A fényképészet meghatározó irányzatai

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Camera obscura - sötétkamra, a legegyszerűbb fényrajzológép

A fényképészet meghatározó irányzata, mint minden művészeti ágé, az idő múlásával folyamatosan változott. Mivel a fotográfiával mindenki szabadon foglalkozhatott a francia állam jóvoltából, a tinta még meg sem száradt a szabadalmi bejegyzésen, de már szinte az egész világon elterjedt. Irányzatai kezdetben a festészetből jöttek át, mígnem önálló utat nem kezdett járni. Először a festészet kezdte utánozni a fotográfiát, majd ismét a fotográfia a festészetet, hogy aztán mára részben egybeolvadjanak, legjobb művelői művészekké emelkedhessenek. Egyes irányzatok átfedésben voltak, vagy vannak egymással, illetve művelői ma is akadnak, bár általánosságban már nem vezető stílusok.

Uralkodó irányzatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Biedermeier[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nagyjából a XVIII. század legvége (a polgárság megerősödése) óta jelen lévő művészeti irányzat, a polgárság legfőbb igényeit fejezte ki. Festészetben önmagukat és a körülöttük lévő világot a lehető legvalóságossabban akarták viszont látni, ez a vágy hívta életre a fotográfiát. Ennek megfelelően az első képek a valóság tökéletes visszaadását kívánták elérni, bár szinte már azonnal sejteni lehetett, hogy nem sokáig marad ez így, az irányzat az 1850-es évek végére már „kiment a divatból”. A korszak híresebb feltalálói és egyben az első fényképészek Louis Daguerre, a dagerrotípia és William Henry Fox Talbot, a kalotípia feltalálói és első művelői voltak. Ebben a korban alakulnak meg az első műtermek szerte a világban.

Portré[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Darwin portréja, 1868 (Cameron)

A fényképezőgép 1840-ben még, mint 'portrérajzoló gép' üzemelt műtermekben, de már a bemutató napján tudták, hogy ennél sokkal több lehetőség rejlik benne. Eleinte a portré műtermekben, fehér, vagy festett háttér előtt készült, majd a vizitkártya megváltoztatta ezt a szokást, teljesen elüzletiesítette, uniformizálta, melyet csak a század végén kialakuló amatőrmozgalom volt képes megújítani, a portréalanyokat egyedi beállításba, megvilágításba helyezve, gyakran saját környezetükben. Felfedezték a kezek kifejezőerejét a képeken. Leghíresebb képviselői Louis Daguerre, Julia Margaret Cameron (a porté egyik megújítója, hobbifotós), André Kertész, Richard Avendon (a divatfotó megteremtője), Man Ray (dadaista, szürrealista), Székely Aladár és Nadar voltak.

Akt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A festészetben az akt ábrázolása az egyik legnehezebb feladat, az egyike a legtöbb tehetséget igénylő területeknek. Sokáig a tehetség biztos jele volt, ha valaki nívós aktot tudott rajzolni, festeni. De az akt a festményen csak dekoratív elemként szolgált, a fotón ez a dekorativitás sokak szerint a méretcsökkenés miatt elveszett.

A festők igyekezete, hogy „kiküszöböljék” a természet adta hibákat, a fotó ezeket a hibákat objektíven megmutatta. Az első aktfényképek dagerrotípián voltak, színezettek is lehettek, sőt népszerű volt a sztereó akt felvétel is. Készítőjük általában ismeretlen. A „művészi akt” elismertségét csak az 1850-es évek – a papíreljárások elterjedése – hozták meg.
Az 1960-as évek szexuális forradalma levetkőzi az akt minden gátlását,a művészi mellett vonzó, kihívó lesz, megtelik szexualitással. Legnevesebb képvselői a korban Eugéne Durieu ( művészi akt ), Wilhelm von Gloeden ( férfi akt ) és Paul Bergon voltak.

