 13. – 1021. február 13.), ismertebb uralkodói nevén al-Ḥākim bi-Amr Allāh (arabul: الحاكم بأمر الله ’Az uralkodó Isten parancsa szerint’)[4] a hatodik fátimida kalifa[4] és a 16. iszmaili imám (996–1021). Számos síita iszmaili szekta fontos alakja, mint például a 15 milliós nizari, az 1–2. milliós Musta'li és a 2 milliós levantei drúz közösségek.[5] [6]

Al-Hakim szerepe ellentmondásos, mivel életéről és örökségéről sokféle nézet kering.[7] [8] Paul Walker történész ezt írja: „Végső soron két kép él róla, egyrészt az őrült és despotikus zsarnoké (mint a germán és római despoták), aki irracionális módon, szeszélyből megöli a körülötte lévőket, másrészt az ideális legfelsőbb uralkodóé, aki Istentől rendelt és kiválasztott, akinek minden cselekedete igazságos volt. Az elsőt ellenségei és az ellene lázadók gondolták róla, a második pedig hű követői szívében él, akiket, bár talán megzavartak az események, mindazonáltal mindvégig lelkesen hűségesek maradtak hozzá."[9] Kritikusai „őrült kalifának” [10] vagy „az iszlám Nérójának ” nevezték. [11]

Az általa vezetett keresztényüldözés a keresztes hadjáratok egyik fontos előzménye, hiszen betiltotta a szentföldi zarándoklatot és 1009-ben lerombolta a jeruzsálemi Szent Sír-bazilikát. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a Szent Sír Bazilikát a keresztes hadjáratok idejére már rég újjáépítették a bizánciak, így Al-Hakim föllépése közvetlen oknak nem nevezhető.

Élete[szerkesztés]

A 985-ben született Abu 'Ali "Mansur" volt az első fátimida uralkodó, aki Egyiptomban született. Abu 'Ali "Mansur"-t i.sz. 993-ban kiáltották ki örökösnek ( wali al-'ahd ), és apját , Abū Mansūr Nizār al-Azīz bil-Lāh-t (975–996) követte tizenegy évesen, október 14-én. 996, al-Hakim Bi-Amr Allah kalifa címmel. Al-Ḥākim kék szeme vöröses arannyal volt foltos. [12]

Származás[szerkesztés]

Al-Ḥākim csütörtökön, Rabi' al-awwal 3-án született i.sz. 985-ben ( AH 375). Apjának, al-'Azīz bil-Lāh kalifának két hitvese volt. Az egyik egy umm al-walad volt, akit csak a Sayyidah al-'Azīziyyah vagy al-'Azīzah néven ismernek (megh. 385/995). [13] Melkita keresztény volt, akinek két testvérét a melkita egyház pátriárkájának nevezte ki  al-'Azīz kalifa. [13] Különböző források szerint az egyik testvérét vagy az apját al-'Azīz küldte nagykövetnek Szicíliába. [13]

Al-'Azīzah-t Sitt al-Mulk anyjának tartják, az iszlám történelem egyik leghíresebb nőalakjának, aki viharos kapcsolatban állt féltestvérével, al-Ḥākimmel, és jó eséllyel meggyilkolta (lásd lent az életrajz végét).[13] Néhányan, például a keresztes lovagok krónikása, Tíruszi Vilmos azt állították, hogy al-'Azīzah al-Ḥākim kalifa anyja is volt, bár a legtöbb történész ezt elutasítja.  Tiruszi Vilmos odáig ment, hogy azt állította, hogy al-Ḥākim tette, a Szent Sír-templom lerombolása 1009-ben annak köszönhető, hogy buzgón akarta megcáfolni azt a gúnyolódást hogy ő keresztény nőtől született keresztény volna.[13] Ezzel szemben al-Musabbihi krónikás elmeséli, hogy 981-ben al-Ḥākim muszlim édesanyja egy ibn al-Washa nevű bebörtönzött iszlám bölcs segítségét kérte, hogy imádkozzon a megbetegedett fiáért. A bölcs beleírta az egész Koránt egy tál belső felületébe, és megparancsolta neki, hogy mossa meg benne a fiát. Amikor al-Ḥākim felépült, az édesanya hálából követelte a bölcs szabadon bocsátását. Kérését teljesítették, és a bölcs és társai kiszabadultak a börtönből.[13]

A drúz források azt állítják, hogy al-Ḥākim anyja 'Abdu l-Lāhnak, al-Mu'izz li-Din Allah egyik fiának és így al-'Azīz unokahúgának a lánya volt.[13] A történészek, mint például Delia Cortese, vitatják ezt az állítást:

„Valószínűbb, hogy ez a nő valójában al-Hakim felesége volt, nem pedig az anyja. Úgy tűnik, a drúzok szemében al-Hakim egy endogám unióból származott, és ez a nézet azt a doktrinális célt szolgálja, hogy megerősítsék a „szent családdal” való kapcsolatot, ezáltal erősítve az al-Hakimnak tulajdonított politikai és doktrinális státuszt. [13]”

Hatalomra jutás[szerkesztés]

