Neokonzervativizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A neokonzervativizmus politikai mozgalma az 1950-es évektől kezdve jelent meg. Az angolszász (brit és amerikai) politika ideológiai tájképét a hetvenes évek második felétől kezdve a neokonzervativizmus szellemi-politikai irányzata alapjaiban formálta át. Fontos megjegyezni, hogy a “neokonzervativizmus” jelző kétféle értelemben használatos. Egyrészt az angolszász országokban a hetvenes években kialakult, a liberalizmus elveit követő konzervativizmusát, másrészt a szintén ez időben jelentkező elsősorban külpolitikai orientáltságú irányzatát értik alatta. 2001. szeptember 11-ei terrortámadások után ez vált a világpolitika-formáló amerikai eszmévé.[1] A neokonzervativizmus első győzelmének Barry Goldwater 1964-es elnökjelöltségét tartják. A Reagan kormányzat és a két Bush-kormány alatt már kifejezetten erősnek számított.

A neokonzervatív szellemiség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A neokonzervatív gondolkodás kialakulását és az amerikai politikában való megjelenését az ötvenes évekre tehetjük. Érdekes megemlíteni, hogy az alapvetően protestáns amerikai szellemi alapjai mellett a neokonzervatív gondolat specifikusan zsidó intellektuális gyökereit.[2] Ugyanis a negyvenes években New Yorkban, a City College of New York (CCNY) hallgatói közül kerültek ki a neokonzervatívok első generációja, többek között Irving Kristol, Seymour Martin Lipset és Nathan Glazer.[3]

Az elkötelezetten baloldali csoport legfőbb jellemzője az erőteljes antikommunizmus, és a kommunizmussal rokonszenvező liberálisokkal szembeni ellenérzés volt. Fontos megemlíteni, hogy ez a fajta antikommunizmus, amely az illúzióit vesztett baloldalt jellemezte, meglehetősen eltér a tradicionális amerikai jobboldal antikommunizmusától. Az utóbbi azért szállt szembe a kommunizmussal, mert az egy ellenséges külföldi hatalomhoz kötődött, ateista és szabadpiac-ellenes volt. Az antikommunista baloldal ezzel szemben rokonszenvezett a kommunizmus társadalmi és gazdasági törekvéseivel, azonban a harmincas és negyvenes évek folyamán felismerte, hogy a „létező szocializmus” a saját maga által kinyilvánított idealista célokat semmibe vevő és nem kívánt következmények jellemezte szörnyeteggé vált.

Fontos megjegyezni, hogy ugyanakkor az először Ronald Reagannél megjelenő sajátos külpolitikai irány nem itt keresendő. Ugyanis Strauss-szal és a straussiánusokkal szokás összefüggésbe hozni a neokonzervatívokkal áthatott külpolitikát. Azonban Leo Strauss egyáltalán nem foglalkoztatta a külpolitika, ellenben tanítványai közül sokan törekedtek filozófiai eszményeit politikai gyakorlattá tenni. [4] Legjobb példa erre a Bush-adminisztrációban is fontos szerepet betöltő Paul Wolfowitz és Richard Perle tanára, Albert Wohlstetter (akik habár soha nem mondták magukat nyíltan neokonzervatívnak, ugyanakkor simán betagozódtak ebbe a mozgalomba, mivel súlyosnak tartották a szovjet fenyegetést). A neokonzervatív külpolitika legfontosabb, és mindmáig meghatározó teoretikusának azonban Jeane Kirkpatrick számít.[5]

A hetvenes évek amerikai külpolitikáját két irányzat vitája jellemezte. Az egyik a Richard Nixon és Henry Kissinger nevéhez köthető realizmus iskolája, a másik pedig az emberi jogok feltétlen tiszteletben tartását és terjesztését hirdető idealizmus külpolitikája, amelynek megvalósítására Jimmy Carter tett kísérletet. Ebben az időben a neokonzervatívok e két gondolat ötvözését (a realizmus, mint hagyomány és az idealizmust, mint ideológia) ajánlották. Ezt nevezték el neorealizmusnak, amelynek megvalósítására Ronald Reagan megválasztása után nyílt lehetőség.

