Guseni koncentrációs táborok
| Guseni koncentrációs táborok | |
 | |
| Ország |  Ausztria |
| Település | Langenstein |
| Elhelyezkedése | |
 Guseni koncentrációs táborok
Pozíció Ausztria térképén
| |
 é. sz. 48° 15′ 26″, k. h. 14° 27′ 48″Koordináták: é. sz. 48° 15′ 26″, k. h. 14° 27′ 48″ | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Guseni koncentrációs táborok témájú médiaállományokat. | |
Az SS által működtetett guseni koncentrációs táborok a mauthauseni koncentrációs tábor melléktáborai voltak Sankt Georgen an der Gusen és Langenstein között, pontosabban
- Gusen I Langensteinban
- Gusen II St. Georgen an der Gusenban
- Gusen III Lungitzban (ma Katsdorf része).
A guseni koncentrációs táborok egyszerűbb építési szerkezetük miatt jelentősen nagyobb kapacitással bírtak, mint a mauthauseni tábor.
Az SS tulajdonában levő "Deutsche Erd- und Steinwerke GmbH – DEST” ('Német föld- és kőmunkálatok Kft.') már 1938. május 25-én megvásárolta az első építésre alkalmas telkeket a Gusen I koncentrációs tábornak.[1] Ez még azelőtt történt, mielőtt a mauthauseni koncentrációs tábor egyáltalán létezett volna.
A fő oka az első saját koncentrációs tábor alapításának Gusenben az ott található gránitkő kiváló minősége volt. A bányát már 1938-ban az SS magáénak nyilvánította. Érdekesség, hogy már 1840-ban ebből a guseni bányából vittek a Lánchídhoz is követ. A kőbányászat jelentősége miatt a DEST 1940-től kiterjesztette a rabszolgamunkát a Gusen folyó menti St. Georgen an der Gusen településre.[2]
A két koncentrációs tábor hosszabb időn keresztül épült, ezért a főleg foglyokból álló munkaerőt a guseni és mauthaseni kőbányáknak 1938 és 1940 között egy ideiglenes táborból, az úgynevezett „bécsi árok”-ból (németül: Wiener Graben[3]) biztosították, így 1940 elejéig a foglyoknak százasával kellett menetelniük egy hosszú úton a bécsi ároktól Langenstein településen keresztül a guseni kőbányába. 1939-ben már több fogoly dolgozott a guseni bányában, mint a bécsi árok bányáiban.[4]
Az első koncentrációs tábor foglyai már az 1938-es esztendő első felében dolgoztak Gusenben. A DEST már 1939 közepén elkezdett egy polgári kiképzési programot a St. Georgen-Gusen-Mauthausen vidék kőfaragó tanulóinak. A diákoknak a tanfolyam elvégzése után a foglyokkal együtt kellett dolgozniuk.
A DEST már a kezdetektől fogva több pénzt fektetett be a kőbányászat Gusenben történő fejlesztésébe, mint Mauthausenben.
Például 1942-ben fejlesztette ki legnagyobb és legmodernebb kőbányáját Gusenben, melynek közigazgatási központja a közeli St. Georgen an der Gusen településben volt. Így az úgynevezett Mauthauseni Gránitművek székhelye akkoriban St. Georgen/ Guseben és nem pedig Mauthausenben volt.
Az SS, a két koncentrációs tábor katonái számára külön épített St. Georgenben egy lakótelepet és egy lőteret is. Ez lehetővé tette, hogy a két koncentrációs tábor vezető parancsnokai és a DEST-SS cég polgári vezetősége St. Georgen/ Gusenben élhessenek.[5]
Gusen I koncentrációs tábor[szerkesztés]
Annak ellenére, hogy Gusenben már 1938 óta a koncentrációs tábor foglyai dolgoztak és a tervek már 1938-ban megszülettek, a guseni börtöntábor építését csak a második világháború elején engedélyezték. Ez a koncentrációs tábor – amelyet később „Gusen I koncentrációs tábor“ néven ismertek – közel azonos méretű volt, mint a mauthauseni tábor. 1939-ben röviden „Mauthausen II” -nek is nevezték.