996-ban al-Ḥākim apja, al-'Azīz kalifa utazásba kezdett, hogy meglátogassa Szíriát (amelyet a Fátimidák csak fegyveres erővel tartottak kézben, és bizánci nyomás alatt állt). A kalifa a bilbeisi út elején megbetegedett, és több napig betegágyban feküdt. Bélfájdalmakban szenvedett. Amikor úgy érezte, hogy a végéhez közeledik, megbízta Qadi Muhammad ibn an-Nu'mant és Abū Muhammad al-Hasan ibn 'Ammar tábornokot, hogy vigyázzanak al-Ḥākimre, aki akkor még csak tizenegy éves volt. Ezután beszélt a fiával. Al-Ḥākim később visszaemlékezett az eseményre:

„Nem találtam mást a testén, csak rongyokat és kötszereket. Megcsókoltam, ő pedig a keblére szorított, és felkiáltott: "Hogy bánkódok érted, szívem szerelme!", és könnyek folytak ki a szeméből. Így szólt: "Menj, fiam, és játssz, mert jól vagyok." Engedelmeskedtem, és elkezdtem szórakozni olyan játékokkal, amilyenek a fiúknál szokásosak, és nem sokkal ezután Isten magához vette. Barjawan [a kincstárnok] ekkor hozzám sietett, és meglátott egy platánfa tetején. Felkiáltott: „Gyere le, fiam! Isten oltalmazzon téged és mindnyájunkat." Amikor leereszkedtem, a fejemre tette az ékszerekkel díszített turbánt, megcsókolta előttem a földet, és így szólt: "Üdvözöljük a hívek vezérét Isten irgalmával és áldásával". Ezután kivezetett ebben az öltözékben, és megmutatott az összes embernek, akik megcsókolták előttem a földet, és a kalifa címmel tisztelegtek.[14]”

Másnap ő és új udvara Bilbaysből Kairóba indult, az apja holttestét hordozó teve mögött, és a halott kalifa lábai lelógtak a hordágyról. Nem sokkal az esti ima előtt érkeztek meg, és az apját másnap este eltemették elődje, al-Mu'īzz sírja mellé. Al-Ḥākimot feleskette Barjawan, egy "fehér eunuch", akit al-'Azīz oktatójának nevezett ki.

Mivel nem volt egyértelmű, hogy örökli-e apja pozícióját, ez a sikeres hatalomátadás a Fátimida- dinasztia stabilitásának bizonyítéka volt. Al-Hakim apja Barjawan eunuchot szánta régensnek, amíg al-Hakim elég idős lesz ahhoz, hogy egyedül uralkodjon. Ibn 'Ammarnak és Qadi Muhammad ibn Nu'mannak kellett segítenie az új kalifa gyámságában.

Ennek ellenére a kutama törzshöz tartozó berberek megragadták az esélyt, hogy visszaszerezzék vezető pozíciójukat az államban, amely al-Aziz idején erodálódott az iszlám keletről érkező török és daylamita zsoldosok (a Mashāriqa, "keletiek") miatt. Arra kényszerítették a kiskorú al-Hakimot, hogy bocsássa el Īsa ibn Nestorius keresztény vezírt (akit nem sokkal később kivégeztek), és vezetőjüket, Ibn 'Ammar nevezzék ki a kormány élére wāsiṭa ("közvetítő") címmel, nem pedig teljes vezírként. [15] [16] [17] Abban az időben a sáfár "államtitkári" hivatala is ebben a hivatalban egyesült. Ibn 'Ammar ezután felvette az Amīn ad-Dawla címet, „aki megbízott a birodalomban”. Ez volt az első alkalom, hogy a "birodalom" kifejezést összefüggésbe hozták a Fátimida állammal. Ibn 'Ammar uralma gyorsan berber zsarnokságba süllyedt: azonnal elkezdte berberekkel betölteni a kormányt, akik jóformán kifosztották az államkasszát. A berberek azon törekvése, hogy kizárják a hatalomból a többi érdekcsoportot – nemcsak a törököket és a hadsereg többi etnikai csoportját, hanem a polgári bürokráciát is, akiknek a fizetését csökkentették – nemcsak a Mashāriqát idegenítették el, hanem Barjawant is. Barjawan felvette a kapcsolatot Damaszkusz fátimida kormányzójával, a török Manjutakinnal, és behívta, hogy vonuljon Egyiptomba, és űzze le Ibn 'Ammart. Manjutakin elfogadta, de Ascalonnálvereséget szenvedett Ibn 'Ammar csapataitól akiket Szulejmán ibn Dzsafar ibn Falah vezetett, és fogságba esett. Barjawan azonban hamarosan új szövetségesre talált, a Kutama törzs vezetője, Jaysh ibn Samsam, Tripoli kormányzója személyében, akit Ibn Falah elbocsátott, és a helyére a saját testvérét állította. Jaysh és Barjawan más elégedetlen berber vezetőket gyűjtött össze, és 997 októberében felkelést indítottak Kairóban. Ibn 'Ammar menekülni kényszerült, Barjawan pedig wāsiṭa címen váltotta fel. [18] [19] [20]

