Francis Fukuyama

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Francis Fukuyama
Francis Fukuyama 2005.jpg
Született 1952. október 27. (62 éves)
Chicago, Illinois
Nemzetisége amerikai
Foglalkozása filozófus, közgazdász, író
Iskolái Harvard Egyetem
Cornell Egyetem

Francis Fukuyama weboldala

Yosihiro Francis Fukuyama (Chicago, Illinois, 1952. október 27. –) amerikai filozófus, politikai közgazdász és író.

Tanulmányai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Cornell Egyetemen szerzett B.A. fokozatot klasszika-filológiából, majd a Harvard Egyetemen Ph.D. fokozatot politikatudományból. A cornelli években került kapcsolatba a Telluride Association nevű, fiataloknak képzési programokat szervező non-profit szervezettel, ahonnan olyan neves értelmiségiek kerültek ki, mint a Nobel-díjas fizikus Steven Weinberg és a külpolitikai és védelmi szakértő, majd botrányos körülmények közt eltávolított Világbank-elnök Paul Wolfowitz.

Nézetei, munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korábban neokonzervatívnak tekintett gondolkodó, aki támogatta az amerikai erőfeszítéseket az iraki diktátor Szaddám Huszein eltávolítására, később azonban eltávolodott az amerikai neokonzervatív irányzattól, amely szerinte túl militaristává és erőszakossá vált.

Jelenleg a nemzetközi politikai gazdaságtan professzora és a Nemzetközi Fejlesztési Program igazgatója a Johns Hopkins Egyetem Haladó Nemzetközi Tanulmányok Paul H. Nitze Intézetében (Paul H. Nitze School of Advanced International Studies).

Írásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Máig leghíresebb műve 1992-ben megjelent, A történelem vége és az utolsó ember (eredeti angol nyelvű címén The End of History and the Last Man - (Fordította: Somogyi Pál László)) című könyve, amely 1989-ben megjelent A történelem vége? című esszéjét fejti ki bővebben.

A nagy sajtónyilvánosságot kiváltó vitákat kavart A történelem vége? című esszéje, majd könyve, amelyben a kommunista rezsimek összeomlását követően azt állította, hogy a történelmi haladás, mint ideológiák közti harc tulajdonképpen véget ért, és a hidegháború időszaka, a berlini fal lebontása után a világban a liberális demokrácia uralmának kora következik, a politika és gazdasági liberalizmus elkerülhetetlen győzelmével. Erre érkezett, mintegy válaszként Samuel P. Huntington nagy vihart kavart 1993-as cikke a Foreign Affairs c. szaklapban a civilizációk összecsapásáról, melyet később könyv formájában is megjelentetett (a cikkben még kérdésként feltéve, a könyvben viszont már „tényként” állítva). Huntington szerint a hidegháború végeztével az államok immár nem (politikai) ideológiák alapján fognak szemben állni egymással, hanem kulturális, civilizációs alapon, melyben a liberális demokrácia (a „nyugati civilizáció”) csak egy lesz a sok közül és nem is a legerősebb.

Más jelentős művei: Bizalom. A társadalmi erények és a jólét megteremtése (Trust: The Social Virtues and the Creation of Prosperity, 1995 (Fordította: Somogyi Pál László)) és Poszthumán jövőnk: a biotechnológiai forradalom következményei (Our Posthuman Future: Consequences of the Biotechnology Revolution, 1995).

Poszthumán jövendőnk című könyvében (2003, Budapest, Európa Könyvkiadó)azt vizsgálja, hogy a biotechnológia fejlődése, az információs forradalom mennyiben hat vissza az emberi természetre. Évszázadok során az emberi természet kordában tartására tanítások, illetve intézményes megoldások születtek: pl. vallási tantételek, büntetőjog, állam. A XXI. században azonban lehetőség nyílt arra, hogy minden eddiginél hatékonyabb eszközökkel átalakítsuk az emberi természetet. A szerző a könyvben ennek a folyamatnak a lehetséges kifutásait taglalja. Művében módosít "a történelem vége" hipotézisen, azt fejtegetve, hogy a biotechnológia fejlődése egyre nagyobb teret nyit az emberi evolúció befolyásolására, ami az emberi természet megváltoztatásához vezethet és ezzel a liberális demokráciát fenyegetheti. Egy lehetséges kimenetel, hogy az emberi természet megváltozása radikális egyenlőtlenségekhez vezet, és ebben a vonatkozásban az emberi történelem nem érhet véget, mivel a tudomány és a technika fejlődése sem ért véget.

