Dharmaguptaka

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Közép-Ázsiai buddhista szerzetes tanít egy kínai szerzetest – Bezeklik Ezer Buddha-barlangok, 9-10. század
Pipal.jpg
Korai
buddhizmus
Szövegek

Gandhárai szövegek
Ágamák
Páli kánon

Tanácskozások

1. tanácskozás
2. tanácskozás
3. tanácskozás
4. tanácskozás

Iskolák

Első szangha
 Mahászánghika
 ├ Ekavjávahárika
 ├ Lokottaraváda
 ├ Bahusrutíja
 ├ Pradzsnaptiváda
 └ Csaitika
 Szthaviraváda
 ├ Mahísászaka
 ├ Dharmaguptaka
 ├ Kásjapíja
 ├ Szarvásztiváda
 └ Vibhadzsjaváda
  └ Théraváda

.

A dharmaguptaka (szanszkrit: धर्मगुप्तक; kínai: 法藏部, pinjin: Fa-cang Puf) - forrástól függően - a tizennyolc vagy a húsz korai buddhista iskola egyike volt. Állítólag a mahísászaka iskolából váltak külön. A dharmaguptaka fontos szerepet játszott a közép-ázsiai és a kínai buddhizmus fejlődésében. Az ottani bhikkhuk (szerzetesek) és bhikkhunik (apácák) életét meghatározó szabályzat jelenleg is érvényes néhány kelet-ázsiai országban, például Kínában, Vietnamban és Koreában. A három ma is létező vinaja vonal közül ez az egyik - a másik kettő a théraváda és a múlaszarvásztiváda.

A tanok fejlődése[szerkesztés]

Áttekintés[szerkesztés]

A dharmaguptaka tanokra jellemző, hogy fontosabbnak tekintik Gautama Buddha tanításait az eredeti szangha (arhat szintet elért szerzetesi közösség) tanításainál. Kihangsúlyozzák a sztúpák áldásainak érdemét, amelyek gyakran jelenítik meg Buddha korábbi életeinek történeteit bodhiszattvaként, ahogy az a Dzsátaka mesékben is szerepel. A dharmaguptakák külön módszerként tekintenek a srávaka (srávakajána) és a bodhiszattva (bodhiszattvajána) ösvényekre.

A dharmaguptakák elutasították a szarvásztiváda prátimoksa szabályokat, azon az alapon, hogy az eredeti Buddha tanítások elvesztek.[1]

A tizenkét anga[szerkesztés]

A dharmaguptakák a buddhista tanok egyedi, tizenkettes felosztását használták, amelyeket a dharmaguptaka Dírgha ágamák, a saját vinajájuk és néhány mahájána szútra tartalmaz. A 12 felosztás a következő: szútra, geja, vjákarana, gátha, udána, nidána, dzsátaka, itivrttaka, vaipulja, adbhútadharma, avadána és upadesa.[2]

Megjelenése és nyelve[szerkesztés]

Szerzetesi ruhák[szerkesztés]

Az i. sz. 148-170 között a parthiai An Si-kao szerzetes Kínába utazott és lefordított egy művet (Ta pi-csiu szan-csian vej-ji - kínaiul: 大比丘三千威儀), amely leírja az öt legfőbb indiai szerzetesrend ruháinak (szanszkrit: kaszája) színét.[3] Egy későbbi szöveg (Sáriputrapariprccsá) fordítása hasonló információkkal szolgál, azonban a dharmaguptaka és a szarvásztiváda rendek színei fordítva szerepelnek az utóbbiban - itt a szarvásztivádáé a fekete és a dharmaguptakáé a sötét vörös szín.[4]

A Tang-dinasztia idején a kínai buddhista rendek jellemzően szürkés-fekete ruhát viseltek és a köznyelvben is így utaltak rájuk: "a fekete ruhások" - Ce-ji (kínai: 緇衣).[5] Viszont a Szung-dinasztia egyik szerzertese, Csanning (919–1001) arról számol be, hogy a han-vej időszakban a kínai szerzetesek vörös csuhában jártak.[6]

A dharmaguptaka vinaja szerit a szerzetesek ruháját több mint 18 különböző ruhadarabból kell varrni, viszonylag nehéz és durva anyagokból.[7]

Nyelve[szerkesztés]

Tudományos körökben egyetértenek abban, hogy a buddhista misszionárius művek első hulláma a gandhárai nyelvvel, a karosti írással és a dharmaguptaka iskolával áll összefüggésben.[8] Azonban arra is vannak bizonyítékok, hogy más iskolák is használták a gandhárai nyelvet, ráadásul a dharmaguptaka a szanszkrit nyelvet is használta alkalomadtán.[9]

Története[szerkesztés]

Északnyugat-Indiában[szerkesztés]

Az Aparánta (Kónkán) régió, a dharmaguptakák állítólagos származási területe.

