Ugrás a tartalomhoz

Ferruccio Ferrazzi

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ferruccio Ferrazzi
Született1891. március 15.[1][2][3][4]
Róma
Elhunyt

Róma
Állampolgársága
  • olasz (1946. június 18. – 1978. december 8.)
  • olasz (1891. március 15. – 1946. június 18.)
Foglalkozása
A Wikimédia Commons tartalmaz Ferruccio Ferrazzi témájú médiaállományokat.
SablonWikidataSegítség

Ferruccio Ferrazzi (Róma, 1891. március 15. – Róma, 1978. december 8.) olasz festő és szobrász.

Élete

[szerkesztés]

Rómában, a via Buonarrotin született, Stanislao Ferrazzi szobrászművész (18601937) és Maria Ester Papi (18701945) legidősebb fiaként, akik eredetileg Castel Madamából, egy Tivoli melletti kis faluból származtak. A következő évben bátyja, Riccardo (18921969) jött világra, aki Benvenuto Ferrazzi művésznéven szintén festő volt, keresztnevét Benvenuto Cellini tiszteletére változtatva meg. 1896-ban és 1903-ban megszülettek Adele (vagy Adelaide) és Maria nevű nővérei.[7]

Már gyermekkorában öccsével közösen közelített a festészethez: valójában, ahogy Ferruccio 1943-ban írja, „szénnel rajzoltuk első munkáinkat Reni Szent Mihályait és Raffaello puttóit”.[8] Közben három évig Recanatiban élt, mert apja a Leopardi családnál talált munkát. A fővárosba visszatérve a Sette Sale utcában telepedtek le, a Domus Aurea közelében.

Giovanni Segantini: A természet

1904-ben Francesco Bergamini (Michele Cammarano tanítványa) műtermét látogatta. 1905-ben beiratkozott a via Ripetta-i Akt Szabadiskola tanfolyamaira és a Francia Akadémia esti tanfolyamaira, ahol alkalma nyílt olyan fontos személyiségekkel találkozni, mint Mario Sironi és Vincenzo Costantini, valamint Luigi Serra és Nino Costa munkáit tanulmányozni. 1907-ben a tizenhat éves művész kiállítátotta első képét, egy önarcképet, amely később elveszett, a római LXXVII. Esposizione di Belle Arti kiállításon. Két évvel később a capitoliumi kiállításon is részt vett La calce című festményével, amely Giovanni Segantini és a megosztottság hatását mutatja Ferrazzi serdülőkorában.[9]

Az 1910-es Velencei biennálén kiállított Önarcképe, amelyen a művész prófétaruhában, csuklyával jelenik meg, valószínűleg Leitmotivja az elkövetkező hosszú művészi pályája önmagáról alkotott képsorozatának.

Időközben, 1908-ban elnyerte a Catel Institute négyéves életjáradékát, amely lehetővé tette számára, hogy teljesen a művészetnek szentelje magát. Ferrazzit a német Max Roederre bízták, aki bemutatta Rómában alkotó honfitársainak, és megpróbálta közelebb vinni őt az idealizmushoz. A fivéreknek évekig tartó kemény fizikai munkában is részük volt: 1910-ben apjuk földet vásárolt San Lorenzóban, ők pedig segítettek neki házat építeni, amelyet néhány évvel később egy polgári per miatt el is kellett hagyniuk.[10]

Ferrazzi kezdte felkelteni a művészvilág figyelmét, és azonnal bebizonyította, hogy tud több modellel, személyesen dolgozni. Nyilvanvaló, hogy a művészet nagyjairól való másolás nélkülözhetetlen volt számára azóta, hogy lemásolta a „Raffaello puttói”-t, és a Focolarét (amelyben a főszereplő egy család – Ferrazzi művészetének másik kulcstémája –, akiknek a vacsoráját a falra helyezett olajlámpa világítja meg), a Palazzo Bazzaniban az 1911-es Római Nemzetközi Kiállítás részeként bemutatott mű is felfedi «azt a kezdeti ünnepélyességet, amelyre 18 éve törekedtem, amikor úgy gondoltam, hogy Segantinit akarom követni»,[10] senki sem látott benne konszenzust Giovanni Cena népszerű apostolkodásával.[11]