Kezdetben csupán néhány száz – Németországból és Ausztriából származó – fogoly érkezett. Az első igazan nagy fogolycsoport, akiket munkával való megsemmisítés céljából vittek a Gusen I új koncentrációs táborba, Lengyelországból érkezett. E rabok közül sokan a guseni kőbányákban végzett kemény munka, a koncentrációs tábor bővítése, az utak építése vagy a St. Georgen/Gusen SS adminisztrációs és lakóépületeinek építése során haltak meg.[6]
Ez az első tábor Gusenben több ezer lengyel fogoly számára egy ténylegesen pusztító koncentrációs tábor volt. A helyi lakosság 1940 körül el is nevezte „lengyel tábor”-nak. A lengyel források szerint 1945-ig a guseni koncentrációs táborkomplexumban mintegy 27 ezer lengyel foglyot gyilkoltak meg, így Gusent ma Lengyelországban már egyre inkább a „második Katyń”-nak nevezik.
A köztársasági spanyolok ezrei voltak[7] a következő nagy fogolycsoport, akiket 1941 elején vittek a pusztulás útjára Gusenbe.
1941 októberétől érkezett 2160 hadifogoly a Szovjetunióból. E fogolycsoport számára bekerítették a tábornak egy részét és közigazgatásilag a Mauthausen-guseni Hadifogoly-munkatábor néven kezelték. Őket Gusenben brutálisan halálra éheztették, halálra dolgoztatták, halálra fürösztötték, mérges gázzal vagy halálos szívinjekcióval gyilkolták meg. Ennek a csoportnak 1942 márciusának végén csak alig 382 embere élt. Ezek szerint a foglyok első gázzal való gyilkolása a Gusen I koncentrációs táborban történt.[8][9]
1943-ban hétszáz 12 és 16 év közötti fiatalt küldtek a Szovjetunió területéről Gusenbe, hogy kiképezzék őket a kelet-európai német terjeszkedési tervek kőműveseiként.[10]
Ugyancsak 1943-ban következtek kisebb-nagyobb fogolycsoportok Franciaországból, Belgiumból, Luxemburgból és Olaszországból ebbe a koncentrációs táborba, melyek hasonlóan a mauthauseni koncentrációs táborhoz, az úgynevezett III. kategóriába tartoztak.[11]
1943-ban a DEST a guseni termelés fókuszát a háborús fegyvergyártásra fordította. Ennek érdekében együttműködési megállapodásokat kötöttek a bécsi hadsereg állomásával, a Steyr Daimler Puch AG-vel és a Messerschmitt GmbH-val Regensburgban, ami Gusenben a Waffen-SS egy óriási ipari parkjának létrehozását eredményezte.[12]
1943-ban megkezdték a fegyvergyárak bombázástól való biztosítását is, így elkezdődött a földalatti beköltözés. Az egyik első projekt a Gusenben található "Kellerbau" (magyarul: pinceépítmény) földalatti alagút komplex építése volt, és nagyon valószínű, hogy ezt a projektet eredetileg a Gusenbe tervezett dunai kikötő helyett valósították meg. Albert Speer fegyverkezési miniszter már 1943 elején megállította az eredeti projektet.[13]
1944 januárjáig Gusen I koncentrációs tábor számos területen független volt a mauthauseni tábortól. Tehát a Gusen I koncentrációs tábornak 1944 elejéig saját fogoly számrendszere, saját halálkönyve, saját építési menedzsmentje, saját postahivatala és saját SS-kivégző osztaga volt. Csak a háború utolsó szakaszában lett a mauthauseni koncentrációs táborhoz csatolva és így kissé háttérbe szorult.
