Charles White Whittlesey

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Charles White Whittlesey
Beceneve Galopping Charlie (Vágtázó Charlie)
Született 1884. január 20.
Florence, Wisconsin(USA)
Meghalt 1921. november 26. (37 évesen)
Atlanti-óceán
Nemzetisége  USA
Fegyvernem gyalogság
Szolgálati ideje 2 év
Rendfokozata tartalékos ezredes
Egysége 77. hadosztály 308. zászlóalj
Csatái Meuse-Argonne offenzíva
első világháború
Kitüntetései Becsület-érdemérem
Civilben ügyvéd

Charles White Whittlesey (Florence, 1884. január 20., – feltehetően 1921. november 26.) amerikai katonatiszt, az "Elveszett zászlóalj" parancsnoka volt, aki az első világháborúban tanúsított bátorságáért és helytállásáért megkapta a Becsület-érdemérmet.

Életútja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Charles White Whittlesey az Amerikai Egyesült Államok Wisconsin államának Florence településén született Frank R. Whittlesey és Annie Whittlesey legidősebb gyermekeként. A házaspárnak később még három gyermeke - Russell (1887), Elisha (1892) és Melzar (1893) - jött világra.[1] A család a gyarmati időkből, Connecticut államból származott. 1776 és 1900 között a Whittleseyk általában a Yale Egyetemre jártak, a család egy szenátort, négy kongresszusi képviselőt, tucatnyi szövetségi képviselőt, sok jogászt, kereskedőt és katonatisztet „adott a nemzetnek”.[2]

Charles White Whittlesey Pittsfieldben járt középiskolába, majd felsőoktatási tanulmányait a Williams College-ben végezte. Itt tagja volt a Delta Psi testvériségnek, valamint szerkesztette a Gulielmensiant, az egyetem évkönyvét, illetve az intézmény újságját. Évfolyamtársai, akik Grófnak becézték, az 1905-ben végzett évfolyam harmadik legragyogóbb hallgatójának választották.[1] Ezután – a családi hagyományoktól eltérően – a Harvard Egyetemen hallgatott jogot. 1908-ban diplomázott.

Tanulmányai befejezése után a New York-i Murray, Prentice & Howland ügyvédi irodánál dolgozott 1911-ig, majd egykori évfolyamtársával, John Bayard Pruynnal nyitott irodát New Yorkban.[1]

Whittleseyt nyájas, halk szavú emberként jellemezték ismerősei. A jogász 180 centiméternél magasabb és elég vékony volt, a testalkatából eredő mozgása miatt kapta később a katonai kiképzés alatt a Vágtázó Charlie becenevet. Egyetemi évei alatt kerülte a sportot, helyette inkább kirándult, a természetet és az irodalmat tanulmányozta. Politikai beállítottságát tekintve baloldali és pacifista volt.[3]

A háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Charles White Whittlesey 1917. augusztus 8-án vonult be katonai szolgálatra a Long Island-i Yaphankban felállított Camp Uptonba, ahol három hónapos kiképzést kapott Európába vezénylése előtt. Európában a 77. hadosztály 308-as zászlóaljában szolgált először százados, majd őrnagy rendfokozatban. Csapata először a brit front mögött, majd a Luneville védelmi zónában tevékenykedett. Egysége 1918. augusztus elején, a Meuse-Argonne offenzíva során bocsátkozott először igazi harcba.[1]

Az argonne-i erdő[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Elveszett zászlóalj emlékműve az argonne-i erdőben

Whittlesey 1918. október 2-án vezette rohamra gyalogos egységét az argonne-i erdőben a német vonal ellen, amely az utolsó nagyobb akadály volt a háborús győzelem előtt.[2] A Whittlesey által irányított 308-as zászlóalj, amely később az Elveszett zászlóalj néven vált híressé, New York-i katonákból állt. A soknemzetiségű egységben számos elsőgenerációs bevándorló volt. Az egységben összesen 42 nyelvet és dialektust beszéltek.[2]

A zászlóalj az erdőben csapdába esett, összeköttetése a főhadiszállással megszakadt. Whittlesey tartotta magát az eredeti parancshoz, és úgy döntött, hogy a végsőkig kitart azon a helyen - a Charleveaux-patak és a régi római út között -, ahol a németek körbezárták.

