Csatorna (film)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Csatorna
(Kanał)
Rendező Andrzej Wajda
Alapmű Jerzy Stefan Stawiński kisregénye
Forgatókönyvíró Jerzy Stefan Stawiński
Főszerepben Teresa Iżewska
Tadeusz Janczar
Wieńczysław Gliński
Zene Jan Krenz
Operatőr Jerzy Lipman
Vágó Halina Nawrocka
Aurelia Rut
Gyártás
Gyártó Zespół Filmowy Kadr
Ország  Lengyelország
Nyelv lengyel
Időtartam 95 perc
Képarány 1,37:1
Forgalmazás
Forgalmazó Magyarország Mokép
Bemutató Lengyelország 1957. április 20.
Magyarország 1958. április 10.
Külső hivatkozások
IMDb-adatlap

A Csatorna (eredeti cím: Kanał) 1957-ben bemutatott fekete-fehér lengyel filmdráma Andrzej Wajda rendezésében. A Jerzy Stefan Stawiński kisregénye alapján készült mű a rendező második játékfilmje.

Magyarországon a varsói bemutató után egy évvel, 1958. áprilisban mutatták be.[1]

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A film 1944-ben, a németek által megszállt Varsó utcáin, illetve főként utcái alatt játszódik. A varsói felkelésben résztvevő lengyel ellenállók egy elszigetelt osztaga reménytelen helyzetbe került, alig maradt lőszerük és kötszerük. A központból parancs érkezik, hogy az egyetlen lehetséges módon: a csatornarendszeren át próbáljanak kijutni. Lehúzódnak tehát a város minden piszkát összegyűjtő csatornába, hogy azután ezt az utolsó nagy megpróbáltatást egyikük se élje túl. A történet elején ugyanis, amikor még fényes nappal, romos házak között nyomulnak, a filmet kísérő narrátorhang közli a nézőkkel, hogy akiket látnak, nemsokára halottak lesznek.

Szennyvízben gázolnak, csuszamlós köveken és patkányok között botorkálnak előre, egyre fáradtabban keresik a menekülés útját. Olykor egy-egy csatornanyílásra találnak, de fedelüket nem lehet elmozdítani. A parancsnok hibájából eltévednek, kisebb csoportokra oszlanak; többen lemaradnak, elvesznek az elágazások útvesztőjében. Michał, a zeneszerző megőrül, imbolygó alakja hol eltűnik, hol ismét felbukkan a hományban.

Két szerelmespár is van a csapatban. „Stokrotka” (Százszorszép), a laza erkölcsű lány jól ismeri a csatornákat; kimerülten, de reménykedve támogatja a kijárat felé sebesült, megvakult szerelmét, Jacek Korabot. Már felcsillan kintről a napfény, előttük a Visztula, a város folyója, de a kijáratot vasrács zárja el. Nincs menekvés. Ott maradnak egymást átölelve, a kintről sugárzó fényben. Ezzel ellentétes a másik pár: Mądry hadnagy és Halinka pusztulása. Mądry idegesen vallja meg a lánynak, hogy családos ember, felesége és gyermeke várja otthon; ha egyedül megy tovább, nagyobb esélye van a kijutásnak. A becsapott, magárahagyott Halinka szerelme pisztolyával agyonlövi magát. Később Mądry néhány társával valóban talál egy csatornanyílást, ennek fedele nincs is lezárva; de ahogy óvatosan elhúzzák, egy katonacsizmában akad meg a tekintet. A német katona int, hogy másszanak ki és menjenek a falhoz, – ahol társaik már tömegével, némán, feltartott kézzel állnak.

Végül Zadra, a parancsnok rátalál egy szabad kijáratra. A nyomában haladó Kula őrmester végig bizonygatta, hogy az osztag követi őket. Most odakinn a szabadban a parancsnok hiába várja társait. Amikor ráébred, hogy félrevezették és elvesztette csapatát, agyonlövi az őrmestert, majd újra leereszkedik a csatornába. A felszínen maradt holttest fölött papírlapokat kerget a szél.

Történelmi háttere[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A filmbeli történet valós történelmi eseményen alapul. 1944. augusztus 1-jén az Angliából irányított Honi Hadsereg (Armia Krajowa) Varsóban felkelést robbantott ki a német megszállók ellen. A felkelés résztvevői ezrével ereszkedtek le a csatornába, menekülési vagy utánpótlási útvonalnak használták, kezdetben többnyire sikeresen. Később a németek már ezt az útvonalat is szemmel tartották és igyekeztek teljesen elvágni. A lengyelek 63 napig tartó elkeseredett harcához a viszonylag már közelbe érkezett szovjetek csapatok nem adtak támogatást, a varsói felkelést a németek vérbefojtották.

Elemzés, értelmezési lehetőségek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A cselekmény legnagyobb része a csatorna zárt terében és alig egy nap alatt játszódik. Zadra főhadnagy és osztagának történetében az alkotókat nem a harc kimenetele érdekelte, hiszen a felkelés eredménye mindenki előtt ismert volt. Rögtön az elején gondoskodnak róla, hogy ne legyenek illúzióink: nem győztesen megvívott csatákat fogunk látni. Az óriási túlerővel támadó ellenséggel bátran, de esélytelenül veszik fel a harcot. Miután pedig leereszkednek a csatornába, már a harcra sincs lehetőség, szinte nem is kerülnek szembe az ellenséggel. Itt mindenki már csak önmagával nézhet szembe, ki-ki a maga módján próbál szabadulni, vagy fogadja el a halált.