Utcai fotografálás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hirdetőoszlop, Atget 1910

A riport- és sajtófotó, valamint a szociofotó „őse”. A magasabb érzékenységű szárazlemezek elterjedése, a mindenki által megvásárolható, könnyen kezelhető kamerák segítik elterjedését.

A nagyvárosi élet kialakulása révén az élet fő színtere az utca lesz. Ebből fejlődik ki a pillanatfelvétel, melynek óriási propaganda erejét szinte azonnal felfedezték és ki is használták. Ma is népszerű. Neves képviselője Eugene Atget (Párizs fotósa), Brassaï (Halász Gyula), Henri Cartier-Bresson, Paul Martin és Alfred Stieglitz voltak.

Vizitkártyák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1855–1865 között volt meghatározó, André Disdéri ötletéből származik. Profitszerzés céljából a piacbővítés érdekében kitalált, 1854. november 27-én szabadalmaztatott egyéni eljárás és képméret. A felismerés: kisebb méret + nedves eljárás + üveglemez = sokszorosíthatóság, olcsóság. A képméret 6,3 × 10,5 cm volt. Disdéri az akkori árak egyötödéért 8 darab vizitkártya-portrét kínált, ezzel nem csak új divatot teremtett, (még III. Napóleon császár is megfordult műtermében) hanem igazi tömegcikké változtatta a fényképet, mely immáron a szegényeknek is elérhetővé vált.

Elején a képet rendelő személy egész alakos portréja, hátulján a mai képeslapok hátuljához hasonló elrendezés volt található, így akár postán is fel lehetett adni. Nagy hátránya, hogy a portré elveszti egyedi, személyre szabott stílusát, ennélfogva kiemelkedő alkotói sincsenek.

Fotozsurnalizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Brown ezredes és segítői, Roger Fenton, 1855

Az újságokban kialakulásuk óta mindig is közöltek rajzokat, képeket, melyek a fotográfia fejlődésével, eljárásainak olcsóbbá és gyorsabbá válásával hamar fényképekre cserélődtek. A filléres sajtó kialakulásával és robbanásszerű elterjedésével megjelentek az első fotóriporterek, helyszíni tudósítók. Valódi elterjedése a krími háborúba kiküldött és onnan több száz kiváló képpel hazatérő fényképészeknek, közülük is elsősorban Roger Fentonnak köszönhető – párhuzamosan a vizitkártyákkal – abszolút elterjedtté azonban azon kisfilmes gépek megjelenésével vált, melyeket főleg a riportereknek terveztek. Manapság egyre kevesebb fényképész foglalkozik tudósításokkal, helyüket átvették a fotóriporterek). Alig van napilap, mely ne használna fényképeket lapjain, vagy ne alkalmazna fotóriportereket.

Hobbi- és amatőr fényképészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fényképező nyaralók

1871-ben Richard Leach Maddox új ezüstbromid emulziót fedezett fel mely a már korábban is létező szárazlemezes eljárást tökéletesítette. Mivel gyárakban lehetett gyártani és a fényképész készen vette (bár valamivel drágább és kevésbé megbízható volt, mint a kollodiumos száraz eljárással készült negatívok) mégis akkora népszerűségre tett szert, hogy gyakorlatilag megteremtette az amatőr fotográfiát, mely 1871 előtt jóformán nem is létezett. Igazán tömegessé George Eastman ötlete, a celluloidfilm és a hozzá tartozó előhívólaborok (1888) megjelenésével vált. Immár nem kellett kémiai tudás a fényképezéshez. Leghíresebb képviselői:

Kompozit[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A "Vintage Print" kifejezés az ún. első kópiát jelenti. Az erről készült fénykép sokkal többet ér, mint későbbi társai, azonban a mostani időkben kedvelt dolog a vintage print hamisítás.

