Költészettan

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Ars poetica szócikkből átirányítva)
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Költészettan
poétika (latinul: ars poetica)
Alfons Mucha: A Költészet allegóriája (1898)
Alfons Mucha: A Költészet allegóriája (1898)

Tárgya a költészet
Ágai
Jelentős művelői Arisztotelész, Horatius, Boileau, Lessing, Herder
Jelentős kézikönyvei Szepes–Szerdahelyi: Verstan (Budapest, 1981)
esztétikai tudományok –

A költészettan, vagy költői írásművek elmélete, latinos nevén poétika (latinul: ars poetica) a költészet elmélete, tudománya. Tárgya tehát a költészet, vagyis az emberi érzésnek és képzeletnek az a nyelvbeli kifejezése, amelynek egyenes célja az emberi érzés és képzelet foglalkoztatása. A poétika a művészettannak, vagyis a gyakorlati esztétikának egy ága, mert a kötészet a művészetek közé tartozik – azonban a költészettan az esztétikának csak általános alapvetést köszönhet és nem annyira az ő törvényeit lehet levezetni az esztétika alapfogalmaiból, mint inkább az esztétikai alapfogalmak megállapítására segíthetik az embert a költészet törvényei. (A nem költészeti irodalommal a prózai írásművek elmélete foglalkozik, míg a szerkesztéstan az írásművek általános szabályaival.) Költészet alatt a tartalom értendő, ezért a prózában írt költött művek (pl. regények, novellák) is a költészet körébe tartoznak.

Jellemzői, története[szerkesztés]

A költészettan foglalkozik a költészet mivoltával, fejlődésével, fajtáival (műfajok), tartalmi, szerkezeti és formai sajátságaival. A költészet tanulmányának, vagyis a költészettannak célját különböző időkben különféleképpen fogták fel az emberek, és sokáig uralkodott az a felfogás, hogy a költészettan célja az embereket rávezetni a költészetre, a költőknek gyakorlati útmutatást adni, legalább is irányítóan hatni a költői produkcióra. Az ilyen értelemben felfogott és fejlesztett költészettant nevezik törvényhozó költészettannak. Mivel azonban a költészet forrásvidéke az emberi szellemnek inkább a tudatot megelőző, mintegy a tudat alatti rétegében fekszik és a zseniknek az alkotás szabályait fejtegetni részben felesleges, részben hiú munka, teremtő erőt ebből az elméletből meríteni nem lehet, azért a költészettan később felhagyott ezzel a lehetetlen céllal, és a költői termelést nem előre akarja irányozni, hanem csak utólag magyarázni; nem törvényt akar hozni, hanem csak törvényt nyomozni – tehát a költészettan parancsoló és gyakorlati irány helyett leíró és elméleti irányt vett.

Másik nagy ellentét van a költészettan módszerében, még pedig aszerint, hogy törvényeit felülről, azaz bizonyos alaptételekből törekszenek leszármaztatni, vagy pedig magának a költészet termékeinek, tényeinek és jelenségeinek elemzéséből építik fel. A modern tudományos költészettan az utóbbi úton jár és a költészetet részint lélektani módszerrel törekszik megvilágítani. A legrégibb költészettan Arisztotelésztől maradt fenn, ennek azonban csak az eposzról és a tragédiáról szóló töredékei ismertek. Ennek ellenére Arisztotelész tételei így is rendkívűl becses emlékei, sőt alapja a költészettani elmélkedésnek. Az ókor másik híres költészettani kódexe nem elméleti mű, hanem tanköltemény: a római Horatius Ars poeticaja, telve egy szellemes és finom ízlésű műköltő rendkívül éles megfigyeléseivel és gyakorlati tanácsaival. Ez a mű lett másfél ezer év múlva, a reneszánsz idején is a műköltészet és a költői ízlés törvénykönyve. Nemcsak a reneszánsz újlatin írói, Joseph Justus Scaliger és Marco Girolamo Vida utánozták terjedelmes tankölteményeikkel, hanem a nemzeti nyelvű irodalmak is klasszikai korszakukban ennek a hatása alatt álltak. Így keletkezett a francia Nicolas Boileaunak (L'art poétique, 1674) és az angol Alexander Popenak (Essay on criticism) egy-egy verses költészettana (magyarul mindkettő az Olcsó Könyvtárban jelent meg a 19. század végén, előbbit Erdélyi János, utóbbit Lukács Móric fordította magyar nyelvre). Különösen Boileau műve európai hatású volt, és mint a törvényhozó költészettan legkitűnőbb példája a francia klasszicizmus álláspontját képviselte. A német költészettani elméletnek Johann Christoph Gottschednak a svájciakkal (Johann Jakob Breitinger és Johann Jakob Bodmer) folytatott nagy irodalmi harca adott lendületet; a svájciak a természetesség, eredetiség eszméjének kifejezésével nagyban hozzájárultak a német ízlés önállóbb fejlődéséhez, és megtörték a törvényhozó költészettan uralmát. Rendkívüli jelentőségű volt a modern költészettanra nézve Gotthold Ephraim Lessing elméleti és kritikai munkássága, aki az elméletet ismét Arisztotelésszel kötötte össze és a költészet és festészet mivoltáról, a műfajokról, a drámáról alapvető igazságokat állapított meg. Vele párhuzamban Johann Gottfried Herder a népköltészet tényeit vonta be a költészettani elmélkedés körébe. Friedrich Schiller és Johann Wolfgang von Goethe mint tudatos nagy költők, értékes gondolatokkal gazdagították művészetük elméletét. Az azóta felvirágzó filozófia, esztétika és irodalmi tanulmányok nagy költészettani irodalmat fejlesztettek ki a németeknél. A 18. századi angol gondolkodók közül Henry Home (Elements of criticism) és Hugh Blair (Esztetikai és retorikai leckék, magyarra Kis János fordította), a franciák közül Charles Batteux voltak nagyobb hatással a költészettani gondolkodásra Európában, beleértve Magyarországot is.

A magyar költészettan[szerkesztés]

Gaál Mózes: Kis magyar poétika (1907-es kiadás)

A magyar költészettani elmélkedés tulajdonkép a 19. század eleji irodalmi megújulás idején indult meg, részben a hazai szükséglet, részben idegen eszmék hatása alatt. Bessenyei György, Ráday Gedeon, Kazinczy Ferenc, Verseghy Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály voltak az első poétikusok. Elméletibb irányt a költészettannal foglalkozás Kölcsey Ferencnél, majd Bajza Józsefnél vett. Magvas tanulmányokban és bírálatokban sok becses gondolatot fejtett ki Erdélyi János. Legtöbbnyire kritikusok (Gyulai Pál, Salamon Ferenc) és költők (Arany János) voltak azok, akik a magyar költészettant nevezetes eszmékkel gazdagították. Elméleti írót különösen kettőt kell kiemelni: Greguss Ágostot (Költészettan, Tanulmányok), aki még a dogmatikus irány híve volt és Beöthy Zsoltot (A tragikum stb.), aki könyveiben és az egyetemi tanszéken átélte a modern költészettan nagy átalakulását, amikor e tudományszak történeti és szociális, másrészt lélektani, sőt élettani alapjai annyira nagy mértékben kimélyültek.

Híres ars poeticák[szerkesztés]

A 19–20. századi világlírából[szerkesztés]

A magyar irodalomból[szerkesztés]

Forrás[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak Ars poetica témában.