Sokan hajlamosak a Reagan-kormányzat külpolitikájával kapcsolatban nagyobb jelentőséget tulajdonítani a tanácsadóknak, mint magának az elnöknek. Jó példa erre Paul Nitze, vagy a neokonzervatív jogászprofesszor, Eugene Rostow, akik mesterien értettek a kormányzat különböző ágainak manipulálásához.[6] Azonban a neokonzervatívokkal összhangban Reagan is azt gondolta, hogy a kommunizmus legyőzéséhez az amerikai akaraterő és erkölcsi fölény kinyilvánítására van szükség.[7]

Ebben az időben kezdődött a „jó” és „gonosz birodalom” fogalmak használata, amely egyrészt az amerikai vallásos érzületet jól mutatja, másrészt a külpolitika erkölcsi tartalommal való felruházását, amely a neokonzervatív gondolkodás meghatározó sajátossága. Ugyanis a neokonzervatívok szerint a modern politika keretei között az ideologikus, általános eszmékre, elvont elvekre épülő politizálási stílus korlátozott alkalmazása fontos részét képezi a sikeres politikai fellépésnek.[8]

Összességében elmondható, hogy a nixoni-kissingeri érdekrealista, majd a carteri emberi jogi idealista külpolitika neokonzervatív bírálata, válasza volt Ronald Reagan elnöksége. Az ő idején egy újfajta neorealista külpolitikai irányvonal vette kezdetét, amelynek hatására új, a neokonzervatív attitűdnek megfelelő stratégiai elemekre alapozták a külpolitikát.[9] A neokonzervatív és az amerikai konzervativizmus más válfajainak összefonódása folytán nehéz meghatározni a specifikusan neokonzervatív nézeteket. A neokonzervativizmus kortárs ellenfelei jócskán eltúlozzák a magukat neokonzervatívoknak vallók körében a nyolcvanas évek óta létező nézetazonosságot. Az egyet nem értés különösen jellemzővé vált 1989-1991, a kommunizmus váratlan összeomlása után, amikor a külpolitikai egység elillant, és a neokonzervatívok a hidegháború utáni világban maguk között vitatkozni kezdtek az amerikai nemzeti érdekek természetéről.

A neokonzervatívok többségét egyesítette a rendszer természetének fontosságában való hit és a realizmushoz implicit módon hozzátartozó relativizmussal szembeni ellenségesség. Ugyanakkor a kilencvenes évek elején nem volt közös álláspont neokonzervatív körökben arról, hogy milyen mértékben kell megjelennie az Egyesült Államok külpolitikájában a demokrácia pártfogolásának vagy az emberi jogi kérdéseknek, illetve hogy milyen mértékű legyen Amerika elkötelezettsége a világ ügyeiben.

A neokonzervativizmus kilencvenes évekbeli válsága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az amerikai neokonzervatívoknak a nyolcvanas évektől kezdődően megindult a betagozódása a konzervatív mozgalom főáramlatába. A kilencvenes évek közepére általános vélekedésnek számított, hogy a neokonzervativizmus mint önálló politikai-ideológiai irányzat megszűnt, mivel legfontosabb célkitűzései megvalósultak, és beépültek nemcsak a Republikánus, hanem a Clinton-féle „új demokraták” ideológiájába is.[10] Ezt jól mutatja egy 1996-ban Podhoretz által írt cikk: „(...) ez a haláleset inkább ünneplésre, mintsem szomorúságra ad okot. Mert ami a neokonzervativizmust megölte, az nem a vereség volt, hanem s győzelem. nem a kudarcba halt bele, hanem a sikerbe.[11]

A szintén 1996-ban, Toward a Neo-Teaganite Foreign policy címen a Foreign Affairsben megjelent írás pedig a hetvenes évekhez hasonlítják a kilencvenes években kialakult külpolitikai-ideológiai légkört: a Clinton-féle Carterhez hasonló wilsoni multilateralizmus és a Kissinger republikánus követőinek “fantáziátlan” realizmusa.[12] E szerint Amerikának ismét a Reagan által képviselt, a katonai és erkölcsi-ideológiai felsőbbrendűségen alapuló külpolitikára van szükség.

