Dagerrotípia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Az első ismert dagerrotípia: Louis Daguerre: Egy ritkasággyűjtemény darabjai (1837)

A dagerrotípia a fotográfiában az elsőként gyakorlati használatba került képrögzítési eljárás volt, melyet Louis Daguerre és Nicéphore Niépce fejlesztettek ki. A dagerrotípiák használata az 1850-es évek elejéig volt széles körben elterjedt (párhuzamosan a talbotípia eljárással), a gyakorlatból a nedves kollódiumos eljárás és az albuminpapír páros szorította ki. Népszerűsége sokáig töretlen maradt, annak ellenére, hogy az üveglemezre vagy papírra készített képek gyorsabban, olcsóbban és egyszerűbben elkészíthetőek voltak.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nicéphore Niépce és Louis Daguerre 1827-ben együttműködési szerződést kötött a camera obscura által rajzolt kép rögzítésének megoldására. Bár Niépce korábbi próbálkozásait siker koronázta, 1827-ben elkészítette a világ első fényképét, de a bonyolult kivitelezés, előhívás és a lehetetlenül hosszú (közel 8 órás) megvilágítási idő miatt nem volt jó megoldás.[1]

Tíz évnyi kutató és kísérletező munka után, 1837-ben sikerült Daguerrenek elkészítenie az első dagerrotípiát. Daguerre bemutatta találmányát François Arago francia fizikusnak. Arago nagyra értékelte a találmányt, 1839. január 9-én bejelentette a Francia Akadémián, és megvételre ajánlotta a kormánynak, amely élt is ezzel a lehetőséggel. A feltalálóknak életjáradékot fizettek, évi 6000 frankot Daguerre-nek, 4000-et pedig Niépce örökösének, majd a felfedezést 1839. augusztus 19-én a világnak ajándékozták, hogy bárki szabadon foglalkozhasson a fényképezéssel. Ez a nap egyben a fotográfia megszületésének napja is.

A munka oroszlánrészét Niépce oldotta meg, Daguerre csak kis részben járult a sikerhez, de mivel Niépce 1833-ban meghalt, a közöttük fennálló együttműködési szerződést Daguerre Niépce fiával újrakötötte, melyben már 60-40 arányban a maga javára billentette a találmány tulajdonrészét, valamint az eljárást saját magáról dagerrotípiának (Daguerréotype) nevezte el.

Az Országos Műszaki Múzeum gyűjteményében található egy 1839-es dagerrotípia, melyet Daguerre készített és ajándékozott gróf Apponyi Antalnak, az Osztrák–Magyar Monarchia párizsi követének, a felfedezés bizonyítására.

Magyarországon 1840. augusztus 29-én készülhetett az első dagerrotípia, mikor Vállas Antal a Magyar Tudós Társaság 1840-ben tartott 11. „nagy gyűlésén”[2] bemutatta az eljárást. A Dunáról és a királyi várról készített két képet – a korabeli leírások szerint. Az első magyar nyelvű szakkönyv az eljárásról (a Daguerre-féle kiadvány német változata alapján) a piarista Zimmermann Jakab, a bécsi Theresianum tanárának fordításában jelent meg 1840-ben.

Az eljárás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Petőfi Sándorról készült dagerrotípia 1844-ből

Mai értelemben nem volt sokszorosítható, ezért gyakorlatilag minden megmaradt dagerrotípia egyedi műtárgy.

Az ezüstözött rézlemezt polírozták, majd tisztították. Az egész eljárás sikere múlt ennek az alaposságán. Ezután jód- (később bróm- vagy klór-) gőzben érzékenyítették, míg a lemez sötétsárga színűvé nem vált. Az érzékenyítéshez speciális fadobozt használtak, amelynek fenekén porcelán- vagy üvegtálban volt a jód.

A fényérzékeny lemezt a kamerába helyezve exponáltak. A feltalálás idején 15–30 perc volt az expozíciós idő, ez 1841-re 25-90 másodpercre, 1842-re 10–60 másodpercre csökkent.

Speciális előhívóládában, gyertyával, borszeszégővel melegített higany gőzével hívták elő. A lemezen a több fényt ért pontokon több, a kevesebb fényt kapott pontokon kevesebb higany-ezüst amalgám keletkezett, amit ezt követően nátrium-tioszulfátban fixáltak. Ezután az elkészült képet az esetek egy részében, tartósítás céljából arannyal színezték. Más értelemben színezett dagerrotípiák is készültek, amikor speciális festési eljárás alkalmazásával kiszínezték az egyszínű fényképet. A kész képet díszes védőcsomagolásba helyezték, hogy megvédje a levegőben lévő károsító anyagok oxidáló hatásától és a mechanikai sérülésektől.

Anyaga[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezüstözött rézlemez (általában 0,5 mm vastag), vagy (ritkábban) tiszta ezüstlemez. Az 1840-ben feltalált galván-ezüstözés 1845-től került be a fényképészeti gyakorlatba, addig hengereléssel vittek fel vékony ezüstfóliát a rézlemezre.

Ismert volt az ún. „tűziezüstözés" technika is: ezüstamalgámot juttattak a rézlemezre, majd melegítéssel elpárologtatták a higanyt. Nem valószínű, hogy ezzel a módszerrel dagerrotip lemezt készítettek volna, mivel a legkisebb higanymaradvány is hibákat okozott volna a képen.

A lemezek különböző vastagságú ezüstréteggel kerültek forgalomba. A réteg vastagságát egyes gyártmányokon minőségjelző ötvösjelek tudatták (főleg francia és néhány amerikai gyártású lemezen). Ezek a jelek 10 és 60 közötti tartományban ismertek, a leggyakoribb a technika fejlett, tömeges használati időszakában a 30 és a 40 jel. Jelentése: a lemez tömegének 1/30, 1/40 része ezüst. Más ötvösjelek is találhatók egyes lemezeken (ezek jelentéséről további információk a hivatkozásokban).

Méretei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A dagerrotípiák szabványosíthatóak

  1. mammutlemez: 33×43,2 cm
  2. extralemez (imperial): 28×33 cm
  3. teljes (egész) lemez: 16,5×21,6 cm
  4. kétharmad lemez: 16,2×14,4 cm (sztereó dagerrotípiákhoz)
  5. fél lemez: 16,5×12 cm
  6. harmad lemez: 10,1×12,7, cm
  7. negyed lemez: 11×8,3 cm
  8. hatod lemez: 6,4×8,3 cm (Magyarországon ez a leggyakoribb)
  9. nyolcad lemez: 8×5,4 cm
  10. kilenced lemez: 7×5,4 cm

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Hans-Michael Koetzle. Nicéphore Niépce – Kilátás a dolgozószobából, Fotóikonok – Képek és történetük 1. kötet (magyar nyelven). Taschen Verlag; Vince kiadó, 8–15.. o (2003). ISBN 9783822825778 
  2. a Magyar Tudós Társaság 11. "nagy gyűlése"

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Dagerrotípia témájú médiaállományokat.