Zijáridák

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Arab
زياريون
Tudományos átirat
Ziyāriyyūn
Fordítás
Ziyāridák

A Zijáridák egy iráni eredetű emírdinasztia tagjai voltak a 1011. században a Kaszpi-tenger déli partvidékén, Gurgánban és Tabarisztánban. 928-ban kerültek hatalomra, és 1041/1042-ben a szeldzsukok vazallusaivá váltak.

Történetük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alapító[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A dinasztiát Mardávídzs alapította meg, a névadó Zijár fia, aki az eredetileg giláni Argics-klán sarja volt. Mardávídzs a zoroasztriánus Aszfar Sirúje hadseregében futott be karriert, aki elhódította Tabarisztánt az azt uraló Alavidáktól, majd a transzoxániai Számánidák hadseregének lázadását kihasználva az Alborz hegység és a Kaszpi-tenger partjának szinte egészét megszerezte, beleértve Gorgánt, Ámolt, Zandzsánt, Kazvint és Rajjt is.

Mardávídzs, Zandzsán kormányzója 927-ben lázadt fel ura ellen, és 928-ban sikeresen le is győzte őt. Ezt követően a dzsibáli városok: Hamadán, Kásán és Iszfahán meghódításával foglalkozott, melyet 931-re fejezett be. Ekkor Irán emírjének nevezte ki magát, és hitet tett a Perzsa Birodalom felélesztésére – annak zoroasztriánus hagyományait is beleértve. Időközben egyik helytartója, Ali ibn Búja megszerezte a maga számára Fárszot, és megpróbálta meghódítani az iráni területeket Iraktól, a kalifátus központjától elválasztó Húzisztánt. Mardávídzs azonban elébe vágott, és a békeszerződésben Ibn Búja kénytelen volt hajdani ura hűbéresévé válni.

A Számánidák hűbérében[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

935-ben török szolgái végeztek a Zijáridák dinasztiájának első emírjével. Helyét fivére, Vusmgír (935967) vette át. Igen nehéz körülményekkel kellett szembenéznie: számos török katonája elhagyta, miközben a Buvajhidák önállósodtak, és Ali fivére, Haszan hosszas háborúba kezdett az iráni vidékeken. A Számánidák közben dajlami erőkkel összefogva Tabarisztán és Gorgán ellen vonultak, ez utóbbiakat azonban szívós harccal sikerült megtartania. Vusmgír belátta, hogy minden felől ellenfelekkel van körülvéve, ezért hűséget esküdött a Számánidáknak, és az ő segítségükkel folytatta váltakozó sikerű harcát a Buvajhidákkal, melynek eredményeképpen Tabarisztánban és Gorgánban megszilárdult a Zijáridák uralma. Vusmgír 967-ben egy vadkanvadászaton halt meg, és fia, Biszutún (967977) követte.

Biszutúnnal szemben a Számánidák öccsét, Kábúsz Vusmgírt léptették fel trónkövetelőként, ám Rukn ad-Daula segítségével sikerült megfékeznie fivérét. Biszutún a Buvajhidák hűbérese és szövetségese lett; feleségül vette Adud ad-Daula lányát, Rukn unokáját, és fáradozásai eredményeképp elnyerte a Záhir ad-Daula („a dinasztia fényességese”) nevet. 977-es halála után azonban ismét a Számánidák híve, Kábúsz került hatalomra.

Kábúsz uralma (9771012), aki a kalifától a Samsz al-Maáli („a Magasságos Napja”) címet kapta, egyáltalán nem volt stabilnak mondható. Beavatkozott a Buvajhidák viszályaiba, amikor menedéket adott a rajji Fahr ad-Daulának, ezzel azonban Adud ad-Daula haragját vívta ki. 981-re mind Tabarisztánt, mind Gorgánt elvesztette. Bár Fahr ad-Daula 984-ben restaurálta hatalmát, 997-es haláláig Kábúsz nem térhetett vissza. Ezután sem volt azonban nyugta, bár a Bújidák már többé nem jelentettek nagy veszélyt: hadserege a fiát, Manúcsihret tette trónra.

A bukás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Manúcsihr (1012–1031), azaz Falak al-Maáli („a Magasságos csillaga”) legfőbb gondja az erőszakosan kelet felé törő Gaznavidákkal szembeni távolságtartás volt. Ez nem mindig sikerült maradéktalanul, bár sokszor segítette segédcsapatokkal Mahmúd emírt. Uralkodása végére a Zijáridák a Gaznavidák hűbéreseivé váltak.

Manúcsihret fia, Anúsírván (1031–1041/1042), azaz Saraf al-Maáli („a Magasságos nemessége”) követte, de uralma nagy részén a Gaznavidák által is támogatott főparancsnok, Abu Kálídzsár gyakorolta a hatalmat. 1040 körül sikerült csak megbuktatnia a tisztet, de hamarosan szeldzsukok özönlötték el országát, pontot téve a Zijáridák uralmára. A dinasztia nyomai a 11. században tűntek el.

Kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mardávídzs személyében a zoroasztriánus irániak rétege került hatalomra, viszont utódai politikai okokból áttértek az iszlámra. Udvari kultúrájuk mindazonáltal iráni maradt, összhangban a transzoxániai folyamatokkal. Kábúsz maga például jelentős prózai munkát hagyott hátra: a Kábúsz náme afféle királytükör, melyben a hercegi neveltetést, az erkölcsi kérdéseket és a helyes viselkedést tárgyalja.

Szintén Kábúsz emlékét őrzi Gonbad-e Kábúsz városa, mely a régi Gurgántól 3 kilométerre északra fekszik. A település nevét a világ legmagasabb téglatornyáról kapta, melyet az emír építtetett a maga számára 1006-ban síremlékül. (Arab nyelvű feliraton meg is örökítette magát a tornyon.) A hagyomány szerint halála után Kábúsz testét üvegkoporsóban lógatták le az építmény plafonjáról.

Bírúní, az arabul alkotó híres perzsa csillagász Kábúsz pártfogását élvezte; az ő gurgáni udvarában írta meg 1000 körül Kronológia című művét, és holdfogyatkozásokat is megfigyelt innen.

Uralkodók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Mardávidzs (928-934)
  • Vusmgír Zijár (934-967)
  • Záhir ad-Daula Bíszutún (967-976)
  • Samsz al-Maálí Abú l-Haszan Kábúsz Vusmgír (976-1012)
  • Falak al-Maálí Manúcsihr Kábúsz (1012-1031)
  • Saraf al-Maálí Anúsírván Manúcsihr (1031-1043)