Ugrás a tartalomhoz

A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
 Ez a szócikk/szakasz most épül, még dolgoznak az első verzión!

A szócikk/szakasz építőjének: Ha az építés várhatóan néhány napnál tovább tart, inkább saját allapon végezd! A többieknek: amíg az építés nem fejeződik be, használd a vitalapot, hogy elkerüld a szerkesztési ütközéseket a cikk építőjével!
Legutóbbi módosítás: 2024. június 21.

A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete
SzerzőGiorgio Vasari
Nyelvolasz
Műfajéletrajzi lexikon
Kiadás
Kiadás dátuma
Sablon • Wikidata • Segítség

A legkiválóbb olasz építészek, festők és szobrászok élete korabeli művészek életrajzainak sorozata, amelyet Giorgio Vasari arezzói festő és építész írt a 16. században. Gyakran egyszerűen Le Vite címen hivatkoznak rá. Vasari értekezését 1550-ben adta ki Torrentini Firenzében, és rendkívüli sikert aratott, ami arra késztette a szerzőt, hogy szerkesszen egy második, jelentősen bővített és átdolgozott kiadást, amelyet 1568-ban adott ki a Giunti család ugyanott.

Ez az első szerves művészettörténeti könyv, a középkor és a reneszánsz kora közötti művészekről szóló életrajzi információk gyakran egyedülálló forrása, valamint a később szétszóródott műalkotásokról szóló információk, az elveszett vagy megsemmisült műalkotások gyűjteménye. A szenvedélyes és aprólékos szerző néha túlzott irodalmi hangsúlyt fektetett a művészet fejlődésének és a művészek közötti kapcsolatok nyomon követésére. A Vasari szövegével kapcsolatos későbbi tanulmányok (beleértve Gaetano Milanesi 1848-as skrupulózus írását is) azonban korlátozták a hamisnak bizonyult hibákat és információk azonosítását (gyakran a múlt sok történészét megtévesztő hiszékenység miatt), a mű teljes értéke visszaállításában. A 19. századig nemcsak a művészeti kérdések megítélését befolyásolta, de ma is lényeges és sokat idézett bibliográfiai hivatkozási alap.

Történelmi összefüggés[szerkesztés]

Paolo Giovio Uomini illustri című művében a művészek életrajzának nem kielégítő volta késztette Vasarit arra, hogy megírja a művészek életének gyűjteményét, amely az általa jól megismert anyag szabályai szerint íródott.

Vasari művét először 1550-ben, Firenzében adta ki Lorenzo Torrentino, I. Cosimo de’ Medici nagyhercegnek ajánlva, két kötetre és három részre osztva, a különböző művészetekben alkalmazott technikai módszerek érvényes kezelését alkalmazva.

A második, kibővített és frissített kiadást 1568-ban ismét Firenzében Giunti[1] nyomtatta ki három kötetben, a bemutatott művészek vésett portréival illusztrálva: amelyeket néha több forrásból is újraalkottak, de soha nem a semmiből „találták ki”. amint azt az üresen hagyott helyük bizonyít); nem mindegyik megbízható, de gyakran csak ez az egyetlen bizonyítéka a múlt számos művészének (különösen a korábbi művészeknek), amelyek gyakran elveszett műalkotásokról származnak.

Vasari volt az első itáliai művészettörténész, az első művészi életrajzok szerzője, aki a ma is érvényes enciklopédikus műfaj szerint dolgozott. Az életrajzok egymásutánjaként felépített művészettudományi szemlélet a 19. század végi, 20. század első felének „iskolai” szemléletéig lényegében változatlan volt. Vasari követői például Giovanni Paolo Lomazzo, Karel van Mander, Filippo Baldinucci, Joachim von Sandrart és Antonio Palomino voltak.

Vasari volt az, aki megalkotta a ma is konszolidált kifejezéseket, mint például a reneszánsz,[2] gótika vagy a „modern modor”.

Tartalma[szerkesztés]

A Le Vite a középkor és a reneszánsz számos fontos itáliai művész életrajzának gyűjteménye, amelyet gyakran klasszikus hivatkozásként használnak nevük különböző írásmódjaihoz: mint Paolo Uccello (Paolo Doni), Benozzo Gozzoli (Benozzo di Lese) vagy Piero della Francesca (Piero de' Franceschi).