Mindazonáltal, különösen 1944-ben Gusen I koncentrációs tábornak néha kétszer annyi foglya volt, mint s mauthauseni tábornak. Végül is a Gusen I koncentrációs táborban a halálos áldozatok száma is nagyobb volt, mint a mauthauseni táborban.
Gusen II koncentrációs tábor és a „Hegykristály“ alagútrendszer[szerkesztés]
Az egyik legnagyobb és stratégiailag legfontosabb építési projekt Gusenben a "B8 Hegykristály – Köris II" (németül: „B8 Bergkristall – Esche II“) projekt volt, amelyet 1944-ben a DEST, a Luftwaffe és a St. Georgen/ Gusen Messerschmitt cégek együttműködésében valósítottak meg. Ezt a projektet legnagyobb titoktartás övezte, mivel itt a Messerschmitt Me-262 sugárhajtású vadászgépek gyártását tervezték. Ez volt az egyik legnagyobb és legmodernebb földalatti gyár a Harmadik Birodalomban.
E gigantikus projekt megvalósítása érdekében [1944] tavaszán Gusenben egy másik, nagyon primitív koncentrációs táborot alapítottak, amit ma a “Gusen II koncentrációs táborként” ismerünk. Mindössze 16 barakképületben közel tizenhatezer foglyot zsúfoltak össze hihetetlen higiéniai körülmények között.[14]
Köztuk sok fiatal zsidó férfit Magyarországról, akiket 1944 májusától ezresével deportáltak az auschwitz–birkenaui koncentrációs táboron keresztül a Gusen II-be. A magyarokat 1944 őszén több nagyobb lengyel és orosz rabcsoport követte.
A Gusen II koncentrációs tábor foglyait rendszeresen egy külön SS vonatszerelvénnyel vittek Gusenből St. Georgenbe dolgozni.
Ezek szerint 1944-ben a Gusen II koncentrációs táborban több ezer magyar állampolgárt pusztítottak el annak érdekében, hogy St. Georgen/ Gusenben a Német Birodalom legnagyobb földalatti repülőgépgyárát hozzák létre: körülbelül 45 000 m² bombabiztos termelési területet mindössze 13 hónap alatt. Az első sugárhajtású repülőtesteket már 1944 őszén kiszállították és azt tervezték, hogy 1955-ig hónaponként akár 1250 repülőgépet is gyártanak .
1944-ben, annak érdekében, hogy ezt a hatalmas gyárat elég mennyiségű termelő géppel felszerelhessék, átköltöztették a bécsújhelyi repülőgépgyár győri üzemét St. Georgen/Gusenbe. Ennek fejében, a magyar kormánynak havi 60 legmodernebb Messerschmitt Me 262 sugárhajtású vadászgép szállítását ígérték. A háború miatt nem történt azonban a német oldalról soha egy kiszállítás sem.[15]
Ahhoz hogy a Waffen-SS Gusenben ezt a hatalmas ipari parkot őrizhesse, 1944-ben közel háromezer SS és Luftwaffe őrkatonát vetettek be, akik akár huszonhatezer foglyot őriztek.
Mivel ez a projekt túl későn kezdődött, St. Georgen/Gusen soha nem érte el a teljes termelési kapacitását. Ennek okai többek között a rendszeres áramkimaradások és megrongált vasúti vonalak voltak. Mindezek ellenére 1945 márciusában például közel 450 egységet tudtak produkálni.
Gusen III koncentrációs tábor[szerkesztés]
Ahhoz, hogy a guseni és mauthauseni koncentrációs táborok foglyainak tízezreit táplálni tudják, már 1943-ban elkezdte az SS Lungitzban egyfajta pékség létrehozását ami kizárólag a koncentrációs tábor foglyai számára dolgozott. Ezt a „fogolypékséget“ azonban csak 1944 végén tudták üzembe helyezni, és csak úgynevezett "pótkenyeret" gyártottak, amelyet fűrészporral és porcelánfölddel dúsítottak.[16]
1944 decemberében újabb kis koncentrációs tábort hoztak létre Lungitzban, mintegy 270 fogoly számára. Ezt ma már a “Gusen III koncentrációs tábor” néven ismerjük.