A film könnyen levonható morális tanulságokat is kínál, de igazi hatását képi kifejezőereje és az alkotók szemléletmódja adja. Lenn a csatornában egyszerű, hétköznapi emberek megrendítő sorsát látjuk, erényeikkel és hibáikkal együtt. Morálisan elítélhető ugyan, de itt megrendítő még a kedvesét cserbenhagyó Mądry alakja is, hiszen ő is osztozik a többiek sorsában. Haláluk nem dicső halál: a csatorna bűzében vagy megadón falhoz állítva, esetleg saját golyótól pusztulnak el.

Hogyan jutottak ebbe a kilátástalan helyzetbe? Mi okozta pusztulásukat? Andrzej Wajda nem az okokat elemzi, hanem vállalja és ábrázolja azt, amit előtte általában igyekeztek a hősiesség nimbuszával elleplezni: a dicstelen vereséget, a nemzeti tragédiát. Ugyanakkor azonban „nem tudja és nem akarja csak »deheroizálni« a varsói felkelést. (…) Illúziórombolás tiszteletadással: a hamisság leleplezése az egyes ember megértésével párosul nála…”[2] A sematikusan bemutatott hősök és elhallgatott vagy megmásított történetek korában, az 1950-es évek közepén ez a fajta ábrázolás az újdonság erejével hatott.

A Csatorna „szerkezetileg s a képsorok formai megoldása tekintetében a legzártabb, legkövetkezetesebb a rendező művei közül.” Itt még nem jelentkezik az a szimbólumokra épülő formanyelv, amelyet későbbi munkáiban gyakran láthatunk. Ezt az alapvetően realista ábrázolásmódot az ellentétes pólusok szembeállítása jellemzi. Ilyen például a csatorna sötétjébe beáradó napfény, mely a menekülést kínálja és visszájára fordulva a halálhoz vezet (vasrács és katonacsizma). A csatorna-lét szorongató atmoszféráját a hanghatások különösen jól érzékeltetik, „a visszaverődő hangoknak, a vízcsobbanásnak, a suttogásnak is különös akusztikája van a föld alatt”.[3] Volt olyan vélemény, hogy a halál formáinak bemutatásakor a rendező „nem tudta elkerülni a naturalizmus buktatótit”;[4] más nézőpont szerint ez felszínes megközelítés, a romantika bizonyos jelei, köztük „szokvány-romantikus helyzetek és kapcsolatok” inkább fellelhetők Wajdának ebben a munkájában.[5]

Fogadtatása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„A lengyel film szerepe az egyetemes filmtörténetben Andrzej Wajda Csatornájával kezdődik és Hamu és gyémántjával folytatódik.”[6] „A Csatorna tette világhíressé a lengyel filmművészetet. Egy harmincesztendős rendező filmje.”[7] Egy filmalkotás jelentőségét aligha lehet Nemeskürty István megállapításainál magasabbra értékelni.

A magyarországi bemutató utáni egyik első visszhang: „Különös ellentét, hogy egy filmdráma szinte mindvégig föld alatti csatornák szennyében-homályában játszódik, mégis a felemelő tisztaság hatását sugározza.”[8]

Lengyelországban azonban a film heves vitákat váltott ki, ami azt is mutatja, hogy a korabeli lengyel társadalom egyik neuralgikus pontját találta el. „Mindent tőle vártak, ami a témához kapcsolódott, és ugyanakkor mindenki mást várt tőle.”[9] „A film történetében – és későbbi megítélésében – ott rejtőznek a Honi Hadsereg szerepe körüli viták. A németellenes mozgalomnak ugyanis volt szovjetbarát és szovjetellenes szárnya, melyek közül a filmben az utóbbi kap szerepet úgy, hogy a történetből hiányzik a Vörös Hadsereg, amelynek csapatai végignézték a felkelés elfojtását. A film végső értelmezésben nem a Honi Hadsereg katonáinak hősiességét zengő dicshimnusz. (…) A felkelők pusztulásának tragikuma mellett tehát ott van a demitologizáció szólama is.”[10]

Andrzej Wajdának távolról sem ez volt az egyetlen filmje, mely nézőit vitára, a történelem újragondolására késztette. Gazdag életművének ebben az alkotásában a mai néző már aligha találna vitatni valót. „A Csatorna egy város és egy nemzedék halálának realista ábrázolása. Egy nemzet vereségét mondja el megrázóan és keserűen. (…) A Csatornában nem érzünk semmi hamisat, a szereplők nem elmélkednek, nem hirdetnek politikai nézeteket, de ott a mindennapi élet borzalmas valósága – amely, mint a Dante-idézet – a lengyel sors és az emberi sors nagy metaforájává válik.”[11]

Díjak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Főbb szereplők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Nemeskürty István: i. m. 543. o.
  2. Bikácsy Gergely, i. m. 34., 36 o.
  3. Veress József i. m. 531. o.
  4. Veress József, i. m. 531. o.
  5. Bikácsy Gergely, i. m. 38.
  6. Nemeskürty István, i. m. 499. o.
  7. Ugyanő, i. m. 526. o.
  8. Czibor János, in: Filmvilág, 1958. 6. sz. Idézi Nemeskürty István, i. m. 524. o.
  9. Kovács István (1984.). Történelmi, emberi jelkép. Filmvilág (8. szám), 44–49. o. Hozzáférés ideje: 2014. április 13.  
  10. Szíjártó Imre: A lengyel film. Szabadbölcsészet. (Hozzáférés: 2014. április 8.)
  11. Adam Michnik: Wajda és kora. Lettre, 2001. (Hozzáférés: 2014. április 8.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]