Solt Ottilia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Solt Ottilia
Solt Ottilia.jpg
Született 1944. január 7.
Budapest
Elhunyt 1997. február 1. (53 évesen)
Budapest

Solt Ottilia (Budapest, 1944. január 7.Budapest, 1997. február 1.) szociológus.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ELTE magyar-filozófia szakán szerzett diplomát (1967), majd szociológusként a Gazdaságkutató Intézetben (1967–1971), illetve az akkortól újra Fővárosi Pedagógiai Intézet néven működő intézmény szociológiai csoportjában dolgozott 1972 és 1979 között. Ezenközben Kemény Istvánnal és másokkal részt vett az MTA Szociológiai Kutatócsoportja (1963-tól, utóbb Intézet), illetve az MTA Közgazdaságtudományi Kutatóintézete megbízásából szervezett kutatásokban is. Miután állásából (a cseh chartásokkal szolidaritást vállaló nyilatkozat aláírása miatt) elbocsátották, tanárként és könyvtárosként tevékenykedett (1981-ig). A hetvenes években a magyarországi társadalom legszegényebb rétegeinek életkörülményeit kezdte vizsgálni, s ennek nyomán 1979-ben létrehozta a Szegényeket Támogató Alapot. Ugyanebben az időben kezdte szerkeszteni a Beszélő című illegális ellenzéki lapot. 1985-ben részt vesz 45 ellenzéki értelmiségi társaságában megtartott illegális monori találkozón. 1988-ban a Szabad Kezdeményezések Hálózatának ügyvivője lett, és alapító tagja a Szabad Demokraták Szövetségének. 1990 és 1994 között országgyűlési képviselő volt, majd főiskolai tanárként leendő szociális munkások képzésével foglalkozott. Hosszú, súlyos betegség után, 53 évesen hunyt el.

Pályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Solt Ottilia pályája három jól elkülöníthető szakaszra tagolódik. Az első periódusban – ez nagyjából a 1970-es éveket fogja át – főállású szociológusként folytat tematikailag sokféle, de szellemiségét, megközelítési módját tekintve nagyon hasonló kutatást. A korabeli magyar valóság legkülönbözőbb tájait járja be, fedezi fel a maga, és teszi hozzáférhetővé mások számára invenciózus és érzékletesen megformált esettanulmányaiban.

A harmadik szakasz 1988-cal, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd a Szabad Demokraták Szövetségének a megalakulásával veszi kezdetét. Hivatásos politikus lesz, pártjának egyik meghatározó embere, a rendszerváltás folyamatának fontos szereplője. 1990-től szabadon választott parlamenti képviselőként és a hetilap Beszélő főmunkatársaként folytatja a hivatásos politikusi pályát. Főként a társadalom- és szociálpolitika, illetve az emberi jogok és a demokratikus játékszabályok körül zajló vitákban hallatja hangját. Szilárd és világos értékrend formálja mondanivalóját, bármilyen kérdésben szólal is meg. A taktikai megfontolásokkal nem sokat törődve szóvá tesz minden olyan jelenséget, amit ezzel az értékrenddel összeegyeztethetetlennek, a formálódó demokratikus közélet általa elképzelt szellemiségétől, írott és íratlan játékszabályaitól idegennek tart.

Egy idő után azonban úgy érzi, hogy feloldhatatlan az ellentmondás a hivatásos politikusi szerep, a politikai versengés és az ő személyes motívumai között. Már 1993 elején, hónapokkal tragikus autóbalesete előtt eldönti, a következő választáson nem indul.

Az a két és fél év, ami a részvételével zajló „rendszerváltó” parlamenti ciklus lezárulása után még megadatik, tetézve a baleset és a megromlott egészségi állapot következményeivel, a felületes szemlélő számára kurtára szabott elégikus epilógusnak tűnhet, noha tevékeny időszak ez is, amelyben újra felbukkannak az életpálya három periódusának vezérmotívumai: egy hajléktalanok helyzetével foglalkozó kutatás erejéig visszatér az empirikus szociológiához, a Wesley János Főiskola szociális munkás szakának beindításával és szellemi arculatának megformálásával új intézményes keretet teremt a Szeta hagyományainak folytatásához, publicisztikájával pedig továbbra is elmondja véleményét a közügyek állásáról.

Némi öniróniával szívesen hasonlította magát Miss Marple-hoz, Agatha Christie kedvelt regényhőséhez. Szenvedélyesen kutatta a megtévesztő felszín, a csalóka látszatok, a tudatos elterelő hadműveletek, az önkéntelen elfojtások, átszínezések, önideológiák mögött rejtőző valóságos indokokat és motívumokat. Ezek érdekelték akkor is, amikor gazdasági vezetőkkel interjúzott, vagy cigány- és nem cigány szegénytelepeken végzett szociológiai terepmunkát, és akkor is, amikor tényfeltáró riportjaiban és publicisztikai elemzéseiben rendőri intézkedések, gazdasági tranzakciók vagy politikai diskurzusok, hatalmi játszmák valóságos mozgatórugóit próbálta megfejteni.

A külső viselkedés jelzéseinek megfejtése csakis tanulás útján sikerülhet. Lehet, érdemes és kell is olvasni az analitikus beállítottságú pszichológiai irodalmat, de végig kell gondolni, fel kell dolgozni kinek-kinek saját tapasztalati anyagát is. Ha mindig odafigyelünk embertársainkra, nem hazudunk saját magunknak, ezer és ezer „empirikus” adatot gyűjtünk össze, amelyek lehetőséget adnak analógiás következtetésre. Mint Miss Marple-nak, aki mindig azt keresi, hogy egy arc, egy gesztus, egy cselekvés milyen más esetekre emlékezteti őt.
– Solt Ottilia: Interjúzni muszáj (módszertani tanulmány)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]