Kemalizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A kemalizmus (törökül: Kemalizm, Atatürkçülük, Atatürkçü Düşünce), más néven a „hat nyíl” (Altı Ok) hat vezérelv, mely meghatározza a Török Köztársaság ideológiai irányvonalát. Elnevezését Mustafa Kemal Atatürkről, a köztársaság alapítójáról kapta. 1931-ben a Köztársasági Néppárt programjában szerepelt először hivatalosan, majd 1937-ben belefoglalták az alkotmányba is. A hat irányelv a republikanizmus, a szekularizmus, a nacionalizmus, a popularizmus, a forradalmiság (reformizmus) és az etatizmus.

A hat nyíl[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Republikanizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Oszmán Birodalom szultanátusával szemben a köztársasági rendszer bevezetése

Popularizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nemzeti érzelmek megerősítése, a „nép érdeke előbbre való bármely osztály-vagy csoportérdeknél”[1], az osztályok létezésének tagadása, minden olyan politikai irányzat (például kommunizmus) szigorú tiltása, mely osztályokra alapoz.

Szekularizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az állam és a vallás kettéválasztása, a vallás teljes kiirtása a közéletből[1] és az oktatásból; az emberek gondolkodásának felszabadítása a vallásos nézetek befolyása alól.[2]

Nacionalizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nacionalizmus fogalma a kemalizmusban a török állampolgárok összetartását, nemzeti érzelmeinek előtérbe helyezését, a nemzeti büszkeséget jelenti, mely azonban nem rasszista vagy arrogáns, és nem irányul más nemzetek, népek ellen.[2][3]

Forradalmiság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A reformprogramban előírt változtatások megvalósítása az állam irányításával; a folyamatos modernizáció szükségességének hirdetése.

Etatizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A török állam határozott, központi szerepet tölt be a gazdaság és a technológiai fejlesztés irányításában.

Kritika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kemalista irányelveket több kritika is érte. Bár a kemalista nacionalizmus nem rasszista, a török iskolákban minden gyereknek, például a kurdoknak is, kívülről kell tudnia idézni Atatürk olyan mondásait, mint „Ne mutlu Türküm diyene” (Boldog, aki töröknek mondhatja magát). A török hadsereg nyilatkozata szerint pedig az, aki ellenszegül a Ne mutlu Türküm diyene elvnek, a „Török Köztársaság ellensége és örökre az marad”.[4]

A szekularizmus irányelvének kritikája szerint a török állam nemcsak elválasztani szándékozik a vallást a jogalkotástól, de az emberek magánéletéből is igyekszik kiirtani azt. Ennek egy példájaként a muszlim fejkendőviselést tiltó törvényt lehet felhozni, mely szerint oktatási és állami intézményekben a nők nem viselhetnek muszlim fejkendőt.[5] Az Emberi Jogok Európai Bizottsága ennek ellenére több perben is a török állam javára döntött, kimondva, hogy a fejkendőviselés tiltása nem sérti az emberi jogokat.[6] A fejkendőtörvényt végül 2008-ban eltörölték.[7]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Flesch, István. A kemalisták köztársasága, A Török Köztársaság története (magyar nyelven). Budapest: Corvina, 35-41. o (2007). ISBN 978 963 13 5652 6 
  2. ^ a b Sansal, Burak: Kemalism (angol nyelven). All About Turkey. (Hozzáférés: 2008. augusztus 19.)
  3. Nationalism (angol nyelven). Atatürk's Principles. Turkish Armed Forces. (Hozzáférés: 2008. augusztus 19.)
  4. BASIN AÇIKLAMASI BA - 08 / 07 (török nyelven). Genelkurmay Başkanlığı, 2007. április 27. (Hozzáférés: 2008. augusztus 19.)
  5. Lagendijk: Başörtü yasağı savunulamaz (török nyelven). Sabah, 2006. március 22. (Hozzáférés: 2008. augusztus 19.)
  6. ECHR Rules for Turkish Headscarf Ban (angol nyelven). Zaman, 2004. június 30. (Hozzáférés: 2008. augusztus 19.)
  7. Hordhatnak fejkendőt a török egyetemeken (magyar nyelven). Origo, 2008. február 7. (Hozzáférés: 2008. augusztus 19.)

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]