The Oppressed

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
The Oppressed
Információk
Eredet Cardiff, Wales
Aktív évek 1981-1984, 1994-1998, 2004-2006, 2009-
Műfaj Oi!
Kiadó Firm Records, Oppressed Records, Captain Oi! Records, Step-1 Music, Solitude Urbain, Mad Butcher
Tagok
Roddy Moreno - ének, gitár
Paul Cobley - basszusgitár, vokál
Antal Kizmus - dob
Korábbi tagok
Adrian Moreno †, Dominic Moreno, Steve Floyd, Russel (Ducky) Payne, Ronnie Payne, Martin Brennan, Gary Tier, Lee Jenkins, Juan Garcia, Yan the Man

A The Oppressed walesi Oi! zenekar. A jelenlegi és a korábbi tagok legtöbbje skinhead, a zenekar a világ legismertebb antifasiszta bandái közé tartozik, s az európai SHARP (Skinheads Against Racial Prejudice - Skinheadek A Rasszizmus Ellen) úttörőiként vannak számon tartva.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1981-ben alakultak Cardiffban. Egy évvel később már szerepeltek a népszerű brit Oi! válogatássorozat negyedik lemezén, az Oi! Oi! that's yer lot!-on White Flag című dalukkal.[1] 1984-es feloszlásukig kiadtak egy nagy- és két kislemezt, demó felvételeiket az Oi! The Tape kazetta tartalmazza, ami 1983-ban jelent meg. Megszűnésüket az okozta, hogy legtöbb koncertjük botrányba fulladt a kirobbanó verekedések miatt.[2]

A 80-as évek második felében a tagok különféle zenekarokban tevékenykedtek. Az inaktív években két kiadó vállalta magára két nagylemezük kiadását. Eközben az énekes New Yorkba repült, ahol megismerkedett a SHARP alapítóival. Az ötletet bevitte Nagy-Britanniába, aminek segítségével az antirasszista skinhead fogalma kezdett teret nyerni Európában. A 90-es évek hozták el a banda számára a visszatérést. 1996-tól kezdve folyamatosan adták ki kis- és nagylemezeiket. A banda mindig is az árral szemben haladt: amikor Londonban nem lehetett független koncertet szervezni a szélsőjobboldal befolyása nélkül, ők mégis összehoztak egy antifasiszta beállítottságú estet a német Stage Bottles közreműködésével, aminek hatására megszűnt az erőszakos biztonsági szolgálatok koncerten való tevékenysége az angol fővárosban. 1998-ban ismét feloszlottak, s csak 2004-ben álltak össze. 2005-ben Kanadában játszottak, melynek a Brotherhood: The Oppressed/The Prowlers Live in Toronto - 4.30.05 DVD állít emléket.[3] 2006-ig folytatták a koncerteket, s ismét bejelentették feloszlásukat. Ebből az időből származik a 2000-es évek utolsó magyar underground cikke a zenekarról, mely a Sound of the Streets fanzine második számában jelent meg. Előtte két hazai fanzine foglalkozott a The Oppressed-del, 1997-ben a Razor, 2000-ben a Skinbomb. 2009-ben döntöttek úgy, hogy folytatják a zenélést, azóta a zenekar lelkesedése töretlen, bejárták Európa számos országát (Franciaország, Németország, Lengyelország, Olaszország, Görögország).

2011. március 12-én Győrbe látogattak.[4][5]

2012 végén alapos tagcserén estek át. Az énekes, Roddy Moreno testvére, Dominic Moreno kilépett a zenekarból, akit Paul Cobley váltott a basszusgitárosi poszton. Emellett Steve Floyd is távozott, melynek hatására megszűnt a ritmusgitáros szekció. A 2013-as évet megfogyatkozva kezdte a zenekar, s koncertjeiken (Montréal, Marseille, Stuttgart) trióként lépnek fel.[6]

Tribute[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A zenekar akkora hatással volt Európa, és a többi kontinens Oi!-punk színterére, hogy még mielőtt elérkezett volna fennállásuk 30. évfordulója, máris tribute CD készült tiszteletükre. 2009-ben az olasz Anfibio Records közreműködésével jelent meg a A Tribute to The Oppressed című kiadvány, mely 18 Oi! és punk zenekar egy-egy feldolgozását tartalmazza.

Diszkográfia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kislemezek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Never Say Die (1983)
  • Victims / Work Together (1983)[7]
  • Fuck Fascism (1995)
  • 5-4-3-2-1 (1996)
  • They Think Its All Over...It Is Now (1996)
  • Anti-Fascist Oi! (1996)
  • Best of The Oppressed (1996)
  • The Richard Allen Tribute Single (1997)
  • Strength In Unity (1997)
  • The Noise (1997)
  • Out on The Streets Again (1999)[8]
  • Football Violence (2009)

Nagylemezek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Oi! Oi! Music (1984)
  • Fatal Blow (1985)
  • Dead & Buried (1988)
  • We Can Do Anything (1994)
  • Music For Hooligans (1995)
  • Dead & Buried / Fatal Blow Reissue (újra kiadás) (1996)
  • The Best of The Oppressed (1996)
  • Live (Llanrumney Youth Club 1984) (1997)
  • More Noize For The Boys (1998)
  • The Oppressed "Oi! Singles & Rarities" (2001)
  • Skinhead Times (dupla CD) (2005)
  • Won't say sorry (dupla CD) (2005)[9]
  • Antifa Hooligans (2011)

DVD[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Brotherhood: The Oppressed/The Prowlers Live in Toronto - 4.30.05 (2008)

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Oi! a kezdetek. (Hozzáférés: 2011. január 26.)
  2. The Oppressed-sztori. (Hozzáférés: 2011. január 26.)
  3. History. (Hozzáférés: 2011. január 26.)
  4. The Oppressed Győrben!. (Hozzáférés: 2011. április 16.)
  5. A koncert azonban március 13-án zajlott le, az előzenekarok színpadra kerülési sorrendjének megváltoztatása miatt a The Oppressed éjfél után fél órával kezdett bele műsorába.
  6. The Oppressed new line-up. (Hozzáférés: 2013. január 4.)
  7. A második kislemeznek nincs neve: a borítóra a bakeliten szereplő két szám címe került rá. Ugyanitt egy kép is található, mely egy fekete és egy fehér skinheadet mutat. A fehér skinhead nem más volt, mint a jelenlegi dobos, Antal Kizmus, aki magyar felmenőkkel rendelkezik.
  8. Split EP a londoni Cock SParrer nevű zenekarral, a walesi-ek Symarip-feldolgozása, a Skinhead Girl került rá. Kiadta a Chelseagirl Music (kiadványszám: S002).
  9. A kanadai Insurgence Recordsnál jelent meg, 35 feldolgozást tartalmaz, melyeket a The Oppressed stúdióban vett fel. Főleg brit Oi! zenekarok (4-Skins, Cockney Rejects, Last Resort, Sham69) dalai találhatók meg rajta, de vannak ska és reggae (Symarip, Toots & The Maytals, Madness) számok is a CD-ken.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]