Már 1940-től naponta vitték a Gusen I koncentrációs tábor foglyait rabszolgamunkára a lungitzi téglagyárba. E téglagyár egy részét 1943-tól a Gusenben és St. Georgenben történő repülőgépgyártásra szolgáló alkatrészek tárolására használták. Ezeket az alkatrészeket a Német Birodalom minden részéből vitték Lungitzba, St. Georgenbe és Gusenba, hogy ott belőlük a németek csodafegyverét készíthessék.
Felszabadulás és a háború utáni időszak[szerkesztés]
A három koncentrációs tábort a mauthauseni főtáborral együtt az amerikai katonák 1945. május 5-én szabadították fel. Ám 1945 júliusának végén át kellett azokat adniuk a Szovjeteknek. Ezt megelőzően sikerült azonban átvinniük az amerikaiaknak a St. Georgen-Gusen-Mauthausen régióból származó stratégiailag fontos dokumentumok és szerkezetek nagy részét Linzbe a Duna másik oldalára, hogy elkerüljék a Szovjetunió hozzáférését. A Szovjetunió 1955-ig a St. Georgen és guseni német tulajdont háborús zsákmánynak tekintette.[17][18] Az említett négy koncentrációs táborból egyedül a gazdaságilag kevésbé jelentős mauthauseni koncentrációs tábort tartották meg emlékhelynek.
A Szovjet Tulajdon Ausztriai Vagyonkezelő Igazgatósága (USIA) – eredeti nyelven: УСИА, Управление советским имуществом в Австрии – úgy döntött, hogy folytatja Gusenben a DEST korábbi koncentrációs tábor kőiparának részbeli működését "Guseni Gránitművek“ (németül: "Granitwerke Gusen") néven.[19] Azelőtt a Vörös Hadsereg a korábbi Gusen I koncentrációs tábor részeit katonai kaszárnyaként használta. 1946-ig St. Georgenben és Gusenben páncéloserők is állomásoztak, amelyek manővereiket részben a földműves gazdálkodók környező területein hajtották végre.[17][19]
A korábbi SS-infrastruktúrának a szovjetek által sokéves továbbhasználata volt az egyik oka annak, hogy a guseni koncentrációs táborok a mauthauseni táborral ellentétben feledésbe merültek.
1946-ban és 1947-ben tevékenykedett St. Georgenben egy különleges szovjet zsákmánybrigád is, azzal a céllal, hogy mintegy 100 vasúti vonatot tele speciális gépekkel és repülőipari szerkezetekkel a korábbi „Bergkristall“ ("Hegykristály") földalatti repülőgép gyárból Bécsújhelyen keresztül keletre vigyenek. 1947 őszén a szovjet tábornokok úgy döntöttek, hogy elpusztítják a Harmadik Birodalom egykori legnagyobb és legmodernebb földalatti gyárát, így a Vörös Hadsereg egyik alakulata fel is robbantotta a földalatti létesítményt.[20] Azóta a két alagútrendszer romjai – Bergkristall (Hegykristály) St. Georgenben és a Kellerbau (Pinceépítmény) Gusenben – kihalva és elfelejtve maradtak. Csak jóval később, mindössze 2000-ben lett az Osztrák Köztársaság a Nagy-németországi birodalom jogutódja e két alagútrendszer tulajdonosaként.