A Római Szecesszió Első Nemzetközi Művészeti Kiállításán való részvétele 1913-ra nyúlik vissza, Genitricével. Decemberben elnyerte az országos művészeti díjat, ennek köszönhetően sikerült nagyobb gazdasági függetlenségre szert tennie, és saját műterme lett Via Ripettán. Ferrazzi addig idegen hatásoktól zárt művészete a következő évben édesapjával tett első külföldi utazásának köszönhetően szerzett döntő ingereken teljesedett ki. [12]

Geiporges Seurat: A Szajna Courbevoie-nál

Amikor Párizsba ment, vonzották a Louvre ősi festményei, és nem meglepő módon Georges Seurat munkái, akihez a francia művészek közül stílusában a legközelebb állt. A hagyományok nyomán, avantgárdtól távoli oktatásának megerősítése volt, hogy francia tapasztalatai során megvetette a kubista és fauve festészetet, miközben az impresszionisták festményeit nézegette, és szenvedélyes Cézanne-rajongó lett.

Hazatérése után azonban a dolgok más árnyalatokat kaptak, különösen a második futurista festészeti kiállítást követően, amelyre márciusban a római Sprovieri Galériában látogatott el. Az év végén találkozott a minden újítástól idegenkedő Ubaldo Oppival, majd nem sokkal utána Cipriano Efisio Oppóval, majd a Valori plastici magazin vezetőjével, amely az első világháború utáni időszakban a rend helyreállításának igényét hirdette, a 20. század elejét jelző számtalan kísérlet után.[13]

Azok a képek, amelyeket 1915-ben, közvetlenül a nagy földrengés után Avezzanóban látott, hozzájárultak ahhoz, hogy ars poeticája még jobban eltávolodott egy előre meghatározott kategóriától. 1974-ben írt Önéletrajzában a festő elmeséli, hogy ez a tapasztalat mennyire hozzájárult ahhoz, hogy nagyobb drámaiságot hozzon művészetébe.[14]

Ebben az időszakban a futurista műveket, például a Család szereplőinek első vázlatát váltogatta más, cézanne-i ihletésű munkákkal. A Zeneművészeti Intézetben 1915–1916-ban, amikor eljött első egyéni kiállításának ideje, amelynek az Amatőrök és Képzőművészek Társasága LXXXV. Kiállítása és a művészben megnyilvánuló irányzatok összegzése volt. Michelangelo Pietàja, amelyet egy figuratív pályaszakasz kísér, amely a gyermekkori tájképek és portrék felé (beleértve Matilde Festáét is, aki a híres építész, Marcello Piacentini felesége lesz), de egyben a „hallucinált” festészet első íze is, valamint a futurista alkotások főként egy fiatal szerző igényeinek tulajdoníthatók az aktuális kulturális légkörben. Megjelenik a prizma is, az a jelentésekkel teli tárgy, amelynek egyre nagyobb súlya lesz Ferrazzi művészetében.[15]

Első önálló kiállítása miatt – a zürichi Kunsthausban – Országos Művészeti Díjas tisztségét megvonták 1917-ben. 1918. szeptember 7-én avatták be a szabadkőművességbe a római Alto Adige páholyban.[16] 1919-ben kiállított a milánói Nagy Nemzeti Futurista Kiállításon, ezután Firenzében, Genovában és Moszkvában. 1921-ben részt vett az első Római Biennálén, 1923-ban pedig a Második Biennálén.

1926-ban részt vett a New York-i Gran Central Art Galleries Modern Olasz Művészeti Kiállításán. Abban az évben Carnegie-díjat kapott. 1929-ben a Római Képzőművészeti Akadémia képi dekoráció tanára lett; tanítványai között volt Renato Guttuso és Búza Barna is. 1931-ben Rómában a Nemzeti Művészeti Első Kvadrennálén állított ki. 1933-ban, annak ellenére, hogy nem volt tagja a Fasiszta Pártnak, Olaszország akadémikusává nevezték ki. Az 1930-as években részt vett az olasz huszadik századról szóló kiállításon, amelyet Buenos Airesben rendeztek meg. 1941-ben két nagy enkausztikát mutatott be a Padovai Egyetem Sala del Galilei épületében. 1943-ban a Római Galériában nagy egyéni kiállításon állított ki. 1946-ban új egyéni kiállítása nyílt a San Marco Galériában.

