Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2013-31-2
Gárdonyi Géza (eredetileg Ziegler Géza; Gárdony-Agárdpuszta, 1863. augusztus 3. – Eger, 1922. október 30.) író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, a 19–20. századforduló magyar irodalmának máig kiemelkedően népszerű alakja. Korának sajátos, egyik irodalmi körhöz sem sorolható karaktere volt, akinek életműve átmenet a 19. századi romantikus, anekdotikus történetmesélés és a 20. századdal születő Nyugat-nemzedék szecessziós, naturalista-szimbolista stíluseszménye között.
A pályafutását 1881-ben népiskolai tanítóként kezdő, majd 1885 után újságíróként folytató Gárdonyi 1897 után vidékre visszavonulva („az egri remete”) alkotott, szépírói munkásságának szentelve életét. Pályáját folyamatos útkeresés, tematikai és formai kalandozás jellemezte; ennek fényében prózaíró életműve három korszakra osztható. Az 1890-es években írt népies hangvételű novellái és elbeszélései (Az én falum, 1898) hozták meg számára a kortársak elismerését, de az utókor elsősorban a 20. század első évtizedében írt történelmi regényeről (Egri csillagok, 1901; A láthatatlan ember, 1902; Isten rabjai, 1908) ismeri, illetve a magyar lélektani regény korai darabjainak (Szunyoghy miatyánkja, 1913; Ida regénye, 1920) szerzőjeként tiszteli. Költészete és drámaíró munkássága kevésbé bizonyult maradandónak, de szintén jelentős. Az 1900-as években a szórakoztató célú népszínművek kliséin túllépve lélekábrázoló jellegű népies történeteket dramatizált színpadra (A bor, 1901).
Gárdonyi Gézának, mint a magyar ifjúsági történelmi regény mesterének ma is kiemelkedő hatását mutatja a 2005-ben megrendezett A Nagy Könyv verseny, amelyben a „Magyarország legkedveltebb regénye" címet az ő alkotása, az Egri csillagok nyerte el.