2001. szeptember 11-én aztán az ifjabb Kristol és társai által a korábbi években lefektetett külpolitikai irányváltás alapjai segítségével ténylegesen kézbe tudták venni az események irányítását. Ezt Francis Fukuyama „neokonzervatív pillanatnak” nevezi., ugyanis Washingtonban az iraki háborút sokan úgy emlegetik, mint „Kristol háborúja”.[13] Ugyanakkor látni kell a neokonzervatívok nézetkülönbségeit a háborúval kapcsolatban, mivel „Kristol háborúja” nem Jeane Kirkpatrické, ugyanis ő ellenezte az iraki beavatkozást.

Az 1960-as évektől kezdődően a nemzetek feletti identitás elsődlegessé vált, eltüntetve a nemzeti identitást. Szeptember 11. azonban tragikus és drámai módon ismét a figyelem középpontjába helyezte a nemzeti identitást. Ugyanis az országukat ért támadás után az amerikaiak újra felfedezték nemzeti identitásukat.[14] Márpedig az, hogy az amerikaiak miként határozzák meg nemzeti identitásukat, nagymértékben befolyásolja, hogy országuk kozmopolita, imperialista vagy nacionalista módon viszonyul-e a világ többi részéhez.

9/11, A „neokonzervatív pillanat”[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Francis Fukuyama szerint a világon ma nincs elegendő nemzetközi intézmény, amely legitimációval ruházhatná fel a kollektív cselekvést.15 Ugyanakkor már a kilencvenes évek folyamán sok neokonzervatív azt hangoztatta, hogy „az Egyesült Államoknak azért kell élnie katonai fölényével, hogy jóindulatú hegemóniát juttasson érvényre a világ stratégiailag fontos részein”.[15]

A Bush-adminisztráció úgy vélte, hogy Irak megtámadásakor nem szűkkeblű önérdekből cselekszik, hanem a globális közjót szolgálja. Sokak szerint a Bush-kormány semmibe vette a nemzetközi közvéleményt és a multimédiás intézményekből állítólag fakadó legitimációt. Szerintük a nemzetközi rendszer nem annyira ex ante, mint inkább ex post ismeri el legitimnek a történéseket, és hogy a világpolitika kollektív döntéshozó intézményeit jellemző gyengeség folytán az Egyesült Államoknak előbb kell cselekednie, és utóbb megszereznie a jóváhagyást.[16]

Ezt a jellegzetes amerikai kivételességtudatot, amely a nemzetközi legitimáció ilyen sajátos értelmezését véli, amerikanizmusnak nevezzük. Ez az amerikai kivételességtudaton alapuló politikai ideológia, amelyet a neokonzervatívok teljes mértékben magukévá tettek. Ezzel önmagában nincs is probléma, azonban jellemzően erőteljes térítő jellegű küldetéstudattal is párosulva az amerikai értékek „exportálását”, világméretű terjesztését tartja egyik fő céljának.

A már említett jellegzetes dichotomizáló szemlélettel „jókra” és „rosszakra” osztja fel a világot, az „egyetemes jó”, az „univerzális értékek” nevében térítő harcot hirdetve a „rosszak” ellen. Ez a neokonzervatív gondolkodásmód az egész amerikai külpolitikát hatalmába kerítve az amerikai globális hatalmi érdekek megvalósulását segíti elő.[17]

Hosszú időn keresztül az amerikai külpolitika meghatározó elve az izolacionizmus volt, a nem különösebb törődés azzal, mi történik a világ más részein. Mindenki csak saját magával törődjön, mindenki maga dolgozzon meg a saját boldogulásáért. Azonban, a neokonzervativizmus megjelenésével és az amerikai külpolitikában betöltött szerepének növekedésével, az izolacionizmust egyre inkább az internacionalizmus váltotta fel.