Ezt követően részt vett a Quadrennálékon, Biennálékon és a Carnegie-díj utolsó kiadásán. 1951-ben vallási témájú freskókat készített a Santa Rita da Cascia-bazilikában és a római Sant'Eugenio-templomban. 1954-ben fejezte be Apokalipszis című nagy mozaikját az Ottolenghi-mauzóleum kriptájának falán Acqui Termében. Az 1950-es években szobrászként is dolgozni kezdett. 1956-ban megfestette Arcumeggiában az „Attesa” című freskót. A Vatikáni Múzeumokban (Modern vallási művészet gyűjteménye) Krisztus és az apostolok három munkája található, táblakép (1945); Krisztus és Szent Pál, olaj, vászon (1965); Szent Pál, mozaik (1968–69). Részt vett az Accademia Salentinán, Girolamo Comi báró palotájában, ahol alkalma nyílt találkozni Maria Cortival és más dél-olaszországi kèpzőművészekkel meg írókkal.

Művei a múzeumokban

[szerkesztés]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. 2017. augusztus 22., https://rkd.nl/explore/artists/27778
  2. Ferruccio Ferrazzi (holland nyelven)
  3. a b Ferruccio Ferrazzi (angol nyelven). Oxford University Press, 2006
  4. Le Delarge (francia nyelven). Gründ, 2001. (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  5. RKDartists (holland nyelven). (Hozzáférés: 2017. augusztus 27.)
  6. Library of Congress Authorities (angol nyelven). Kongresszusi Könyvtár. (Hozzáférés: 2020. április 5.)
  7. C. A. Bucci: Biografia di Ferruccio Ferrazzi, in AA.VV., Ferruccio Ferrazzi. Visione, simbolo, magia. Opere 1915–1947, Milánó, 2004, 82 o.
  8. Artisti allo specchio, in Meridiano di Roma, VIII, 11, 1943. március 14.
  9. C. A. Bucci, cit., 83–84. o.
  10. a b Artisti allo specchio, cit.
  11. C. L. Ragghianti, J. Recupero, Ferruccio Ferrazzi, Róma 1974, 14 o.
  12. C. A. Bucci, cit., 84-85. o.
  13. F. D'Amico, Ferrazzi, pittore in rivolta, in AA.VV., Ferruccio Ferrazzi, cit., 16. o.
  14. L'Autobiografia è contenuta nel volume di Ragghianti e Recupero (cit.)
  15. C. A. Bucci, cit., 86. o.
  16. Vittorio Gnocchini: L'Italia dei Liberi Muratori, Erasmo ed., Róma, 2005, 121. o.

Fordítás

[szerkesztés]
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Ferruccio Ferrazzi című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Bibliográfia

[szerkesztés]
  • Carlo Franza, Il Novecento, Ferruccio Ferrazzi, IL GIORNALE. IT, 2020. március 3
  • Carlo Ludovico Ragghianti, Jacopo Recupero, Ferruccio Ferrazzi, Róma, Officina, 1974
  • Arcumeggia. A szabadtéri freskógaléria (szerkesztette: Alberto Bertoni és Raffaella Ganna), Varese, Macchione, 1997
  • AA. VV. , Ferruccio Ferrazzi. Vízió, szimbólum, varázslat. Művek 1915-1947 (szerkesztette: Fabrizio D'Amico és Netta Vespigiani), Milánó, 5 kontinens, 2004
  • Carlo Alberto Bucci e Mario Quesada, FERRAZZI, Ferruccio, in Biographical Dictionary of Italians, vol. 46, Róma, Istituto dell'Enciclopedia Italiana, 1996. Az URL megtekintve 2018. október 14-én . </img>
  • Mario Quesada, Ferruccio Ferrazzi, De Luca edizioni d'Arte, Róma, 1989
  • Mario Quesada-Bruno Mantura, Ferruccio Ferrazzi, Leonardo Arte-Electa, Milánó 1989
  • Alessandra Imbellone, Ferruccio Ferrazzi, Galleria Berardi, Róma, 2019. november

További információk

[szerkesztés]