Párizs–Roubaix kerékpárverseny

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Párizs–Roubaix
(Az Észak Pokla
A klasszikusok királynője
A húsvéti verseny)
Secteur pavé du Moulin-de-Vertain.jpg
A Párizs–Roubaix egyik jellemző szakasza

Current sport.svg 2012-es Párizs–Roubaix
Címvédő Svájc Fabian Cancellara (2013)
Legtöbb győzelem Belgium Tom Boonen és Belgium Roger de Vlaeminck (4)
Adatok
Sportág országútikerékpár-versenyzés
Kontinens Európa
Ország Észak-Franciaország
Időpont április első fele (egynapos verseny)
Alapítva 1896
Első esemény 1896 (győztes: Flag of the German Empire.svg Josef Fischer)
Eddigi események száma 111 (2013)
Utolsó esemény 2013-as Párizs–Roubaix

Honlap http://www.letour.fr/indexPRX_us.html

A Párizs–Roubaix (francia nyelven: Paris-Roubaix) egy országúti kerékpárverseny, egyike az öt "Monumentum"-nak, az öt legnagyobb presztízzsel rendelkező egynapos versenynek. A rossz minőségű, macskaköves (ún. pavé) utak, és a hideg, gyakran esős északi időjárás által teremtett embertelen körülményei a legnevezetesebb és legnehezebb egynapos versennyé tették.[1] Az Amaury Sport Organisation szervezi, akik többek között a Tour de France-ért is felelősek.

Történet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Párizs–Roubaix az egyik legrégebbi kerékpárverseny, először 1896-ban rendezték meg, azóta csak a világháborúk idején maradt el. Az ötlet két Roubaix-i gyárostól, Théo Vienne-től és Maurice Péreztől származott, akik az akkor még nevezetesebb Bordeaux-Párizs felkészülési versenyének szánták. Az utat végül egy francia újság szerkesztője dolgozta ki.[2] Az első versenyt április 19-én rendezték meg, innen kapta az egyik becenevét : La Pascale, azaz a Húsvét. Összesen 188-an álltak rajthoz Párizsban a majdnem 300 kilométeres versenyen.

A befutó Roubaix-ban

A legnépszerűbb beceneve, a l'enfer du Nord, azaz az Észak Pokla, akkor ragadt rá, amikor a verseny az első világháború után az egykori frontvonalakon futott, a romok és kráterek között.[3] Eredetileg a verseny Párizs és a Roubaixben található velodrom között folyt, 1966-ban áttették a rajtot Chantilly-be, 50 km-re Párizstól északra. 1977-től indul a mai helyéről Compiègne-ből, Párizstól 80 km-re északra. Az útvonal évről évre változik, ahogy az utakat újítják fel, a szervezőknek újabb elhanyagolt szakaszokat kell keresni, hogy a verseny ne veszítsen nehézségéből.

Az UCI Országúti Világkupa harmadik versenye volt, majd az UCI ProTour bevezetése után, annak része lett 2005-től 2007-ig. 2008-ban nem vették be a ProTour naptárba a szervezők és a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség (UCI) nézeteltérései miatt.

A Párizs–Roubaix különlegessége, hogy a győztes a szokásos mutatós trófeák helyett egy kockakövet kap az útról, ennek ellenére ez az egyik legnagyobb eszmei értékkel bíró díj a kerékpárosok között.

Kizárások és viták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1936-ban a belga Romain Maes és a francia Georges Speicher sprintelt a győzelemért. Szemmel láthatólag a belga nyert, de a győzelmet Speichernek adták, a flamand szurkolók nagy felháborodására.[4]

Az 1949-es verseny végeredményének megállapításához több hónap és két nemzetközi konferencia kellett. André Mahé ért először célba, de útközben a versenybírók rossz felé irányították és más úton ment be a velodromba. Mahét hirdették ki győztesként, a második helyen az olasz Serse Coppi ért be, aki a híres Fausto Coppi testvére volt. Hónapokkal később a tiltakozások hatására Coppit is jogos győztesnek fogadták el, tehát a versenynek két győztese lett.

Többször történtek kizárások is. 1930-ban a francia Jean Maréchal győzelmét elvették és visszaminősítették 2. helyezettnek, miután az eredetileg második, belga Julien Vervaeckét belökte egy gödörbe verseny közben. 1934-ben Roger Lapébie-t kerékpárcsere miatt zárták ki, ami akkor nem volt megengedett a verseny alatt. Miután rájöttek, hogy a kerékpárjáról hiányzik a verseny elején felragasztott matrica, a második helyezett Gaston Rebry-t hirdették ki győztesként. A 2006-os versenyen három versenyzőt is kizártak: a belga Leif Hostét és Peter van Petegemet, valamint az orosz Vlagyimir Guszevet. A versenyt Fabian Cancellara nyerte és ők érkeztek be mögötte 2., 3. és 4. helyen, de mivel átkeltek egy lezárt vasúti átkelőn, miközben a többiek megvárták a vonatot, ezért az eredményüket törölték. Tom Boonen és Alessandro Ballan kerültek fel a dobogóra Cancellara mögött, aki még a lezárás előtt átért a síneken. A győzelme viszont nem ezen múlott, már ekkor elegendő előnyt szedett össze ahhoz, hogy az üldözői ne érjék utol.