Uralma idején Barjawannak sikerült egyensúlyba hoznia a két frakciót, teljesítette a Mashāriqa követeléseit, miközben gondoskodott a Kutamáról is. Ennek értelmében megkegyelmezett Ibn 'Ammarnak, és visszaadta neki 500 aranydináros havi fizetését. Bajarwan 1000. március 26-i meggyilkolása után azonban al-Hakim kalifa vette át a kormány gyeplőjét, és elindította a fátimida elit megtisztítását, melynek során Ibn Ammart és sok más Kutama vezetőt kivégeztek. [21] [22] Saját hatalmának biztosítása érdekében Hakim korlátozta a wasitáknak és a vezíreknek hatalmát és hivatali idejét, így több mint 15-en voltak kalifátusa hátralévő 20 évében.

al-Ḥākim mecset

Al-Hakim legkeményebb és legkövetkezetesebb ellenfele a bagdadi Abbászida kalifátus volt, amely az iszmailizmus befolyásának megállítására törekedett. Ez a versengés vezetett az 1011-es Bagdadi Kiáltványhoz, amelyben az Abbāsidák azt állították, hogy az al-Ḥākim által képviselt vonal nem törvényesen származik Alitól.

Al-Hakim küzdött Bahrein (egy sziget a Perzsa-öbölben, valamint egy kelet-arábiai terület) Qarmatiyya uralkodóival is. Diplomáciai és missziós eszköze az Ismā'īlī da'wah "Misszió" volt, amelynek szervezeti hatalmi központja Kairóban volt.

Belső nyugtalanság és frakciók[szerkesztés]

Al-Hakim uralkodását általános nyugtalanság jellemezte. Ahogy föntebb bemutattuk, a fátimida hadsereget két ellentétes csoport, a törökök és a berberek közötti rivalizálás zavarta. A feszültség nőtt a kalifa és vezírei között, és uralkodásának vége felé kezdett kialakulni a drúz mozgalom, egy vallási szekta, amely al-Hakimot Isten megnyilvánulásaként istenítette. A szekta tagjai imával fordultak al-Hakimhoz, akit "Isten megnyilvánulásának" tekintettek "az Ő egységében". [23]

A Bagdadi kiáltvány[szerkesztés]

A fátimida uralom terjeszkedésétől megriadva, a bagdadi al-Kadir Abbászida kalifa megtorló intézkedéseket fogadott el, hogy megállítsa az iszmailizmus terjedését birodalmában. 1011-ben számos szunnita és tizenkét síita tudóst gyűjtött össze udvarában, és megparancsolta nekik, hogy írásos dokumentumban nyilatkozzanak arról, hogy Hakimnak és elődeinek nincs valódi leszármazása Alitól és Fatimától . Ezt az úgynevezett bagdadi kiáltványt pénteken felolvasták a mecsetekben az abbászida birodalom tartományaiban, a fátimidákat zsidó származással vádolva. Ezenkívül al-Hakimot állítólagos keresztény anyja miatt azzal vádolták, hogy túlságosan engedékeny a nem muszlimokkal, így több kiváltságot adott nekik, mint amennyit iszlám uralom alatt kellett volna. Az ilyen vádak a Fátimidákat kritizáló költészetben nyilvánultak meg. al-Kadir emellett megbízást adott több iszmailita tan cáfolatára is. Ilyeneket írt a Mu'tazili 'Ali b. Szaid al-Isztakri (1013). [24]

Külügyek[szerkesztés]

Hakim számos nehézséggel és felkeléssel szembesült viszonylag hosszú uralkodása alatt. Bár nem veszített el egyetlen fontos területet sem Észak-Afrikában, az ottani iszmaili közösségeket szunnita harcosok támadták meg befolyásos máliki jogászaik vezetésével. A fatimidák és a bahreini Qarmaták közötti viszony szintén ellenséges maradt. Másrészt Hakim szíriai politikája sikeres volt, mivel sikerült kiterjesztenie Fátimida hegemóniáját Aleppó emírségére .

Al-Hakim fenntartotta a diplomáciai kapcsolatokat a Fátimida Birodalom és számos különböző ország között. Ügyes diplomáciára volt szükség ahhoz, hogy baráti, de legalább semleges kapcsolatokat alakítsanak ki a Bizánci Birodalommal, amelynek expanzív céljai voltak a 11. század elején. [25]

Al-Hakim földrajzilag legtávolabbi diplomáciai küldetése a Song-dinasztia korabeli Kínában volt. [25] A Fátimida egyiptomi tengerészkapitány, aki Domiyat néven ismert, egy buddhista zarándokhelyre utazott Shandongban i.sz. 1008-ban [25] Ezzel a küldetéssel a Song Zhenzong kínai császárnak ajándékokat adott át uralkodó kalifájától, al-Hakimtól. [25] Ezzel helyreállították a diplomáciai kapcsolatokat Egyiptom és Kína között, amelyek a Tang-dinasztia 907-es összeomlása során vesztek el [25]

Eltűnése és az utódlás[szerkesztés]

Uralkodása utolsó éveiben Hakim növekvő hajlandóságot mutatott az aszkézis felé, és rendszeresen visszavonult meditálni. 35 évesen, 1021. február 12-ről 13-ra virradó éjszaka, elindult egyik szokásos éjszakai meditációs útjára a Kairón kívüli Mokattam-hegyekbe, de nem tért vissza. A kutatás során csak a szamarát és a vérfoltos ruháit találták meg. Eltűnése rejtély maradt. [26]

