Demokrata-Republikánus Párt
Demokrata-Republikánus Párt | |
Adatok | |
Elnök | Thomas Jefferson James Madison James Monroe |
Alapítva | 1792 |
Feloszlatva | 1834 |
Utódpárt | Demokrata Párt Nemzeti Republikánus Párt |
Ideológia | agrárianizmus amerikai nacionalizmus antiklerikalizmus jeffersonizmus liberalizmus klasszikus liberalizmus |
Politikai elhelyezkedés |
|
Hivatalos színei | kék, fehér, piros |
A Wikimédia Commons tartalmaz Demokrata-Republikánus Párt témájú médiaállományokat. |
A Demokrata-Republikánus Párt politikai párt volt az Amerikai Egyesült Államokban, amelyet Thomas Jefferson és James Madison alapított az 1790-es évek elején. Az 1800-as amerikai elnökválasztás után kezdett el domináns lenni, miután a Föderalista Párt összeomlott. Az 1824-es elnökválasztás után szétvált a párt. Az egyik frakcióból jött létre a mai napig is ezen néven ismert Demokrata Párt, míg a párttagok többi része megalapította a Whig Pártot.
A Demokrata-Republikánus Párt a Kongresszus egyik frakciójából alakult, amely ellenezte Alexander Hamilton ideológiáit (az ország pénzügyminisztere George Washington alatt). Washington második ciklusa alatt egyre erősebb lett a Demokrata-Republikánus és a Föderalista Párt. Ugyan az 1796-os elnökválasztáson a föderalista John Adams diadalmaskodott, 1800-ban már a Demokrata-Republikánus Párt jelöltje, Thomas Jefferson nyerte el a pozíciót. Jefferson elnöksége alatt vásárolta meg az ország Louisianát Franciaországtól.
Madison 1809-ben lett elnök Jefferson után és vezette az országot a brit-amerikai háborúban. A Föderalista Párt 1815-ben összeomlott, ennek köszönhetően a Demokrata-Republikánus maradt az egyetlen erős párt. Az 1824-es választáson ellenfél nélkül maradt párt kettévált. Az egyik frakció John Quincy Adamset támogatta, míg a másik Andrew Jacksont. Jackson frakciójából alakult ki a Demokrata Párt, míg Adams támogatói megalapították a Nemzeti Republikánus Pártot, amely később beleolvadt a Whig Pártba.
Az ország déli részében volt a legerősebb a párt, míg Új-Angliában a legkevésbé. Külügyet tekintve a franciákat támogatták Anglia ellenében, de ez a támogatás Napóleon hatalomátvétele után visszaesett.
Történelme
1789-1800: Alapítás
AZ 1788-89-es elnökválasztáson George Washington elnyerte az elektori kollégium összes szavazatát.[1] Ez is mutatta, hogy 1789 előtt nem alakultak nemzeti szinten pártok. Washington Thomas Jeffersont választotta külügyminiszterének és Alexander Hamiltont pénzügyminiszterének.[2] James Madison fontos tanácsadója volt és a támasza a Kongresszusban.[2]
Hamilton felállította az Egyesült Államok Első Bankját.[2] Irányelvei létrehoztak egy ellenzéket a Kongresszuson belül és a déli államok nem kedvelték. Madison lett ezen ellenzéknek a vezetője és bár Jefferson nem ellenezte nyilvánosan Hamilton elveit, a háttérben dolgozott, hogy akadályozza őt.[3] Jefferson és Madison létrehozta a National Gazette újságot, amely a politikát az arisztokraták és a republikánusok küzdelmeként állította be.[4] Az 1792-es választáson Washington ellenfél nélkül indult, de Madison és Jefferson New York-i kormányzó George Clintont támogatták, mint alelnökjelölt.[5]
1793 végén kezdtek el frakciók megjelenni a Kongresszusban, bár nem voltak hivatalosan különválasztva. Végül Jefferson követői lettek a Republikánusok (vagy Demokrata-Republikánusok) és Hamilton követőiből alakultak a Föderalisták.[4] A külpolitika volt a gazdaság mellett az egyik fő ok erre a kettéválásra. Hamilton ellene volt a francia forradalomnak, míg a jeffersonisták támogatták.[2]