Fő művei közt említik The Great Disruption: Human Nature and the Reconstruction of Social Order című könyvét (1999) is, melyben azt elemzi, hogy miből származnak az emberi normák. Arra jut, hogy az ipari korból az információs korba való átmenet okozta kitérő normális és a szociális normák és szabályok létezésére irányuló emberi igény korrigálni fogja a félresiklott folyamatokat.

Fukuyama szakítását a neokonzervatív felfogással jelzik az új érdeklődésének megfelelő új publikációi. Államépítés - Kormányzás és világrend a 21. században (Századvég Kiadó, 2005.) "Államépítésen új kormányintézmények kialakítását és a már meglévők megerősítését értjük. Ebben a könyvben amellett érvelek, hogy az államépítés minden társadalom számára az egyik legfontosabb kérdés, hiszen a gyenge vagy elbukott államok a Föld legégetőbb problémáinak szolgálnak táptalajul, például a szegénységnek, az AIDS-nek, a drogfogyasztásnak, a terrorizmusnak. Fontos kérdés továbbá, hogy az erős intézmények hogyan gyökereztethetők meg a fejlődő országokban. Erről keveset tudunk, annak ellenére, hogy magáról az államépítésről elegendő információval rendelkezünk. Azt tudjuk, hogy az államhatárok átívelésével hogyan juttassunk pénzügyi forrásokat valahová, a jól működő közintézmények azonban már olyan sajátos észjárást igényelnek, és olyan összetett módon működnek, hogy ez megnehezíti egy másik országbeli meghonosításukat. Ezért szükséges jóval több gondolatot, figyelmet és kutatást szentelni ennek a témának"[1]

Legújabban a politikai rend eredetéről publikál. A politikai rend eredete.(Fordította Pető Márk, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011,) című munkájában, hatalmas forrásanyagot felhasználva a világtörténelmet tekinti át, az államok felemelkedésének folyamatára helyezve a hangsúlyt. Ez szakítást jelent korábbi neoliberális álláspontjához képest, mivel kiemeli, hogy csak azok az államok lehetnek sikeresek, melyek erősen centralizáltak. A centralizáció egyik előfeltételének pedig a sikeres nemzetépítést tartja. Összehasonlító elemzésében kimutatja, hogy Magyarország azért szakadt le a centrumországoktól, mert itt a feudalizmus, a feudális bárók képesek voltak megakasztani az állami központosítást. A magyar társadalomfejlődés biztató kezdetek, mint pl. az Aranybulla után részben ott siklott ki, hogy az Aranybullát kikényszerítő, későbbi köznemességgé váló csoportok összefogtak a királyi államépítéssel szemben a főurakkal.

"Egyetlen dolgot szerettem volna csupán illusztrálni azzal, hogy ilyen részletesen foglalkozom a magyar esettel: azt, hogy erős, összetartó és jól felfegyverzett civil társadalom, amely képes ellenállni a központi kormányzat hatalmának, nem feltétlenül tudja kivívni a politikai szabadságot, mint ahogy erre egy olyan alkotmányos rendszer sem mindig képes, amely szigorú korlátok közé szorítja a végrehajtó hatalmat. A Magyar Királyságra igazak voltak mindezek a jellemzők, mégis sikerült oly mértékben aláásnia a központi hatalmat, hogy az ország nem volt képes megvédeni magát a közvetlenül fenyegető külföldi ellenségtől. Hasonló helyzet alakult ki Lengyelországban, ahol a gyenge királyokat a nemesi tanács irényította; két évszázaddal a Magyar Királyság után Lengyelország is elvesztette nemzeti függetlenségét"[2] 2014-ben megjelent a kötet 2. része is,

Political Order and Political Decay címmel.

Családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Felesége Laura Holmgren. Három gyermekük van. Szabadidejében kedvenc időtöltése a fotózás és bútorkészítés.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]