Az útvonal[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Macskaköves út Lille környékén

A verseny 260 km hosszú, Compiègne-ből indul és a Roubaix-i velodromba érkezik be. Az út Franciaország egykori szénbányász vidékeinek rossz minőségű, egyenetlenül macskakövezett földútjain is halad, általában több, mint 50 kilométeren át. A kerékpárosok a verseny végére sárosan, szétrázatva érkeznek meg Roubaix-ba. Gyakran fordulnak elő defektek, bukások. A kerékpárok vázát is az átlagosnál jobban megterheli az út, nem ritkák a letört kormányok, nyergek miatti kerékpárcserék.

Az utak minőségének javulása a XX. század során fenyegette a Párizs–Roubaix karakterisztikájának fennmaradását, a legtöbb macskaköves utat újraburkolták, vagy lezárták. 1965-ben már csak 22 km-t tettek meg pavén. Ezért 1968-ban a rendezők elkezdtek új szakaszokat keresni, így jutottak a Valenciennes-be vezető utakra, ahol még mindig megtalálható volt a macskaköves burkolat. Itt találtak rá a Trouée d'Arenbergre is, ami később a verseny szimbolikus részévé vált.[5] Ez egy 2400 méter hosszú, különösen rossz minőségű útszakasz egy erdőben Wallers mellett. Különlegességét az erdei klímának köszönheti. Ha a verseny többi szakaszán egyébként napos, meleg idő van, itt akkor is hideg az idő, az utak csúszósak, vizesek. Általában itt történik a legtöbb bukás a versenyen. Többek között a többszörös győztes Johan Museeuw is majdnem elvesztette egyik lábát itt egy esés következtében.

A macskaköves szektorok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rendezők osztályozzák a különböző szakaszokat hossz, útminőség és a versenyben lévő helye alapján.[6]

Szakasz Név Kilométer Hossz (méterben) Kategória
28 Troisvilles 98 2200 3
27 Viesly 104 1800 3
26 Quievy 106,5 3700 4
25 Saint-Python 111,5 1500 2
24 Vertain 119 2000 3
23 Capelle-sur-Ecaillon – Le Buat 126 1700 3
22 Verchain-Maugré – Quérénaing 138 1600 3
21 Querenaing – Maing 141 2500 3
20 Monchaux-sur-Ecaillon 144 1600 3
19 Haveluy 155,5 2500 4
18 Trouée d'Arenberg 163,5 2400 5
17 Wallers – Hélesmes 170 1600 4
16 Hornaing – Wandignies 176,5 3700 3
15 Warlaing – Brillon 184 2400 3
14 Tilloy – Sars-et-Rosières 187,5 2400 3
Szakasz Név Kilométer Hossz (méterben) Kategória
13 Beuvry-la-Forêt – Orchies 194 1400 3
12 Orchies 199 1700 3
11 Auchy-lez-Orchies – Bersée 205 1200 2
10 Mons-en-Pévèle 210,5 3000 5
9 Mérignies – Pont-à-Marcq 216,5 700 2
8 Pont-Thibaut 219,5 1400 3
7 Templeuve l’Epinette
Le Moulin de Vertain
225
225,5
200
500
1
2
6 Cysoing – Bourghelles
Bourghelles – Wannehain
232
234,5
1300
1100
4
4
5 Camphin-en-Pévèle 239 1800 4
4 Le Carrefour de l’Arbre 242 2100 5
3 Gruson 244 1100 2
2 Hem 251 1400 1
1 Roubaix 257,5 300 1


A Trouée d'Arenberg (2008)

Rekordok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A leggyorsabb versenyt a holland Peter Post futotta, aki 1964-ben 45.129 km/h-s átlagsebességgel nyerte meg a versenyt. Legtöbbször a belga Roger De Vlaeminck és Tom Boonen nyert, akik négyszer állhattak a dobogó tetején. Háromszoros győztesek Octave Lapize, Gaston Rebry, Rik van Looy, Eddy Merckx, Francesco Moser és Johan Museeuw. A legsikeresebb nemzet Belgium 53 győzelemmel, a második Franciaország 30-cal. A legtöbb versenyt a belga Raymond Impanis fejezte be: összesen 16-szor ért célba. A legidősebb győztes Gilbert Duclos-Lassalle, aki 38 évesen nyerte meg a versenyt. A legnagyobb különbségű győzelmet Eddy Merckx aratta: 1970-ben 5 perc 20 másodpercet vert a második helyezettre.


Győztesek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]