1795-96-ban már megjelentek a választási kampányok a két párt között. Mikor Washington elutasította a lehetőséget a harmadik ciklusra, az 1796-os elnökválasztás lett az első, amelyben nem egy jelölt volt. Jefferson 1793-ban visszavonult a kabinetben betöltött szerepétől és Madison kezében hagyta a párt irányítását. Ennek ellenére a párt Jeffersont választotta az elnökjelöltjének és Aaron Burr szenátort az alelnökjelöltjének.[3] A Föderalisták John Adamset és Thomas Pinckneyt választotta jelölteknek.[6] A Föderalisták azzal támadták Jeffersont, hogy franciabarát és ateista, míg a Demokrata-Republikánusok angolbarátnak és monarchistának nevezték Adamset.[7] Végül Adams nyerte el az elnöki címet és Jefferson lett az alelnöke.[6]
Adams elnöksége alatt az Egyesült Államok a franciákkal való jó kapcsolat kiépítésén dolgozott, amely egy nem hivatalos háborúhoz vezetett a két fél között. A kormányt kritizáló újságírókat és sok Demokrata-Republikánust letartóztattak.[3]
1801-1809: Jefferson elnöksége
Az 1800-as elnökválasztáson a Demokrata-Republikánusok ismét Jeffersont és Burrt jelölték, míg ellenfelük Adams és Charles Cotesworth Pinckney volt.[3] Végül Jefferson nyerte el az elnökséget, 73 elektori szavazat megszerzésével.[3]
Jefferson külügyminiszterének Madisont nevezte ki, pénzügyminisztere pedig Albert Gallatin volt. Ugyan tagjai nem voltak a kabinetjének, Jefferson sok Föderalistának megengedte, hogy pozíciójában maradjon és esetekben ki is nevezte a párt tagjait fontos pozíciókra.[3] Jefferson adócsökkentés mellett[8] a hadsereg és a hajóflotta méretéből is lefaragott.[9]
Miután visszavonták a Föderalista programok és törvények nagy részét, az átlagos amerikai polgárnak nem sok kapcsolata volt a kormánnyal.[4] 1801 és 1809 között Jefferson lecsökkentette az államadósságot 83 millió dollárról 57 millióra.[10] Annak ellenére, hogy legtöbb lépésüket Jefferson visszafordította, a Föderalisták többségben maradtak a Legfelsőbb Bíróságban Marshall főbíró 1830-as haláláig.[11]
Jefferson hivatalba lépésének idejére az Egyesült Államok már a Mississippi folyóig terjedt.[4] Az ország nyugati lakosai további terjeszkedést szerettek volna és Louisiana annektálásában reménykedtek.[11] 1803 elején küldöttek utaztak Franciaországba, hogy megvásárolják New Orleanst.[12] Az amerikai delegáció meglepetésére Napóleon felajánlotta teljes Louisiana eladását 15 millió dollárért.[3] A Szenátus gyorsan elfogadta a megegyezést és a Képviselőház azonnal jóváhagyta a pénzügyi oldalát a megállapodásnak.[13] Louisiana megvásárlása majdnem megduplázta az Egyesült Államok területét és a pénzügyminiszternek külföldi bankoktól kellett kölcsönt kérnie, hogy létrejöhessen a megegyezés.[11] A megállapodás népszerű volt, de sok Föderalista kritizálta. Fisher Ames képviselő a következőt mondta: "Pénzt fogunk költeni, amiből nagyon kevés van, területre, amiből már túl sok van."[4]
1804-re Burr és Jefferson teljesen eltávolodtak. A párt ezért George Clintont jelölte alelnöknek. Burr ebben az évben kihívta Hamiltont egy párbajra, amelybe a korábbi külügyminiszter belehalt. Jefferson könnyen nyerte az 1804-es elnökválasztást.[3] 1807-ben az ország megszüntette kereskedelmi kapcsolatait Európával a napóleoni háborúk következtében.[14] Jefferson nem indult harmadik ciklusért, de segítette Madison kampányát az 1808-as előválasztáson. Madison könnyen legyőzte Pinckneyt az elnökválasztáson.[3]
1809-1825: Madison és Monroe elnöksége