Húga, Sitt al-Mulk megmozdult, hogy unokaöccsét, al-Zahir li-I'zaz Din Allahot apja utódjaként imám-kalifává nyilvánítsa. Az al-Hakim által kijelölt örököst eltávolították, al-Mulkot pedig 16 éves unokaöccse régensévé nevezték ki. Al-Zahir nagykorúvá válása után Sitt al-Mulk 1023-ban bekövetkezett haláláig betöltötte a kormányzaton belüli vezető pozíciót. A modern történészek felvetették, hogy Sitt al-Mulk felelős lehet bátyja eltűnésében, ő lehet a gyilkosa, de erre nem került elő történelmi bizonyíték. [27]

Rossz híre a nyugati irodalomban[szerkesztés]

A nyugati irodalomban „őrült kalifaként” emlegették. [28] [29] [30] Ezt a címet nagyrészt az irányítása alá tartozó vallási kisebbségekkel kapcsolatos szeszélyes és elnyomó magatartásának köszönheti, ahogyan Hunt Janin történész mondja: al-Hakim „sok kegyetlensége és különcsége miatt „őrült kalifaként” volt ismert. [31] Michael Bonner történész rámutat, hogy a kifejezést az al-Hakim és elődei, valamint utódai közötti drámai különbség miatt is használják, ugyanakkor rámutat arra is, hogy az általa vezetett vallásüldözés rendkívüli ritkaság az iszlámban ebben a korszakban. "Fővárosában, Kairóban ez a kiegyensúlyozatlan (és a legtöbbek szerint őrült) kalifa különösen a keresztények ellen dühöngött. . . . Összességében az ilyen epizódok kivételesek maradtak, mint az iszlámra való kényszerű áttérés epizódjai." [32] Michael Foss történész is megjegyzi ezt az ellentétet: „Több mint háromszázötven éven át, attól az időtől kezdve, amikor Omar kalifa szerződést kötött Sophronius pátriárkával, egészen 1009-ig, amikor az őrült al-Hakim támadásokat indított a keresztények és a zsidók ellen, a városok városa, Jeruzsálem és a Szentföld nyitott volt a Nyugat felé, barátságos fogadtatással, és az út nem volt veszélyesebb, mint egy Párizsból Rómába tartó utazás... Hamarosan [al-Hakim után] elmúlt a pánik. 1037-ben al-Mustansir megegyezett IV. Mihály császárral." [33]

Amint egy neves folyóirat megjegyezte, al-Hakim jobban felkeltette a modern történészek érdeklődését, mint a Fátimida-dinasztia bármely más tagja, mert:

„Excentrikus jelleme, a magatartásában és politikájában tapasztalható következetlenségek és radikális hullámzások, magánéletének rendkívüli aszkézise, kormánya legmagasabb tisztségviselőivel való kapcsolatának bosszúálló kíméletlensége, párosulva a korrupció és a közéleti erkölcstelenség minden jele elfojtásának megszállottságával, a keresztények megsemmisítésének kísérlete és a Közel-Kelet összes keresztény szent helyének szisztematikus elpusztítására való felhívás, amely a Szent Sír Bazilika, a kereszténység legszentebb jeruzsálemi templomának lerombolásához vezetett, mind élesen szembeállítják uralkodását bármely elődjével és utódjával, sőt bármely muszlim uralkodóéval... Mindezt a szélsőséges izmaelita csoport általi istenítés tetőzte be. Misszionáriusai a drúz vallás előfutárai és megalapítói lettek. A kérdés az, hogy magatartása racionálisan motiváltnak és a körülményektől függőnek tekinthető-e, vagy inkább egy őrült elme kifürkészhetetlen működésének.[34]”

Ugyanakkor azt az állítást, hogy al-Hakim őrült volt, és a körülötte zajló események ebből kiinduló értelmezését egyes tudósok, például Willi Frischaue puszta propagandaként vitatják. Ő kijelenti: „Ellenségei „őrült kalifának” nevezték, de ő növelte Kairó hírnevét a civilizáció központjaként.” [5] Heinz Halm történész írása megpróbálja eloszlatni "az eltorzított és ellenséges beszámolókat, és kijelenti, hogy a Fatimida-ellenes hagyomány megpróbált igazi szörnyeteget csinálni ebből a kalifából", [6] míg P.J. Vatikiotis azt írja, "úgy tűnik, hogy [al-Hakim] üldöztetése a keresztények és zsidók ellen és az 1004 és 1020 között e célból hozott törvények igazolható célú politikát jelentettek." [35]

Al Hakim és a síita iszmailizmus[szerkesztés]

Al-Hakim élénk érdeklődést mutatott a kairói központú Fátimida Ismaili da'wa (prédikáció) megszervezése és működtetése iránt. Uralkodása alatt szisztematikusan felerősítették azt a fátimida uralmi területen kívül is, különösen Irakban és Perzsiában. Irakban a da'ik számos helyi emírre és befolyásos törzsfőnökre összpontosították erőfeszítéseiket, akiknek támogatásával az abbászidák kiirtását tűzték ki célul. Ennek az időszaknak a keleti tartományokban tevékenykedő fatimida da'i-jai közül a legkiválóbb Hamid al-Din Kirmani volt, az egész fatimida-korszak legkiválóbb iszmaili teológusa-filozófusa. Kirmani és más da'ik tevékenysége hamarosan konkrét eredményekhez vezetett Irakban: 1010-ben Moszul, Kufa és más városok uralkodója elismerte Hakim szuzerenitását. A 16. fátimida imám, al-Hakim bi-Amr Allah kalifa (996–1021) megparancsolta da'ijának, Harun ibn Muhammadnak Jemenben, hogy csak a Da'im al-Iszlám fényében hozzon döntéseket. [24]