A németek 554 amerikai katonát vettek körbe, és folyamatosan támadták őket géppuskával és tüzérséggel. A zászlóalj postagalambok révén tartotta a kapcsolatot a főhadiszállással. Szerencsétlenségükre az egyik galamb rossz koordinátákkal érkezett a központba, ezért az amerikai tüzérségi tűz is a körbezárt zászlóaljra zúdult. A baráti tüzet a zászlóalj utolsó galambja, Cher Ami üzenete állította le október 4-én. Az élelmiszerből, kötszerből és lőszerből szinte teljesen kifogyó katonák légi úton kaptak kevés utánpótlást október 6-án.[1]

A németek egy hadifogollyal levelet küldtek Whittleseynek, amelyben megadásra szólították fel, de az őrnagy ezt visszautasította. Október 7-én megérkeztek e felmentő csapatok. Az eredeti 554 katonából 107 meghalt, 63 eltűnt, 190 megsebesült. Mindössze 194-en voltak képesek saját lábukon lejönni a vízmosásból.[2]

Híres vált szavak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A zászlóalj felmentése után egy háborús tudósító megkérdezte Robert Alexander tábornokot, hogy mit mondott Whittlesey a megadásra felszólító német üzenetre, a 77. hadosztály parancsnoka így válaszolt: „Milyen választ küldhetett volna nekik? Azt mondta, hogy menjenek a pokolba!”[2]

A válasz és az Elveszett század története híressé tette Charles White Whittleseyt. A valóságban az őrnagy hangosan felolvasta a levelet alárendeltjeinek, elmosolyodott, majd az írást zsebre tette. Aztán a levelet hozó hadifogolyhoz, Lowell R. Hollingsheadhez fordult, és annyit mondott neki, hogy foglalja el a szolgálati helyét. A németeknek nem válaszolt, de leszedette azokat a fehér textíliákat, amelyekkel a repülőknek akartak jelezni, nehogy a németek megadásként értelmezzék azokat.[2]

Becsület-érdemérem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Charles White Whittleseyt bátorságáért és kitartásáért alezredessé léptették elő. Október 29-én felmentették a szolgálat alól, és visszatért az Egyesült Államokba. December 5-én az első három ember között kapta meg az amerikai hadsereg legmagasabb kitüntetését, a Becsület-érdemérmet.

Ismét civilként[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Whittlesey a háború után folytatta ügyvédi praxisát, 1920-ig a Pruyn & Whittlesey, majd a White & Case irodában dolgozott. Elsősorban pénzügyi joggal foglalkozott.

Háborús múltja miatt igazi hős lett. Számos alkalommal kérték fel tapasztalatairól szóló előadások tartására, de a szerény és érzékeny férfi kényelmetlenül érezte magát a reflektorfényben. Az argonne-i erdőben történtekről csak nagyon keveset beszélt, akkor is általában csak az alatt szolgáló katonák hősiességét és hazafiasságát dicsérte. „Róluk írjon, ne rólam”, mondta egy újságírónak.[3] Közreműködött a veteránokat és rokonait támogató vöröskeresztes akcióban is.

1921-ben tartalékos ezredessé léptették elő, és felkérték arra, hogy legyen koporsóvivő az ismeretlen katona ünnepélyes temetésén, az Arlingtoni Nemzeti Temetőben.

Halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Becsület-érdemérem

Charles White Whittlesey 1921. november 26-án a United Fruit Co. által üzemeltetett S. S. Toloa nevű gőzhajóval Havannába indult. Sem a barátai, sem a rokonai nem tudtak az útról. A kapitány beszámolója szerint este vele és az utasokkal beszélgetett, majd 23.15 órakor visszavonult. Soha többé nem látta senki. A kapitány később azt írta egy táviratban a The Timesnak, hogy az ezredes jó hangulatban volt aznap este.[4]

Whittlesey valószínűleg öngyilkos lett, a tengerbe vetette magát. Ezt a teóriát támasztja alá minden, amit a halálát megelőző időkről tudni lehet, illetve a maga után hagyott több levél. Barátai közül többen arról számoltak be, hogy Whittlesey depressziós volt, nyomasztotta a háború borzalmaival való folyamatos találkozás. Egy barátjának így panaszkodott: „Nem telik el úgy egyetlen nap sem, hogy ne hallanék valamit régi alakulatomról, általában valami szomorúságról vagy csapásról. Nem bírom már sokáig.”[2]

A kabinjában több levelet találtak, amelyek jogászpartnereinek, testvéreinek, nagybátyjának és barátainak szóltak. A leveleket akkoriban nem hozták nyilvánosságra, de a címzettek azt mondták: nincs bennük szó az öngyilkosság okáról. Később a barátjának, John Bayard Pruynnak címzett levél előkerült a Williams College archívumából. Ebben Whittlesey röviden búcsúzik barátjától, saját magával kapcsolatban csak beilleszkedési problémákról ír.[2]

Feltételezett okok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Halálának okáról több teória is született. Az öngyilkosságát kiváltó okok között felmerült, hogy érzékeny természete nem tudta feldolgozni a háborús borzalmakat. Ehhez hozzájárult, hogy a hősnek kijáró érdeklődés és vöröskeresztes elfoglaltsága miatt nap mint nap kellett újra felelevenítenie az átélt szörnyűségeket, részt vennie temetéseken, látogatnia a kórházban fekvő veteránokat. Szerény természetéből adódóan nem tudott "ünnepelt hősként" élni, és ezek együtt kergették depresszióba.[3]

Mások úgy gondolták, hogy azért végzett magával, mert bűntudata volt. Ezt azzal magyarázták, hogy rosszul adta meg körbezárt csapata koordinátáit az amerikai tüzérségnek, és ezáltal közvetve ő okozta a számos katonája életét kioltó baráti tüzet, de szóba került az is, hogy az egység kisebb veszteséggel megússza, ha nem utasítja vissza a német felszólítást a megadásra.[2]

Annyi bizonyos, hogy sokat gondolt az argonne-i erdőben átéltekre. A Vöröskeresztnél tartott egyik beszéd után arról beszélt vacsoraszomszédjának, hogy rémálmaiban megjelennek a sikoltozó sebesültek.[2]

Végrendeletét irodájában találták meg. Vagyonát édesanyjára, a német üzenet eredeti példányát helyettesére, George McMurtry századosra, érdemrendjét barátjára, utolsó akarata végrehajtójára, John Bayard Pruynra hagyta.[3] A hajó kapitányának pontos utasításokat hagyott hátra arról, hogy mi történjen a csomagjával.[4]

Filmen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Elveszett század történetét már 1921-ben filmre vitték, ebben megjelent az egység több túlélője, és maga Whittlesey is.[2][3]

2001-ben Russell Mulcahy forgatott tévéfilmet Az elveszett század címmel a történtekből. Charles White Whittleseyt Rick Schroder alakította.[5]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e World War I. - Trenches on the Web: Charles Whittlesey Commander of the Lost Battalion. (Hozzáférés: 2011. október 31.)
  2. ^ a b c d e f g h i j k Monday Evening Club: Missing in action: Charles W. Whittelesey’s farewell. (Hozzáférés: 2011. október 31.)
  3. ^ a b c d e Florence Mining News: Florence Native Commanded Famed Lost Battalion in World War I. (Hozzáférés: 2011. október 31.)
  4. ^ a b The Times: Sought Whittelesey Half day in Midsea. (Hozzáférés: 2011. október 31.)
  5. The Internet Movie Database: Az elveszett zászlóalj. (Hozzáférés: 2011. október 31.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]