1809-1817: Madison elnöksége
Az amerikai nép egyre ellenszenvesebb volt Nagy-Britanniával szemben az amerikai kereskedelem szabotálásáért.[15] Ez vezetett egy új Demokrata-Republikánus-generáció megválasztásához, mint Henry Clay és John C. Calhoun.[3] 1812. június 1-én Madison felkérte a Kongresszust hadüzenet kinyilvánítására.[15] A Föderalisták ellenezték, de a nyilatkozatot elfogadták.[3] DeWitt Clinton elindult Madison ellen az 1812-es elnökválasztáson, sikertelenül.[3]
Madison azt remélte, hogy a brit-amerikai háborúnak gyorsan vége lesz, de a kezdetekben sikertelen volt a küzdelem.[15] 1813-ban több katonai sikert aratott a William Henry Harrison által irányított hadsereg. 1814 augusztusában a britek leégették Washingtont.[3] 1815 elején Maddison megtudta, hogy küldöttsége megállapodott a Genti béke részleteiben.[14] 1815 januárjában Andrew Jackson New Orleansban aratott győzelmével lett vége a háborúnak.[3] A Föderalista Párt egyre irrelevánsabb lett az időszakban és a Demokrata-Republikánusok gyakorlatilag egypártrendszerben irányították az országot.[14]
A 14. kongresszus összeülésekor Madison javasolta a nemzeti bank visszaállítását.[14] A Kongresszus beleegyezett az Egyesült Államok Második Bankjának felállításába.[16] Az 1816-os előválasztáson James Monroe diadalmaskodott William H. Crawford fölött.[17] A Föderalista ellenzék hiányában Monroe könnyen megnyerte az elnökválasztást.[17]
1817-1825: Monroe elnöksége
Monroe szerint a politikai pártok létezése káros volt az Amerikai Egyesült Államokra nézve,[16] ezért több Föderalistát is befogadott kormányába.[17] Az infrastruktúrát fejlesztette a gazdaság fejlődésének érdekében és támogatta a Nemzeti Út projektet is.[18] 1819-ben gazdaságilag visszaesett az ország és az emberek nem bíztak a papírpénzben.[3] Mindezek ellenére a Föderalisták nem tudtak egy jó jelöltet állítani Monroe ellen, aki ellenzék nélkül nyerte meg az elnökválasztást.[3]
Missouri az unióba való felvétele idején vita kezdett el kialakulni a rabszolgaság körül.[3][16] Északi Republikánus-Demokraták és Föderalisták támogatták a rendszer eltörlését, míg a déli párttagok teljes mértékben ellene voltak a lépésnek.[3] 1820 februárjában Jesse B. Thomas képviselő kompromisszumot ajánlott. Missouri rabszolgatartó államként lépett be az unióba, míg a rabszolgaságot eltörölték volna az összes területen a 36°30′ északi szélességi körtől északra.[17]
1824-re a Föderalista Párt teljesen összeomlott és a Demokrata-Republikánus Párt jelöltjei indultak egymás ellen.[19] A fő jelöltek John Quincy Adams, Henry Clay, William Crawford és Andrew Jackson voltak.[20] Adams Új-Angliában, Clay és Jackson nyugaton, míg Jackson és Crawford délen volt népszerű.[20]
Tekintve, hogy egy jelölt se nyerte el az elektori szavazatok többségét az 1824-es elnökválasztáson, a Képviselőház döntött az elnök kilétéről.[20] Clay ugyan nem kedvelte Adamset, de támogatta jelöltségét Crawford és Jackson ellen. Clay támogatásával Adams megnyerte a választást.[3] Az új elnök ezután kinevezte Clayt, mint az ország külügyminisztere. Jackson 1828-ban indult újra az elnöki címért.[3]
1825-1829: Az utolsó évek
John Quincy Adams, Monroe-hoz hasonlóan küzdött a pártok közti ellenségeskedés ellen és kabinetjében ideológiailag sokszínű politikusokat nevezett ki.[19] 1825-ben kialakult egy Adams-ellenes koalíció a Kongresszusban Jackson, Crawford és Calhoun alelnök vezetésével.[19] Az 1826-os választások után Calhoun és Martin Van Buren megegyeztek, hogy Jacksont fogják támogatni az 1828-as elnökválasztáson.[19] A média "Jackson emberei" és "Adams emberei"-ként hivatkozott a két frakcióra.[16]