1013-ban befejezte az apja által megkezdett al-Jāmiʻ al-Anwar építését. Közismert nevén "Hākim mecsetje", idővel tönkrement. Az 1970-es években a Dawoodi Bohras, egy iszmaili síita szekta, Mohammed Burhanuddin vezetésével új építési módszereket és anyagokat használva helyreállította a leromlott állapotú mecsetet, törekedve a lehető legtöbb építészeti és művészi jellemző megőrzésére. [36] Az építkezést azonban erős kritika érte néhány akadémikustól, műemlékvédőtől és művészettörténésztől, akik az erőfeszítést inkább "új épület" felépítésének, mint helyreállításnak tekintették. [37]

A Tudás Háza[szerkesztés]

Az oktatás és tanulás területén al Hakim egyik legfontosabb tette a Dar al-Ilm (a Tudás Háza) 1005-ös megalapítása volt Kairóban. [38] A hatalmas könyvtárral felszerelt Dar al-Ilmben sokféle tantárgyat tanítottak, a Korántól és a hadísztól a filozófiáig és csillagászatig . Uralkodása alatt a fátimida kalifa ingyenesen biztosított papírt, tintát, tollat és tintatartót mindazoknak, akik ott tanultak. [39] A nyilvánosság számára elérhetővé tették az oktatáshoz való hozzáférést, és sok fatimida da'i képzésének legalább egy részét ebben a nagy oktatási intézményben kapta, amely az Ismaili da'wa (misszió) szolgálatában állt egészen a Fátimida-dinasztia bukásáig. [24] A Dār al-Ilm több mint 100 éven keresztül a tanulás központjaként tűnt ki, ahol csillagászok, matematikusok, nyelvészek, logikusok, orvosok, filológusok, jogászok és mások végeztek kutatásokat, tartottak előadásokat és működtek együtt. Méltatói szerint az intézmény mindenki számára nyitott volt, és politikai nyomás vagy pártos befolyás nem korlátozta. [40]

A bölcsesség szekciói[szerkesztés]

Hakim prioritássá tette az iszmaelita és a fatimida da'ik oktatását; az ő idejében Kairóban különféle tanulmányi szekciókat ( majalis ) hoztak létre. Hakim anyagi támogatást és adományokat nyújtott ezekhez az oktatási tevékenységekhez. A privát „bölcsességi üléseket” (majalis al-hikma), amelyeket ezoterikus iszmaili doktrínáknak szenteltek, és amelyeket kizárólag a beavatottaknak tartanak fenn, úgy szervezték meg, hogy a résztvevők különböző kategóriái számára elérhetőek legyenek. Maga Al Hakim gyakran részt vett ezeken az üléseken, amelyeket a Fátimida-palotában tartottak. [24] A nevet (majalis al-hikma) a drúzok, nizariak és tajjábi iszmaeliták még mindig használják annak az épületnek a neveként, amelyben vallási összejövetelüket és istentiszteletüket tartják, gyakran Majlisnak (szekció) rövidítve.

Drúzok[szerkesztés]

Al-Hakim a drúz vallási szekta központi alakja. A névadó alapító, ad-Darazi 1018-ban Isten megtestesülésének nyilvánította őt. [5] [6] Hamza ibn Ali ibn Ahmadot a drúzok alapítójának és a drúz kéziratok elsődleges szerzőjének tekintik, [41] ő hirdette, hogy Isten emberré vált, és emberformát öltött, al-Hakim bi-Amr Allah személyében. [5] [6] [42] [43]

Vallásközi kapcsolatok[szerkesztés]

Nissim Dana vallástudós szerint al-Hakim kapcsolata más monoteista vallásokkal három külön szakaszra osztható. [44]

Első időszak[szerkesztés]

996-tól 1006-ig, amikor a kalifa legtöbb végrehajtó hatalmi funkcióját tanácsadói látták el, a síita al-Hakim „úgy viselkedett, mint a síita kalifák, akik sikerrel jártak, ellenséges magatartást tanúsítva a szunnita muszlimokkal szemben, míg A Könyv népei – a zsidók és a keresztények – felé a relatív toleranciát képviselték, cserébe a jizya adóért. [44]

1005-ben al-Hakim elrendelte az első három kalifa ( Abu Bakr, Umar és Uthman ) és Aisha, Mohamed felesége elleni átkok nyilvános közzétételét, amiért megtagadták a kalifátust Mohamed unokatestvérétől és vejétől, 'Alītól, aki síita meggyőződés szerint a próféta jogos utódja volt.