Az amerikai kivételességtudattól áthatott külpolitika az amerikai globális szuperhatalmi pozíciókból eredő kötelezettségnek, egyúttal lehetőségnek tartja az amerikai, vagyis egyetemes értékek terjesztését szerte a világon. Azonabn az amerikai hagyomány része az is, hogy az Egyesült Államok maga háborút nem kezdhet, legfeljebb védekező háborút viselhet. Bármiféle konfliktusba az Egyesült Államok alapvetően akkor avatkozhat be, ha valamilyen veszély fenyegeti a nemzet biztonságát. Külföldi szerepvállalásának ma is egyetlen indoka a nemzetbiztonsági érdek. Ezt a hazai közvélemény el tudja fogadni, és lelkes támogatójává válhat, ha ez egyfajta „univerzális morál” nevében a „rossz” ellen vívott harccal kapcsolódik össze, amelynek következménye így a demokrácia megvalósulása, a szabadság biztosítása vagy az emberi jogok tiszteletben tartatása.

Összegzés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Összességében elmondható, hogy a neokonzervativizmus az amerikai konzervativizmus és az atlanti kultúrkör hagyományainak sikeres és autentikus aktualizálása, amely 2001. szeptember 11-i események hatására mára világpolitika-formáló amerikai eszmévé vált.

A neokonzervativizmus jellegzetesen amerikai jelenség. Összegezve a fentiek alapján az amerikai külpolitikára vonatkozó neokonzervatív téziseket:

  • patriotizmus
  • bármiféle „világkormány” elutasítása, mivel az világméretű zsarnoksághoz vezetne. Ebből következően gyanakodva tekint és bizalmatlan a nemzetközi intézményekkel szemben
  • világos különbségtétel barátok és ellenségek között
  • egy nagyhatalom számára a „nemzeti érdek” fogalma túlterjed az országhatárokon, emellett ideológiai töltetű is

A Bush-kormányok nyílvánvaló követendő példaként a Reagan-adminisztráció sikerének három elemét jelölték meg: erős hadsereg, az amerikai érdekeket érvényesítő külpolitika és az Egyesült Államok globális felelősségét elfogadó nemzeti vezetés.

A neokonzervatívoknál sincs konszenzus a külpolitikát illetően. Míg a Bush-adminisztrációban szerepet vállaló neokonzervatív tanácsadók az egyértelmű és határozott „demokrácia-export” hívei voltak, valamint a közel-keleten való határozott fellépés mellett foglaltak állást. Ettől eltérően a Francis Fukuyama fémjelezte irányzat George W. Bush tanácsadóinak nézeteit elítélte és elhtárolódott tőle. Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy mivel a neokonzervativizmusnak nem alakult ki vezérirányzata, ezáltal egyértelműen megállapítható a nagymértékű heterogenitás. Ez az oka annak, hogy a neokonzervativizmust, mint ideológia definiálása az egymástól független, ugyanakkor magukat neokonzervatívaknak tartó személyek által különböző szempontok szerint történt (gondoljunk akár Irving Kristolra, vagy Jeane Kirkpatrickre).

Neokonzervatív kötődésű média, intézmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Intézmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Neokon sajtótermékek, neokon tanokat megjelenítő média[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kritika a tömegkultúrában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Zene[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Paródiák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Neokonok(ról) Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Békés Márton: Amerikai neokonzervativizmus...
  • "A neokonzervativizmus megértéséhez nem elegendő egy kétflekkes cikk" - interjú Békés Mártonnal
  • Gadó János: A neokonzervatív külpolitika és Izrael
  • Irving Kristol: A neokonzervatív meggyőződés
  • Lánczi András: A neokonzervatív filozófia
  • Novák Attila: A neokonzervativizmus helyzete Magyarországon
  • Seres László: A neokon kihívás