Jackson 178 elektori szavazatot nyert el a 261-ből.[19] A rabszolgatartó államokban a szavazatok 72.6%-át szerezte meg.[16] Monroe és Adams álmai egy pártmentes Amerikáról összetörtek és a Van Buren által támogatott pártharcok időszaka következett.[19]
Választások
Választás | Jelöltek | Szavazatok
(%) |
Electoral vote | ||
---|---|---|---|---|---|
Elnökjelölt | Alelnökjelölt | Elektori szavazatok | Eredmény | ||
1796 | Thomas Jefferson | Aaron Burr | 46.6 | 68 / 138 | 2. |
1800 | 61.4 | 73 / 138 | 1. | ||
1804 | George Clinton | 72.8 | 162 / 176 | 1. | |
1808 | James Madison | 64.7 | 122 / 176 | 1. | |
1812 | Elbridge Gerry | 50.4 | 128 / 217 | 1. | |
DeWitt Clinton | Jared Ingersoll | 47.6 | 89 / 217 | 2. | |
1816 | James Monroe | Daniel D. Tompkins | 68.2 | 183 / 217 | 1. |
1820 | 80.6 | 231 / 232 | 1. | ||
1824 | Andrew Jackson | John C. Calhoun | 41.4 | 99 / 261 | 1. |
John Quincy Adams | 30.9 | 84 / 261 | 2. | ||
William H. Crawford | Nathaniel Macon | 11.2 | 41 / 261 | 3. | |
Henry Clay | Nathan Sanford | 13 | 37 / 261 | 4. |
Kongresszus
Kongresszus | Évek | Szenátus[21] | Képviselőház[22] | Elnök | |||||||||||
---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
Összesen | Anti-
Admin |
Pro-
Admin |
Egyéb | Betöltetlen | Összesen | Anti-
Admin |
Pro-
Admin |
Egyéb | Betöltetlen | ||||||
1. | 1789–1791 | 26 | 8 | 18 | — | — | 65 | 28 | 37 | — | — | George Washington | |||
2. | 1791–1793 | 30 | 13 | 16 | — | 1 | 69 | 30 | 39 | — | — | ||||
3. | 1793–1795 | 30 | 14 | 16 | — | — | 105 | 54 | 51 | — | — | ||||
Kongresszus | Évek | Összesen | Demokrata-
Republikánusok |
Föderalisták | Egyéb | Betöltetlen | Összesen | Demokrata-
Republikánusok |
Föderalisták | Egyéb | Betöltetlen | Elnök | |||
4. | 1795–1797 | 32 | 11 | 21 | — | — | 106 | 59 | 47 | — | — | George Washington | |||
5. | 1797–1799 | 32 | 10 | 22 | — | — | 106 | 49 | 57 | — | — | John Adams | |||
6. | 1799–1801 | 32 | 10 | 22 | — | — | 106 | 46 | 60 | — | — | ||||
7. | 1801–1803 | 34 | 17 | 15 | — | 2 | 107 | 68 | 38 | — | 1 | Thomas Jefferson | |||
8. | 1803–1805 | 34 | 25 | 9 | — | — | 142 | 103 | 39 | — | — | ||||
9. | 1805–1807 | 34 | 27 | 7 | — | — | 142 | 114 | 28 | — | — | ||||
10. | 1807–1809 | 34 | 28 | 6 | — | — | 142 | 116 | 26 | — | — | ||||
11. | 1809–1811 | 34 | 27 | 7 | — | — | 142 | 92 | 50 | — | — | James Madison | |||
12. | 1811–1813 | 36 | 30 | 6 | — | — | 143 | 107 | 36 | — | — | ||||
13. | 1813–1815 | 36 | 28 | 8 | — | — | 182 | 114 | 68 | — | — | ||||
14. | 1815–1817 | 38 | 26 | 12 | — | — | 183 | 119 | 64 | — | — | ||||
15. | 1817–1819 | 42 | 30 | 12 | — | — | 185 | 146 | 39 | — | — | James Monroe | |||
16. | 1819–1821 | 46 | 37 | 9 | — | — | 186 | 160 | 26 | — | — | ||||
17. | 1821–1823 | 48 | 44 | 4 | — | — | 187 | 155 | 32 | — | — | ||||
18. | 1823–1825 | 48 | 43 | 5 | — | — | 213 | 189 | 24 | — | — | ||||
Kongresszus | Évek | Összesen | Jackson-támogatók | Adams-támogatók | Egyéb | Betöltetlen | Összesen | Jackson-támogatók | Adams-támogatók | Egyéb | Betöltetlen | Elnök | |||
19th | 1825–1827 | 48 | 26 | 22 | — | — | 213 | 104 | 109 | — | — | John Quincy Adams | |||
20th | 1827–1829 | 48 | 27 | 21 | — | — | 213 | 113 | 100 | — | — |
Források
- ↑ George Washington: Campaigns and Elections | Miller Center (angol nyelven). millercenter.org, 2016. október 4. (Hozzáférés: 2021. február 3.)