Nissîm Dānā történész szerint al-Hakim elrendelte, hogy "átkokat jegyezzenek be a harcos I. Muavija, az Omajjád Kalifátus megalapítója ellen, valamint mások ellen Mohamed belső körében a Szahábában – Mohamed első társai ellen az iszlám útján. " [44] Ez összhangban volt a síita gyakorlattal, amint azt Haydari ajatollah, a muszlim tudós kifejtette: "A siíták követői azt mondják: "Ó, Allah átkozd meg az egész Banu Umayyát ". [45] A síiták azt állítják, hogy 'Alī iránti gyűlöletből Muavija elrendelte, hogy a Talbiyah-t ne mondják ki (ahogy azt 'Alī hirdette), és megparancsolta az embereknek, hogy átkozzák őt ( Sa'd ibn Abi Waqqas megtagadta ezt). A síiták úgy tartják, hogy Muavija és az összes omajjád kalifa (talán II. Umar kivételével) „képmutató volt, akinek 'Alī gyűlölete a vallása... Nem csak utálják Ali-t, hanem Allahot is úgy imádják, hogy aláltal keresik vele a kapcsolatot, hogy utálják Alit .

Mindössze két év elteltével az átkok közzététele után al-Hakim véget vetett a gyakorlatnak. [44] Ebben a korszakban al-Hakim elrendelte, hogy hagyják abba a fajr imát követő as-salāh khayr min an-nawm „imádkozni jobb, mint aludni” kifejezés használatát – ezt szunnita kiegészítésnek tekintette. Ehelyett elrendelte, hogy ḥayyi 'alā khayr al-'amal „a legjobb cselekedetekig” szóljon az imádság befejezése. Megtiltotta továbbá két ima – a Salāt at-Tarāwih és a Salāt ad-Duha – használatát, ahogyan azt a szunnita bölcsek megfogalmazták. [44]

A vallási kisebbségek és a megkülönböztetés törvénye[szerkesztés]

1004-ben al-Hakim elrendelte, hogy a keresztények többé nem ünnepelhetik vízkeresztet és a húsvétot . [46] A bor ( nabidh ) és még más, nem szőlőből készült bódító italok ( fuqa ) használatát is betiltotta a muszlimok és a nem muszlimok számára egyaránt. [44] Ez nehézségeket okozott mind a keresztényeknek (akik a bort használták szentmiséiken), mind a zsidóknak (akik használták azt vallási ünnepeiken).

1005-ben al-Hakim elrendelte, hogy a zsidók és a keresztények kövessék a ghiyār „a megkülönböztetés törvényét” – elrendelte számukra a mintaq vagy zunnar „öv” (görögül ζωνάριον) és az „ imāmah „turbán” viselését, mindkettőt fekete színben. Ezenkívül a zsidóknak fából készült borjú nyakláncot, a keresztényeknek pedig vaskeresztet kellett viselniük. A nyilvános fürdőben a zsidóknak a borjút csengőre kellett cserélniük. Ezenkívül a Könyv Népe nőinek két különböző színű cipőt kellett viselniük, egy pirosat és egy feketét. Ezek 1014-ig maradtak érvényben [47]

A korabeli síita gondolkodásmódot követve ebben az időszakban al-Hakim számos más korlátozó rendeletet ( szijillat ) is kiadott. Ezek közé tartozott a nyilvános fürdőkben fedetlen ágyékkal mutatkozás betiltása, a nők fedetlen arccal való nyilvános megjelenésének tilalma, valamint számos klub és szórakozóhely bezárása. [44]

Második időszak[szerkesztés]

1007-től 1012-ig „kifejezetten toleráns volt a szunniták iránti hozzáállása, és kevésbé volt buzgó a síita iszlám iránt, míg a „Könyv népével” szemben ellenséges volt”. [44] 1009. október 18-án al-Hakim elrendelte a Szent Sír és a hozzá kapcsolódó épületek lerombolását, láthatóan felháborodva a szerzetesek által a Szent Tűz „csodálatos” leszállása során szerinte elkövetett csaláson, amelyet évente a templomban ünnepeltek a húsvéti virrasztás részeként. Yahia krónikás megjegyezte, hogy "csak azokat a dolgokat kímélték meg, amelyeket túl nehéz volt lerombolni". A körmeneteket betiltották, és néhány évvel később Palesztinában az összes kolostort és templomot elpusztították vagy elkobozták. [46] IX. Konstantin bizánci császár csak 1042-ben vállalkozott a Szent Sír újjáépítésére al-Hakim utódjának engedélyével.

Harmadik időszak[szerkesztés]

Al-Hakim végül lehetővé tette az iszlám hitre nem hajlandó keresztények és zsidók számára, hogy visszatérjenek hitükhöz, és újjáépítsék lerombolt imaházaikat. [48] Valóban, 1012-től 1021-ig al-Hakim

„toleránsabb lett a zsidókkal és keresztényekkel, és ellenséges a szunnitákkal szemben. Ironikus módon különösen ellenséges hozzáállást alakított ki a muszlim síitákkal szemben. Ebben az időszakban, 1017-ben kezdett a drúzok egyedülálló szektája önálló vallássá fejlődni, amely al-Hakim isteni kinyilatkoztatásán (Kasf) alapult.[44]”

Bár világos, hogy Hamza ibn Ahmad volt a kalifa fő dāʿī-ja, van, aki szerint al-Hakim hitt saját istenségében. [49] [50] [51] [52] [53] Más szakértők, különösen maguk a drúzok, nem értenek egyet a közvetlen istenség állításával, megjegyezve, hogy ennek támogatója ad-Darazi volt, akit egyes források szerint al-Hakim kivégzett, mint bálványimádót. Levelek mutatják, hogy ad-Darazi megpróbálta megszerezni az irányítást a Muwahhidun mozgalom felett, megkísérelve a kalifa támogatását, aki ehelyett eretneknek találta. [54] [55]