A Vasari által írt életrajzok általában nemzedékének és az őt közvetlenül megelőző festőkről megbízhatóak, a tőle időben távolabb álló művészeké kevésbé. A modern kritikusok az új információknak és kutatásoknak köszönhetően számos tulajdonítását és dátumát kijavították. A mű azonban ma is klasszikus marad, a kortárs kritikai kutatásokkal kiegészítve.

Vasari esztétikai megítélése néhány kivételtől eltekintve nagyon pontos és éles, munkája ma is figyelembe veendő. Sikerült a művek keletkezésének idejéhez igazodó mércék alapján ítéletet hoznia: például soha nem rótta fel a gótikus szerzőknek az érzékelhető merevséget vagy a térbeli mélység hiányát, ahogyan azt már a későbbi fejlemények megkövetelnék.

Korának sok történészéhez hasonlóan Vasari is hibázott a túlzott buzgóság miatt, és életrajzaiba beépített botrányokkal és pletykákkal kapcsolatos történeteket, valamint a hiszékenységet, és szóbeli forrásokat adott jónak ítélve, évszázadokkal a tények után, amelyek sem igazolhatató, sem ellenőrizhetetlen makrohibákhoz vezetett (például Andrea del Castagno által valószínűtlen Domenico Veneziano meggyilkolása), amelyek részben hiteltelenítették Vasari munkásságát a modern kritika szemében. A legtöbb anekdota, bár úgy írják le, hogy valóban megtörtént, inkább a képzelet eredménye, pusztán irodalmi kitaláció. Valójában némelyik általános történet, például az, amely szerint a fiatal Giotto legyet festett Cimabue festményére, amelyet az idős mester többször is megpróbálta elhessenteni, hiába. Valójában a történet az Idősebb Plinius Apellész görög festőről írt anekdotájában már szerepel. Máskor Vasari alaposan dokumentálta magát, átkutatta az archívumokat és a ritka forrásokat az őt megelőző művészeti tényekre (Ghiberti kommentárjai, Antonio Billi könyve, Anonimo Magliabechiano): például Michelangelo Domenico Ghirlandaióhoz való tanítványságának bizonyítására (a tényt önként kizárta Ascanio Condivi Buonarroti által átdolgozott életrajzából), Ridolfo del Ghirlandaio, a mester fia műhelyébe ment, ahol megtalálta a nagyon fiatal Buonarrotinak folyósított kifizetések nyomait.

Vasari egy 42 oldalas önéletrajzot mellékelt a Le Vite végén, és további részleteket írt hozzá magáról és családjáról Lazzaro Vasari és Francesco Salviati életében. Műve szerkesztése során felhasználta az olasz művészek több mint ötszáz rajzából álló személyes, rendkívüli gyűjteményét, amely halála után szétszóródott, és Giorgio Vasari rajzkönyveként ismert.

Firenze központú szöveg[szerkesztés]

Vasari Arezzóból származott, és Firenze hercegének, I. Cosimo de’ Medicinek a szolgálatában állt. Munkájának egyik hibája minden bizonnyal az, hogy túlzottan hangsúlyozta a toszkán, és különösen a firenzei művészek szerepét a művészettörténet fejlődésében. Valójában hajlamos volt nekik tulajdonítani a reneszánsz művészet összes új felfedezését, például a metszet feltalálását. Néha dicsérte a nem toszkán művészeket, de igazolhatatlan firenzei tanítványságot tulajdonított nekik, mint például a Veronese Pisanello esetében, aki Andrea del Castagno tanítványaként állított be.

A velencei művészetet különösen figyelmen kívül hagyta az első kiadásban, és csak egy velencei útja után szentelt neki nagyobb figyelmet (végül Tizianót is beemelte a művészek közé), anélkül azonban, hogy megőrizte volna kellően objektív nézőpontját. Ar „rajz elsőbbségét” a firenzeieknek tartotta fenn, míg a „szín elsőbbségét” a velenceieknek, ez egy nagyon éles megkülönböztetés, amelyet ma is figyelembe vesznek, jóllehet megfelelően kalibrálva.