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Békés Márton: Amerikai neokonzervativizmus. Egy kisiklott ellenforradalom. Századvég Kiadó, Budapest, 2008
  • Brzezinski, Zbigniew: Stratégiai vízió. Amerika és a globális hatalom válsága. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2013
  • Fukuyama, Francis: Államépítés. Kormányzás és világrend a 21. században. Századvég Kiadó, Budapest, 2005
  • Fukuyama, Francis: Amerika válaszúton. Demokrácia, hatalom és a neokonzervatív örökség. Századvég Kiadó, Budapest, 2006
  • Huntington P. Samuel: Kik vagyunk mi? Az amerikai nemzeti identitás dilemmái. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005
  • Kirkpatrick, Jeane J.: The Reagan Reassertion of Western Values. In uő: The Reagan Phenomenon - and Other Speeches on Foreign Policy. Washington, America Enterprise Institute, 1983
  • Kirkpatrick, Jeane J.: Making War to Keep Peace. New York, Harper-Collins, 2007
  • Kissinger, Henry: Diplomácia. Panem Kiadó, Budapest, 1998
  • Kristol, William-Kagan, Robert: Toward a Neo-Reaganite Foreign Policy. Foreign Affairs, Vol. 75, No. 4 (Jul. - Aug., 1996), pp. 18-32
  • Magyarics Tamás: Henry A. Kissinger és a realista külpolitikai hagyományok. Aetas, 19., 2004/3-4.
  • Mándi Tibor: Ideológia és hagyomány. A politikai tudás problémája az angolszász konzervatív és neokonzervatív politikai gondolkodásban. Századvég Kiadó, 2012
  • O’Sullivan, Noel: “Konzervativizmus” szócikk in: Miller, David (szerk.): Politikai filozófiák enciklopédiája. Budapest, Kossuth. 259-263.
  • Podhoretz, Norman: Neoconservatism: A Eulogy. in: Commentary március 1996
  • Rostoványi Zsolt: Az iszlám világ és a Nyugat. Interpretációk összecsapása, avagy a kölcsönös fenyegetettség mítosza és valósága. Corvina Kiadó, 2004
  • Rostoványi Zsolt: Együttélésre ítélve. Zsidók és palesztinok küzdelme a Szentföldért. Corvina Kiadó, 2006

További irodalom tematikus rendben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Általában a neokonzervativizmus történetéről[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kik a neokonok?[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A neokonzervativizmus elméleteinek magyarázata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A neokonzervativizmus kritikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A neokonzervativizmus konzervatív kritikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Neokonzervativizmus, Leo Strauss és trockizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Neokonok és a zsidók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Mándi Tibor: Ideológia és hagyomány. A politikai tudás problémája az angolszász konzervatív és neokonzervatív politikai gondolkodásban. Századvég Kiadó, 2012, 14. o.
  2. Francis Fukuyama (2006) 26. o. és Friedman, Murray: The Neoconservative Revolution: Jewish Intellectuals and the Shaping of Public Policy. New York, 2012. Cambridge University Press
  3. Érdemes még megemlíteni a neokonzervatív gondolat specifikusan zsidó intellektuális gyökereit, amelyet Murray Friedman részletesen feltárt. Lásd: Friedman, Murray: The Neoconservative Revolution: Jewish Intellectuals and the Shaping of Public Policy. New York, 2005, Cambridge University Press
  4. Fracis Fukuyama (2006) 42. o.
  5. Mándi Tibor (2012) 75. o.
  6. Henry Kissinger (1998) 647. o. és 764-766.o.
  7. Mándi Tibor (2012) 114. o.
  8. Francis Fukuyama (2006) 25. o. sk.
  9. Mándi Tibor (2012): 22. o.
  10. Mándi Tibor (2012): 117. o.
  11. And yet I must confess that its death seems to me more an occasion for celebration than for sadness. For what killed neoconservatism was not defeat but victory; it died not of failure but of success.” in: Norman Podhoretz: Neoconservatism: A Eulogy. Commentary, március 1996
  12. Kristol, William-Kagan, Robert (1996): 18-32. o.
  13. Francis Fukuyama (2004): The Neoconservative Moment. The national Interest, 76.
  14. Huntington, P. Samuel (2005): 25. o. sk.
  15. Fukuyama (2006): 167. o.
  16. Erről bővebben lásd: Paul Wolfowitz: Clinton’s first year. Foreign Affairs, 1994/1. szám, 28-43. o.
  17. Rostoványi (2004): 165-195.o.