A gandhárai buddhista szövegeket, amelyek a legkorábbi felfedezett buddhista szövegek, dharmaguptaka tanítóknak címezték. Ez alapján arra következtetnek a tudósok, hogy a dharmaguptaka iskola Északnyugat-Indiában virágzott az 1. században. Kanonikus nyelve a gandhárai nyelv volt. Ez az elmélet alátámasztja a dharmagupták közép- és északkelet-ázsiai buddhizmusra gyakorolt későbbi hatását. A. K. Warder szerint a dharmaguptaka iskola az Aparánta (Kónkán) régióból származik.[10]

Eleinte az iskola sikereket ért el az indo-szkíta támogatók körében Gandhárában, azonban a Kusán Birodalom idején hanyatlásnak indult (az 1. század közepétől a 3. századig). Az új birodalomban a szarvásztiváda iskola kapott hatalmas támogatást.[11]

Közép-Ázsiában[szerkesztés]

A rendelkezésre álló bizonyítékok azt sugallják, hogy a Khotán királyságba küldött első buddhista missziókban dharmaguptaka szerzetesek vettek részt.[12] A tudósok a közép-ázsiai buddhista missziókat három időszakra osztják. Ezek időrend szerint a következőek voltak:[13]

  1. dharmagupta
  2. szarvásztiváda és
  3. múlaszarvásztiváda

A 7. században Hszüan-cang és Jicsing szerzetesek külön feljegyezték, hogy a dharmaguptakák a közép-ázsiai Udijána földön éltek, ami nem tartozik az Indiai szubkontinensehz.[14] Jicsing a szarvásztiváda alá sorolta a mahásíszaka, dharmaguptaka és kásjapíja szektákat, amelyek nem voltak jelentősek „India öt részén”, csupán Oddijánában, Hotanban és Kucsában.[15]

Kelet-Ázsiában[szerkesztés]

A dharmaguptaka rendben felvételt nyerhetnek bhikkhunik (apácák) is. Vészák fesztivál, Tajvan.

A dharmaguptakák nagyobb erőfeszítéseket tettek a többi szektánál, hogy Indián kívül is terjesszék a buddhizmust, például Irán, Közép-Ázsia vagy Kína területein, ahol hatalmas sikereket értek el.[16] Kínában emiatt ennek az iskolának a vinajáját és a szerzetesi beavatási vonalát vették át. A. K. Warder szerint ilyen értelemben a dharmaguptaka szekta azóta is szakadatlanul maradt fenn ezekben a kelet-ázsiai országokban.[17] Warder továbbá a következőket állítja:[18]

A kínai buddhizmus korai szakaszában is fontosnak tartották az indiai buddhista szektákat, és azok szövegeit tanulmányozták.[19] Kínában a dharmaguptaka szerzetesi beavatási vonalat 250-255 környékén vezették be meghívott indiai szerzetesek közbenjárásával.[20] Ekkor még nem fordították le teljes egészében a vinaját, csak két szöveg létezett: a beavatásokhoz a dharmaguptaka Karmavácsaná, illetve a szerzetesek életét szabályozó mahászanghika Prátimoksa. A vinaja teljes lefordítása után a szerzetesi hagyományvonalak többsége követte a vinaja előírásait, azonban egyes templomok más vinaja szövegeket (mahászanghika, mahísászaka vagy szarvásztiváda) részesítettek előnyben.[21]

A 7. században írt Jicsing műveiből kiderül, hogy Kelet-Kínában a legtöbb egyházi ember a dharmaguptaka vinaját követte – Kuancsung környékén a mahászanghika vinaját, a Jangce környékén és attól délre pedig a szarvásztiváda vinaját használták.[22] A Kínában használt többféle vinaja gyakorlatát több, neves kínai buddhista mester is bírálta. A 8. században Tao An mester a császár támogatásával rendeletben szabta meg, hogy Kínában a szangha minden tagjának a dharmaguptaka-féle vinaját kell használnia.[23]

Szövegek[szerkesztés]

A gandhárai buddhista szövegek[szerkesztés]

A gandhárai buddhista szövegek (a legrégebbi buddhista kéziratok) Richard Salomon szerint a dharmaguptaka iskolához köthetők. A fennmaradt szövegek és szövegtöredékek alapján arra következtetnek, hogy a mai Afganisztán területén található Nagaráhára kolostor romjaiban talált leletek egykor egy hatalmas szöveggyűjtemény részét képezhették.[24] [25]