Az egykori Gusen koncentrációs táborkomplexum létesítményeinek nagy részét a szovjet csapatok kivonulása után 1955-ben 1963-ig magánszemélyeknek és a szomszédos közösségeknek adták el.[21]
Ennek eredményeként Gusenben nem állítottak fel megfelelő emlékműveket. Ehelyett az egykori Gusen I és II koncentrációs táborok területeire egy nagy település épült. Amikor 1960 körül a Gusen egykori krematóriumi kemencéjét el kellett volna távolítani, a Franciaországból, Belgiumból és Olaszországból származó túlélő családok megvették a hozzátartozó területet és létrehozták a mai „Memorial Krematorium KZ Gusen“ emlékművet.[22]
2004-ben, ez az emlékmű a lengyel kormány segítségével egy kis látogatóközponttal és történelmi kiállítással bővült.
2007-ben a művész, Christoph Mayer létrehozta a "Guseni hangútvonalat“ (“Audioweg Gusen”), amely a Gusen emlékművet összekapcsolja a St. Georgenben lévő korábbi Bergkristall galériával. A Gusen hangútvonalat olasz, angol vagy német nyelven lehet meghallgatni.
1995-től a Gusen megemlékező bizottság minden év májusában egy nemzetközi ünnepélyes megemlékezési szertartást szervez az emlékműnél.
2016-ban a magyar kormány emléktáblát épített a több ezer magyar áldozat számára, akik a Gusen koncentrációs táborkomplexumban életüket vesztették.
A Gusen koncentrációs táborainak magyarországi áldozatai[szerkesztés]
- Fietz Edmund (+1944. augusztus 23.)
- Forgacz Michali (+1944. szeptember 30.)
- Fritz Antal (+1944. szeptember 30.)
- Gurgul Kazimiersz (+1944. augusztus 23.)
- Hartmann Jakob (+1944. szeptember 30.)
- Schlesinger Jakob (+1944. szeptember 30.)
- Sławik Henryk (+1944. augusztus 23.)
- Varga Zsigmond (+1945. március 5.)
- Weintraub Antal (+1944. szeptember 30.)
- Héjja Imre (+ 1945. április 2.)
Lásd még: A guseni koncentrációs táborok foglyai (kategórialap)Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Haunschmied Rudolf: Zur Landnahme der Schutzstaffel im Raum St. Georgen-Gusen-Mauthausen. Oberösterreichische Heimatblätter. Heft 3/4 2015. Linz. 154 o.
- ↑ Haunschmied Rudolf, Mills Jan-Ruth, Witzany-Durda Siegi: St. Georgen-Gusen-Mauthausen – Concentration Camp Mauthausen Reconsidered. Norderstedt: Gusen Memorial Committee. 2007. 45 o.
- ↑ A Wiener Graben nem tévesztendő össze Bécs Graben nevű utcájával.
- ↑ Haunschmied Rudolf, Mills Jan-Ruth, Witzany-Durda Siegi: St. Georgen-Gusen-Mauthausen – Concentration Camp Mauthausen Reconsidered. Norderstedt: Gusen Memorial Committee. 2007. 54 o.
- ↑ Haunschmied Rudolf: NS-Geschichte. 400 Jahre Markt St. Georgen an der Gusen. St. Georgen an der Gusen: Marktgemeinde St. Georgen/Gusen. 2011. 108 o.
- ↑ Dobosiewicz Stanislaw. Vernichtungslager Gusen. Bécs: Bundesministerium für Inneres. 2007. 166 o.
- ↑ Wingate Pike David: Spaniards in the Holocaust - Mauthausen, the horror on the Danube. London: Routledge. 2000. 95 o.
- ↑ Haunschmied Rudolf: Zur Geschichte des Lagerteiles Gusen im ehemaligen KZ-Doppellager Mauthausen-Gusen. Überleben durch Kunst - Zwangsarbeit im Konzentrationslager Gusen für das Messerschmittwerk Regensburg. Regensburg: Dr. Peter Morsbach Verlag. 2012. 116 o.
- ↑ Haunschmied Rudolf, Mills Jan-Ruth, Witzany-Durda Siegi: St. Georgen-Gusen-Mauthausen – Concentration Camp Mauthausen Reconsidered. Norderstedt: Gusen Memorial Committee. 2007. 97 o.