Még kevésbé vették figyelembe a 19. századig jelentős feledésbe merült többi festészeti irányzatot. lombardok, emiliaiak, marcheiek, rómaiak, nápolyiak, szicíliaiak stb. rendszeresen alábecsüli, ha nem is teljesen figyelmen kívül hagyja. Vasari művészi víziójában minden a firenzei Cimabuéval kezdődött, amely elsőként szakította meg az „ügyetlen, durva” görög modor láncait, és a firenzei Michelangelóval, a magasztos zsenivel ért véget, aki minden tudományágban kimagasló volt, és aki visszahozta őket. az ókor dicsőségére, még a klasszikus világ mitikus alkotóit is felülmúlva.

Az alábbi lista a könyvnek az 1568-as második kiadásból („Giuntina" kiadás) levezetett sorrendjét és felosztását veszi figyelembe. Egyes esetekben egyes rövid életrajzok beépülnek más művészek fejezeteibe, vagy egyetlen külön fejezetben egyesülnek.

Első rész[szerkesztés]

  • Dedikáció I. Cosimo de’ Medicinek 1550-ben
  • Dedikáció I. Cosimo de' Medicinek 1568. január 9-én
  • Előszó a teljes műhöz
  • Bevezetés a három rajzművészetbe: 35 fejezet az építészet, a szobrászat és a festészet technikai vonatkozásairól és referenciaszövegeiről
  • Giovambattista Adriani levele Vasarihoz a legkiválóbb ókori festészet-, bronz- és márványművészek nevéről és munkáiról
  • Az Életek előszava

Második rész (31 cím)[szerkesztés]

Harmadik rész (59 cím)[szerkesztés]

Negyedik rész (51 cím)[szerkesztés]

Ötödik rész (29 cím)[szerkesztés]

Hatodik rész (8 cím - összesen 178)[szerkesztés]

Hatása[szerkesztés]

Szerencse a munkához[szerkesztés]

Vasari Le Vitéje háromszoros hatást gyakorolt: először példaként szolgált a kortárs és a későbbi életrajzírók és művészettörténészek számára, majd a reneszánszról alkotott elképzelésére, valamint Firenze és Róma szerepére ebben a folyamatban, végül elsődleges forrásként, amelyből információkat meríthetnek a korai olasz művészek életéről és munkáiról.

A Le Vitét számos nyelvre lefordították, köztük angolra, franciára, németre és hollandra .

A Le Vite elindította a művészéletrajzok műfaját. A legtöbb 17. századi életrajzírót gyakran nemzetük „vasari”-jának becézték. A hollandiai Karel van Mander volt valószínűleg az első vasariánus szerző, 1604-ben megjelent Het Schilderboeckjével (A festészet könyve), amely a holland festők életrajzainak első teljes listája. Joachim von Sandrart (1606–1688), a Deutsche Akademie szerzője a „német Vasari” becenevet kapta.

Antonio Palomino viszont a „spanyol Vasari” néven is ismert Képi Múzeum és Optikai Skála három kötete miatt (1715–1724), az első kettő a képi technikákról szól, a harmadik pedig a fő spanyolok életének szentelt. az úgynevezett Siglo de Oro művészei. Angliában William Aglionby 1685-ös Painting Illustrated című festménye nagyrészt Vasari munkáin alapult.

O Itáliában újrakezdte és ideális esetben folytatta Vasari, a firenzei Filippo Baldinucci munkáját, aki kiadta a Notizie de' professori del disegno da Cimabue in qua… című művét 1681-ben.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ GIUNTI, Filippo, il Giovane
  2. ↑ Már Leon Battista Alberti idejében jelen volt ez a művészeti újjászületés.

Fordítás[szerkesztés]

Testvérprojektek[szerkesztés]

További információkat találhatsz A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete témában a Wikipedia testvérprojektjeiben:

Szótári meghatározások a Wikiszótárban
Kézikönyvek a Wikikönyvekben
Idézetek a Wikidézetben
Forrásmunkák a Wikiforrásban
Képek a Commonsban
Hírek a Wikihírekben

Bibliográfia[szerkesztés]

  • La vita delle «Vite» vasariane. Profilo storico di due edizioni. Firenze: Leo S. Olschki editore (2005). ISBN 88-222-5475-9 

További információk[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=A_legkiválóbb_festők,_szobrászok_és_építészek_élete&oldid=27226771”