Házastársak és gyerekek[szerkesztés]

Al-Hakim örökösének , 'Alī az-Zāhirnak az anyja volt az umm al-walad Amīna Ruqayya, a néhai Abd Allah herceg lánya, al-Mu'izz fia. Vannak, akik azonosnak tekintik őt az al-Hamidi által közölt jóslatban szereplő nővel. Eszerint „390/1000-ben al-Hakim egy jó termetű árva lányt választ majd, akit apja al-Aziz nevelt, és utódjának anyja lesz." Míg a krónikás al-Maqrizi azt állítja, hogy al-Hakim mostohatestvére, Sitt al-Mulk ellenséges volt Aminával szemben, más források szerint menedéket adott neki és gyermekének, amikor al-Hakim üldöztetése elől menekültek. Egyes források szerint al-Hakim feleségül vette a jariya-t (fiatal női szolgálót), akit Sayyidah néven ismernek, de a történészek lehetségesnek tartják, hogy ez csak egy másik név Amīna számára. [13]

A fián kívül al-Hakimnak volt egy lánya, Sitt Misr (megh. 455/1063), akiről azt mondták, hogy nagylelkű adakozó volt, nemes és jó jellemű. [13]

Az irodalomban[szerkesztés]

Hakim életének története ihlette (feltehetően Antoine Isaac Silvestre de Sacy-n keresztül) a francia írót, Gérard de Nervalt (1808–1855), aki a maga változatát ("Histoire du Calife Hakem": Hakim kalifa története ) a Voyage to the Orient (1851) c. könyv mellékleteként mesélte el. Al Hakim a főszereplője Bradley Steffens amerikai regényíró Al-Hakim foglya c. könyvének, amely Ibn al-Haytham tízéves börtönbüntetését meséli el al-Hakim uralma alatt. [56] Halálának kitalált változatát mutatja be Robert E. Howard posztumusz „Hawks over Egypt” című novellája.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ Integrált katalógustár (német és angol nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 18.)
  2. ↑ Encyclopædia Britannica (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  3. ↑ Nationalencyklopedin (svéd nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  4. ↑ a b Brett 2001.
  5. ↑ a b c d Willi Frischauer. The Aga Khans. Bodley Head, ?. o. (1970)  (Which page?)
  6. ↑ a b c d Ismail K. Poonawala. „Review - The Fatimids and Their Traditions of Learning”. Journal of the American Oriental Society 119 (3), 542. o. DOI:10.2307/605981.  
  7. ↑ Gamal Nkrumah: The crazed caliph. Al-Ahram Weekly Online, 2009. december 10. [2013. március 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. március 16.)
  8. ↑ Sara Elkamel: Caliph of Cairo: The rule and mysterious disappearance of al-Hakim bi-Amr Allah. Egypt Independent, 2010. augusztus 24. (Hozzáférés: 2013. március 16.)
  9. ↑ Walker, Paul. Caliph of Cairo: Al-Hakim bi-Amr Allah, 996-???. The American University in Cairo Press, 352. o. (2010). ISBN 978-9774163289 
  10. ↑ Jerome Murphy-O'Connor. Keys to Jerusalem: Collected Essays. OUP Oxford, 245. o. (2012. február 23.). ISBN 978-0-19-964202-1 
  11. ↑ John Joseph Saunders. A History of Medieval Islam. Routledge, 109. o. (2002. március 11.). ISBN 978-1-134-93005-0 
  12. ↑ Phyllis G. Jestice. Holy People of the World: A Cross-cultural Encyclopedia. ABC-CLIO, 341. o. (2004). ISBN 978-1-57607-355-1 
  13. ↑ a b c d e f g h i j Delia Cortese and Simonetta Calderini. Women and the Fatimids in the World of Islam. Edinburgh University Press (2006). ISBN 0-7486-1733-7 
  14. ↑ O'Leary, De Lacy. A Short History of the Fatimid Khalifate. Routledge (1923) 
  15. ↑ Lev 1987, 344–346. o.
  16. ↑ Daftary 1990, 186–187. o.
  17. ↑ Kennedy 2004, 327–328. o.
  18. ↑ Daftary 1990.
  19. ↑ Kennedy 2004.
  20. ↑ Lev 1987, 345–346. o.
  21. ↑ Daftary 1990, 187. o.
  22. ↑ Lev 1987.
  23. ↑ Mortimer, Edward, Faith and Power: The Politics of Islam, Vintage Books, 1982, p. 49
  24. ↑ a b c d Dr Farhad Daftary. al-Hakim bi-Amr Allah, Encyclopaedia Iranica, Vol. 11, pp. 572–573, ed. Ehsan Yarshater, New York, 2003. Institute of Ismaili Studies (2011. október 19.)  Archivált másolat. [2014. november 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2023. április 9.)
  25. ↑ a b c d e Shen, Fuwei. Cultural flow between China and the outside world. Beijing: Foreign Languages Press (1996). ISBN 7-119-00431-X 
  26. ↑ Makarim, Sami Nasib. The Druze faith. New York: Caravan Books, 25. o. (1974). ISBN 0-88206-003-1 