- ↑ Haunschmied Rudolf, Mills Jan-Ruth, Witzany-Durda Siegi: St. Georgen-Gusen-Mauthausen – Concentration Camp Mauthausen Reconsidered. Norderstedt: Gusen Memorial Committee. 2007. 90 o.
- ↑ Haunschmied Rudolf, Mills Jan-Ruth, Witzany-Durda Siegi: St. Georgen-Gusen-Mauthausen – Concentration Camp Mauthausen Reconsidered. Norderstedt: Gusen Memorial Committee. 2007. 92 o.
- ↑ Haunschmied Rudolf, Mills Jan-Ruth, Witzany-Durda Siegi: St. Georgen-Gusen-Mauthausen – Concentration Camp Mauthausen Reconsidered. Norderstedt: Gusen Memorial Committee. 2007. 107 o.
- ↑ Haunschmied Rudolf: NS-Geschichte. 400 Jahre Markt St. Georgen an der Gusen. St. Georgen an der Gusen: Marktgemeinde St. Georgen/Gusen. 2011. 113 o.
- ↑ Haunschmied Rudolf, Mills Jan-Ruth, Witzany-Durda Siegi: St. Georgen-Gusen-Mauthausen – Concentration Camp Mauthausen Reconsidered. Norderstedt: Gusen Memorial Committee. 2007. 146 o.
- ↑ Haunschmied Rudolf, Mills Jan-Ruth, Witzany-Durda Siegi: St. Georgen-Gusen-Mauthausen – Concentration Camp Mauthausen Reconsidered. Norderstedt: Gusen Memorial Committee. 2007. 172 o.
- ↑ Haunschmied Rudolf: Zur Landnahme der Schutzstaffel im Raum St. Georgen-Gusen-Mauthausen. Linz: Oberösterreichische Heimatblätter. Heft 3/4 2015. 192 o.
- ↑ a b Haunschmied Rudolf: Zur Geschichte des Lagerteiles Gusen im ehemaligen KZ-Doppellager Mauthausen-Gusen. Überleben durch Kunst - Zwangsarbeit im Konzentrationslager Gusen für das Messerschmittwerk Regensburg. Regensburg: Dr. Peter Morsbach Verlag. 2012. 132 o.
- ↑ Haunschmied Rudolf, Mills Jan-Ruth, Witzany-Durda Siegi: St. Georgen-Gusen-Mauthausen – Concentration Camp Mauthausen Reconsidered. Norderstedt: Gusen Memorial Committee. 2007. 199 o.
- ↑ a b Haunschmied Rudolf: Die Bevölkerung von St. Georgen/Gusen und Langenstein. Umgang mit der Lagergeschichte, Ablehnung und Initiativen zur Bewahrung: Gedenkstätten für die Opfer des Nationalsozialismus in Polen und Österreich. Frankfurt: Edition Peter Lang. 2013. 147 o.
- ↑ Haunschmied Rudolf: Die Bevölkerung von St. Georgen/Gusen und Langenstein. Umgang mit der Lagergeschichte, Ablehnung und Initiativen zur Bewahrung: Gedenkstätten für die Opfer des Nationalsozialismus in Polen und Österreich. Frankfurt: Edition Peter Lang. 2013. 148 o.
- ↑ Haunschmied Rudolf: Zur Geschichte des Lagerteiles Gusen im ehemaligen KZ-Doppellager Mauthausen-Gusen. Überleben durch Kunst - Zwangsarbeit im Konzentrationslager Gusen für das Messerschmittwerk Regensburg. Regensburg: Dr. Peter Morsbach Verlag. 2012. 134 o.
- ↑ Haunschmied Rudolf, Mills Jan-Ruth, Witzany-Durda Siegi: St. Georgen-Gusen-Mauthausen – Concentration Camp Mauthausen Reconsidered. Norderstedt: Gusen Memorial Committee. 2007. 259 o.