Vinaja[szerkesztés]

Az 5. században a dharmaguptaka vinaját lefordították kínai nyelvre, amely egy kínai szerzetes memóriájára hagyatkozott, nem írott szöveg alapján készült.[26] Később ez a szöveg vált a kínai szerzetesrendek első számú szerzetesi szabályzatává. Ma is ezt követik Kínában, Vietnamban és Koreában. A művet ezeken a területeken úgy nevezik, hogy "Vinaja négy részben" (kínai: 四分律, pinjin: Sifen-lü), amelynek szanszkrit fordítása Csaturvargika Vinaja.[27]

Ágama gyűjtemények[szerkesztés]

A Dírgha-ágama ("Hosszú beszédek", 長阿含經 csang-ahan-csing) (T. 1)[28] megegyezik a théraváda iskola Dígha-nikája könyvével. Jóllehet ez utóbbiban 34 szútra, míg az előbbiben csak 30 szútra van.

Az Ekottara-ágama ("Sorjázott beszédek", Ceng-ji ahan-csing, 增壹阿含經 Tajsó 125)[28] - megfelel a théraváda iskola Anguttara-nikája szövegének.[29]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Baruah 52. oldal
  2. Williams 184. oldal
  3. Hino, Shoun 55. oldal
  4. Hino, Shoun 55-56. oldal
  5. Kieschnick (2003) 89-90. oldal
  6. Kieschnick (1997) 29. oldal
  7. Kieschnick (2003) 91-92. oldal
  8. Bumbacher és Heirman 97. oldal
  9. Bumbacher és Heirman 97. oldal
  10. Warder 278. oldal
  11. Enomoto 161. oldal
  12. Bumbacher és Heirman 98. oldal
  13. Sarvastivada Buddhist Scholasticism. Brill Academic Publishers, 126. o (1997). ISBN 978-9004102316 
  14. Baruah 52. oldal
  15. Yijing. Buddhist Monastic Traditions of Southern Asia. BDK America, 19. o (2000). ISBN 978-1-886439-09-2 
  16. Warder 278. oldal
  17. Warder 489. oldal
  18. Warder 280-281. oldal
  19. Warder 281. oldal
  20. Mohr 187. oldal
  21. Mohr 187-189. oldal
  22. Mohr 187. oldal
  23. Heirman  194-195. oldal
  24. Enomoto 160. oldal
  25. Richard Salomon. Ancient Buddhist Scrolls from Gandhāra: The British Library Kharosthī Fragments. Seattle: University of Washington Press; London: The British Library, 181. o (1999) 
  26. Scharfe, Harmut. Education in Ancient India, 24-25. o (2002) 
  27. Buddhism: Critical Concepts in Religious Studies, 209. o (2004) 
  28. ^ a b szerk.: Muller, Charles: Digital Dictionary of Buddhism. Buddhism-dict.net. Hozzáférés ideje: 2017. február 20. 
  29. Sujato Bhikkhu: About the EA. ekottara.googlepages.com. (Hozzáférés: 2013. február 11.)

Források[szerkesztés]

  • Baruah: Baruah, Bibhuti. Buddhist Sects and Sectarianism. Sarup & Sons (2008). ISBN 9788176251525 
  • Bumbacher és Heirman: The spread of Buddhism. Leiden: Brill, 99. o (2007. szeptember 17.). ISBN 978-9004158306 
  • Heirman: Heirmann, Ann. Rules for Nuns According to the Dharmaguptakavinaya. Motilal Barnasidass, Delhi (2002). ISBN 81-208-1800-8 
  • Hino, Shoun: Hino, Shoun. Three Mountains and Seven Rivers. Motilal Banarsidass (2004). ISBN 978-8120824683 
  • Kieschnick (1997): Kieschnick, John. The Eminent Monk: Buddhist Ideals in Medieval Chinese Hagiography (1997) 
  • Kieschnick (2003): Kieschnick, John. The Impact of Buddhism on Chinese Material Culture (2003) 
  • Mohr: Dignity & discipline : reviving full ordination for Buddhist nuns. Boston: Wisdom Publications (2010. szeptember 17.). ISBN 978-0861715886 
  • Enomoto: Enomoto Fumio. The Discovery of 'the Oldest Buddhist Manuscripts. The Eastern Buddhist (2000) 
  • Warder: Warder, A.K.. Indian Buddhism. Motilal Banarsidass (2000). ISBN 978-8120808188 
  • Williams: Williams, Paul. The Origins and Nature of Mahāyāna Buddhism. Taylor & Francis (2004). ISBN 9780415332293 

További információk[szerkesztés]