  27. ↑ Haeri, Shahla. The Unforgettable Queens of Islam: Succession, Authority, Gender. Cambridge University Press, 16. o. (2020. október 2.). ISBN 978-1107123038 
  28. ↑ Britannica
  29. ↑ The First Crusade: A New History, Thomas Asbridge
  30. ↑ Britannica 1810
  31. ↑ Hunt Janin. The Pursuit of Learning in the Islamic World, 610–2003. McFarland & Company Inc (2005). ISBN 0786419547 
  32. ↑ Michael Bonner. Jihad in Islamic History: Doctrines and Practice. Princeton University Press (2006). ISBN 0691125740 
  33. ↑ Michael Foss. People of the First Crusade: The Truth About the Christian-Muslim War Revealed. Arcade Publishing (1997). ISBN 1559704144 
  34. ↑ Wilferd Madelung. Journal of Near Eastern Studies, 280. o. (2013. október 2.) 
  35. ↑ Vatikiotis 1957.
  36. ↑ Saifiyah. al-Jāmiʻ al-Anwar: The Luminous Masjid. Northolt, Middlesex, United Kingdom: Aljamea-tus-Saifiyah (2016). ISBN 978-1-5262-0503-2. OCLC 990015520 
  37. ↑ Susanna Myllylä. „Islamic Cairo imagined: from a historical city slum to a time machine for tourism?”. Building Peace by Intercultural Dialogue, 225. o. [2018. szeptember 15-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. május 3.)  
  38. ↑ Maqrizi, 1853–54, 1995; Halm, 1997, pp. 71–78
  39. ↑ Virani, Shafique N.. The Ismailis in the Middle Ages. Oxford University Press. DOI: 10.1093/acprof:oso/9780195311730.001.0001 (2007. április 1.). ISBN 978-0-19-531173-0 
  40. ↑ Cairo's House of Knowledge - AramcoWorld. www.aramcoworld.com
  41. ↑ szerk.: Hendrix: The World's Greatest Religious Leaders: How Religious Figures Helped Shape World History [2 volumes]. ABC-CLIO, 11. o. (2018. október 2.). ISBN 978-1440841385 
  42. ↑ Minorities in the Middle East: A History of Struggle and Self-expression - Page 95 by Mordechai Nisan
  43. ↑ The Druze in the Middle East: Their Faith, Leadership, Identity and Status - Page 41 by Nissim Dana
  44. ↑ a b c d e f g h i Nissim Dana. The Druze in the Middle East: Their Faith, Leadership, Identity and Status. Sussex Academic Press (2003). ISBN 1-903900-36-0 
  45. ↑ Forráshivatkozás-hiba: Érvénytelen <ref> címke; nincs megadva szöveg a(z) Kawthar nevű lábjegyzeteknek
  46. ↑ a b Robert Ousterhout, "Rebuilding the Temple: Constantine Monomachus and the Holy Sepulchre" in The Journal of the Society of Architectural Historians, Vol. 48, No. 1 (March, 1989), pp. 66–78
  47. ↑ Stillman, Yedida Kalfon.szerk.: Stillman: Arab Dress: A Short History - From the Dawn of Islam to Modern Times, Themes in Islamic Studies. Boston: Brill Publishers, 106. o. (2000). ISBN 90-04-11373-8 
  48. ↑ Sir Thomas Walker Arnold. The preaching of Islam: a history of the propagation of the Muslim faith. A. Constable and co., 343. o. (1896) „thomas walker arnold preaching.” 
  49. ↑ John Esposito, Islam: the Straight Path, p.47
  50. ↑ Nissim Dana. The Druze in the Middle East: Their Faith, Leadership, Identity and Status. Sussex Academic Press, 3. o. (2003). ISBN 9781903900369. Hozzáférés ideje: 2013. március 15. 
  51. ↑ Mordechai Nisan. Minorities in the Middle East: A History of Struggle and Self-expression. McFarland, 95. o. (2002). ISBN 9780786451333. Hozzáférés ideje: 2013. március 16. 
  52. ↑ Cherine Badawi. Egypt. Footprint, 96. o. (2004). ISBN 9781903471777. Hozzáférés ideje: 2013. március 16. 
  53. ↑ Zeidan Atashi. Druze and Jews in Israel: A Shared Destiny?. Sussex Academic Press, 12. o. (1997). ISBN 9781898723387. Hozzáférés ideje: 2013. március 16. 
  54. ↑ Swayd, Sami. Historical dictionary of the Druzes, Historical dictionaries of peoples and cultures. Maryland USA: Scarecrow Press (2006). ISBN 0-8108-5332-9 
  55. ↑ Swayd, Samy. The Druzes: an annotated bibliography. Kirkland WA, USA: ISES Publications (1998). ISBN 0-9662932-0-7 
  56. ↑ The Prisoner of Al-Hakim. Clifton, NJ: Blue Dome Press, 2017. ISBN 1682060160

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben az al-Hakim bi-Amr Allah című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Egyiptomi muszlim uralkodók
Középkori
uralkodók
(868–1517)
Újkori
uralkodók
(1805–1953)
Egyiptom alkirályai
(1805–1914)
Egyiptom szultánjai
(1914–1922)
Egyiptom királyai
(1922–1953)
Nemzetközi katalógusok
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Al-Hákim_fátimida_kalifa&oldid=26178264”