A kompozit képek gondosan megrajzolt, előre eltervezett kompozícióhoz készített néhány alakos csoportképek és tájképek utólagos egymás mellé montírozása. Így nyílt lehetőség először bonyolult, sokszereplős, nehéz fényviszonyok közé szerkesztett jelenetek kialakítására. A mai fotomontázs, fotokollázs előfutára, a piktorializmus (fotoszecesszió) fő kiváltó oka. Ma is gyakran használt képstílus, bár már szinte kizárólag számítógépes úton készülnek kompozit képek. Legismertebb képviselői

Piktorializmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amerikában fotoszecesszió. A XIX.-XX. század fordulóján robbanásszerűen elterjedő irányzat, mely szinte festményszerű képeket, poszterrajz-szerű alkotásokat takar, fekete-fehér, illetve színes formában. A szecesszió minden más téren is (építészet, festészet stb.) az 1900-as, 1910-es évek meghatározó stílusa. Beindul az amatőrmozgalom, lekerül a fényképezőgép az állványról, megszületnek az első valódi pillanatfelvételek. Sikere folytán a fotográfusok művészekké, a fényképészet a hatodik művészeti ággá lépnek elő. Leghíresebb művelői Alfred Stieglitz, Alvin Langdon Coburn és Rudolf Dührkoop voltak.

Avantgárd és az „újtárgyiasság”[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A futurizmus, kubizmus, konstruktivizmus, expresszionizmus, szürrealizmus, dadaizmus együttes hatására kialakuló, mindet egy kalap alá sűrítő irányzat. Újra felfedezi és felfuttatja a szociofotót és a fotoriportot. A Bauhaus iskola megteremtője.

Jellemzői:

Man Ray önarcképe 1934-ből
  • Új nézőpontok (meredek alul- ill. felülnézet), új látószögek, szokatlan, merész kivágások

aszimmetrikus, spannolt kompozíció

  • a makro-részletek fontossága: a természet és az ipari környezet, a banális, hétköznapi tárgyak esztétikuma
  • a fények tudatos kihasználása, extra megvilágítási szögek (alsó világítás), az árnyékok tudatos belekomponálása a képbe
  • a művészet szemléletének gyökeres átalakítása, minden addigi megtagadása, a stílusok, a kialakult akadémikus tanok elvetése, az autonóm művészet kialakulása (nincsenek általános elvárások a művészekkel szemben, mindenki azt csinál, amit akar)
  • Megváltoztatja az addigi „képfogyasztási gyakorlatot” – meg kell tanulni az új képi nyelvezetet – a fotó már nem csak ábrázol, hanem második jelentéssel is bír.
  • Modernség, a technika szeretete

Világhírű művészei:

Szociofotográfia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gyermekmunkások, 1908 (Lewis Hine)

Azaz szociális témájú képek. Henry Mayhew szociográfiája London munkásai és szegényei címmel (1851) Richard Beard merev beállítású képeivel illusztrálva indította útjára ezt az irányzatot. A századfordulóig fokozatosan feledésbe merült, majd az avantgárd újra felfedezi. Leghíresebb képviselő Richard Beard (Street life in London című sorozata, 1887-88), Jacob Riis (rendőrségi tudósító, mégis inkább ebbe a kategóriába sorolandó, magyar megfelelője Tábori Kornél), Lewis Hine (szociológus, Az Ellis Islanden partra szálló bevándorlókat fotózta főleg), Walker Evans, Tabák Lajos, Manuel Rivera-Ortiz, és Gönci Sándor voltak.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Tőry Klára: A fényképezés története
  • Szilágyi Gábor: A fotóművészet története (Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1982)
  • Wilfried Baatz: Fotográfia (Kossuth nyomda, Bp., 2003)

(a cikk írásához felhasznált egyéb források: szakiskolai jegyzetek)

  • Mary Warner Marien: A fotográfia nagykönyve - A fényképezés kultúrtörténete (Typotex Kiadó, 2011, ISBN 978 963 279 427 3)

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]