Dürnkruti csata

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Dürnkruti csata
IV László és Rudolf.jpg
IV. László és I. Rudolf találkozása a csatatéren. Than Mór olajfestményéről (1872) készült másolat (Neogrády Antal – 1894)

Konfliktus Osztrák–magyar–cseh háború (1274–78)
Időpont 1278. augusztus 26.
Helyszín Ausztria, Bécs közelében, Dürnkrut és Jedenspeigen között, a Morva folyó partján
Eredmény Döntő osztrák-magyar győzelem
Szemben álló felek
Coa Hungary Country History Bela III (1172-1196).svg Magyar Királyság
Austria coat of arms simple.svg Ausztria
Steiermark Wappen.svg Stájerország
Svábföld
Coat of arms of the Czech Republic.svg Cseh Királyság
Holy Roman Empire Arms-double head.svg A Német Birodalom országai
Parancsnokok
Coa Hungary Country History (855-1301).svg IV. (Kun) László magyar király
Counts of Habsburg Arms.svg I. (Habsburg) Rudolf
Wappen Königreich Böhmen.png II. Ottokár cseh király †
Szemben álló erők
Kun László hadai:
18 000 fő
köztük székelyek, kunok és besenyők
Habsburg Rudolf hadai:
2000 stájer, osztrák és sváb
Kb. 30 000 fő
csehek és német segédhadak a birodalom minden részéből, valamint lengyelek
Veszteségek
Ismeretlen 12 000 fő
Térkép
Dürnkruti csata  (Európa)
Dürnkruti csata
Dürnkruti csata
Pozíció Európa térképén
é. sz. 48° 28′ 53″, k. h. 16° 52′ 38″Koordináták: é. sz. 48° 28′ 53″, k. h. 16° 52′ 38″

A dürnkruti csata vagy második morvamezei csata, a Habsburg Rudolf és a cseh II. Ottokár király közötti háború döntő csatája volt. 1278. augusztus 26-án a morvamezei Dürnkrut és Jedenspeigen között I. Rudolf és IV. László magyar király csapatai döntő vereséget mértek Ottokár hadaira.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első morvamezei csatában (1260. július 12.) győztes cseh király, II. Ottokár megszerezte az Osztrák Hercegséghez tartozó területeket (Ausztria, Stájerország, Karintia és Krajna)). Ezzel a Német-római Birodalom legnagyobb területi befolyással rendelkező uralkodójává vált, és esélyes lett a német királyi, illetve a német-római császári cím megszerzésére is. A választófejedelmek azonban 1273. október 1-jén Frankfurtban nem őt, hanem egy jelentéktelen grófot, Habsburg Rudolfot választották királlyá. Mivel a cseh király nem fogadta el a választást, az 1274. november 19-én tartott nürnbergi birodalmi gyűlés felhatalmazta Rudolfot, hogy Ottokárt megfossza Bohémiaon és Morvaországon kívüli tartományaitól. Az erőviszonyok kezdetben Ottokárnak kedveztek, de a német királynak sikerült megszerezni IV. László magyar király szövetségét, így az ígért magyar támogatással már a siker reményében szállhatott szembe Ottokárral. 1276. november 21-én a feleknek még sikerült békét kötniük, de 1278 nyarára az ellentétek ismét kiéleződtek.

A csata lefolyása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

IV. László nem fogadta el Ottokár békeajánlatát, és a magyar haderő élén elindult szövetségese felé, augusztus 6-án Pozsony közelében kelt át a Dunán, és augusztus 23-án találkozott Rudolffal. Eközben a portyázó magyar–kun és osztrák felderítősereg Baksa György és Berthold von Emersberg vezetésével érzékeny veszteséget okozott az ekkor Laa várát ostromló Ottokárnak. A cseh király amint értesült ellenfelei közeledéséről, abbahagyta Laa ostromát, és augusztus 20-án Jedenspeigentől keletre tábort verve készült a csatára. A hadseregek létszáma bizonytalan, Ottokár és Rudolf seregében túlsúlyban volt a nehézlovasság, a magyar seregben jelentős számú kun lovasíjász volt. A magyar és osztrák–német csapatok szövetségesek voltak, de nem álltak közös parancsnokság alatt. IV. László a magyar csapatok mögül egy dombról követte a csatát, seregének tényleges vezetői: Csák Máté (a későbbi kiskirály nagybátyja) és Gutkeled István országbíró (idősebb Gutkeled István egykori szlavón bán és stájer helytartó fia) voltak. Ottokár a cseh sereg bal szárnyán tartózkodott, hogy összecsaphasson a szintén saját csapataival harcoló Rudolffal. A későbbiekben lényeges mozzanatnak bizonyult, hogy Rudolf Kapell Ulrik lovag vezetésével mintegy ötven–hatvan nehézlovast helyezett tartalékba.

A dürnkruti csata vázlata

A csatát a magyar csapatok kezdték, kiválóan alkalmazva a könnyű- és nehézlovasság kombinációját. A gyors mozgású kunok szabadon mozogtak a mintegy tíz négyzetkilométeres területen. Először hosszas nyilazással pusztították az ellenfelet, majd a nehézlovasság akkor támadott, amikor az ellenség sorai eléggé meggyengültek. A magyar nehézlovasság is remek teljesítményt nyújtott, a cseh sereg jobb szárnyát szétverve több kilométert nyomult előre, és elérte Ottokár táborát, megfutamította lengyel tartalékát.

Eközben Ottokár serege mélyen dél felé szorította Rudolf arcvonalának jobb szárnyát. Maga a király is leesett lováról, és pajzsát maga fölé tartva élte túl az ellenséges lovasság rohamát. Rudolf azonban újra lóra ülve megállította a támadást, és tartalékával oldalba támadta a cseh haderőt. A források nem számolnak be róla, de a csata további lefolyásából arra lehet következtetni, hogy az Ottokár táborából visszaforduló magyarok hátba támadhatták a cseh sereg bal szárnyát. Ottokár a veszni látszó ütközetet személyes példamutatásával akarta megfordítani, s a cseh király az osztrák seregnek rontott, de lebuktatták lováról és – bár megadta magát – lemészárolták. A csatában Ottokár seregének nagy része megsemmisült.

Következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Győzelmével Rudolf megerősítette német királyságát, megszerezte az osztrák hercegség feletti uralmat, és ezek birtokában megalapozta – magyar fegyverek segítségével – a Habsburg-dinasztia későbbi hatalmát.

IV. László nem lehetett tudatában a csata hosszú távú történelmi következményeinek. A belviszályokkal terhelt Magyar Királyságnak annyi előnye származott a győzelemből, hogy megszűntek a cseh–magyar ellenségeskedések. A győzelem emellett hozzájárult IV. László konszolidációs kísérletének átmeneti sikeréhez.

Felhasznált források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok, História – MTA Történettudományi Intézete – 1993, ISBN 963-8311-96-7
  • Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában, Szukits Könyvkiadó – 2003, ISBN 963-9441-87-2
  • Magyarország hadtörténete két kötetben (főszerkesztő: Liptai Ervin), Zrínyi Katonai Kiadó – 1985, ISBN 963-326-337-9
  • Veszprémy László: A morvamezei csata. In: Hermann Róbert (szerk.): Fegyvert s vitézt… A magyar hadtörténet nagy csatái. Bp. 2003., ISBN 963-13-5282-X