- ↑ a b c d John E. Ferling: The ascent of George Washington : the hidden political genius of an American icon. Internet Archive. 2009. ISBN 978-1-59691-465-0 Hozzáférés: 2021. február 3.
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t Wilentz, Sean. The Rise of American Democracy: Jefferson to Lincoln [2005]. ISBN 0-393-05820-4
- ↑ a b c d e Gordon S. Wood: Empire of liberty. Internet Archive. 2009. ISBN 978-0-19-503914-6 Hozzáférés: 2021. február 3.
- ↑ Thompson, Harry C.. The Second Place in Rome: John Adams as Vice President [1980]
- ↑ a b McDonald, Forrest. The Presidency of George Washington [1974]. ISBN 978-0-7006-0359-6
- ↑ John Adams: Campaigns and Elections | Miller Center (angol nyelven). millercenter.org, 2016. október 4. (Hozzáférés: 2021. február 3.)
- ↑ Jeremy D. Bailey: Thomas Jefferson and Executive Power. 2007–07–09. ISBN 978-1-139-46629-5 Hozzáférés: 2021. február 3.
- ↑ Ron Chernow: Alexander Hamilton. Internet Archive. 2004. ISBN 978-1-59420-009-0 Hozzáférés: 2021. február 3.
- ↑ Jon Meacham: Thomas Jefferson. Internet Archive. 2012. ISBN 978-1-4000-6766-4 Hozzáférés: 2021. február 3.
- ↑ a b c Joyce Oldham Appleby – Joyce Appleby – Arthur M. Schlesinger Jr: Thomas Jefferson: The American Presidents Series: The 3rd President, 1801-1809. 2003–02. ISBN 978-0-8050-6924-2 Hozzáférés: 2021. február 3.
- ↑ Walter T. K. Nugent: Habits of empire : a history of American expansion. Internet Archive. 2008. ISBN 978-1-4000-4292-0 Hozzáférés: 2021. február 3.
- ↑ Junius P. Rodriguez: The Louisiana Purchase: A Historical and Geographical Encyclopedia. 2002. ISBN 978-1-57607-188-5 Hozzáférés: 2021. február 3.
- ↑ a b c d Rutland, Robert A.. The Presidency of James Madison [1990]. ISBN 978-0700604654
- ↑ a b c Wills, Garry. James Madison: The American Presidents Series: The 4th President, 1809-1817 [2002]
- ↑ a b c d e Daniel Walker Howe: What hath God wrought. Internet Archive. 2007. ISBN 978-0-19-507894-7 Hozzáférés: 2021. február 3.
- ↑ a b c d Cunningham, Noble. The Presidency of James Monroe [1996]. ISBN 0-7006-0728-5
- ↑ James Monroe: Domestic Affairs | Miller Center (angol nyelven). millercenter.org, 2016. október 4. (Hozzáférés: 2021. február 3.)
- ↑ a b c d e f Lynn H. Parsons: The birth of modern politics : Andrew Jackson, John Quincy Adams, and the election of 1828. Internet Archive. 2009. ISBN 978-0-19-531287-4 Hozzáférés: 2021. február 3.
- ↑ a b c Kaplan, Fred. John Quincy Adams: American Visionary [2014]
- ↑ Party Division. (Hozzáférés: 2021. február 3.)
- ↑ Party Divisions of the House of Representatives, 1789 to Present | US House of Representatives: History, Art & Archives (angol nyelven). history.house.gov. (Hozzáférés: 2021. február 3.)