Betacizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A betacizmus (spanyolul, portugálul és olaszul betacismo, katalánul betacisme, angolul betacism) a nyelvészetben a b és v mássalhangzók keveredését vagy összeolvadását, illetve mindkettő azonos ejtését jelenti. A fogalmat főként az újlatin nyelvekre (spanyol, galiciai, katalán, okcitán, szárd, valamint az északi portugál nyelvjárások, illetve néhány olasz nyelvjárás) alkalmazzák, mert itt a legjellemzőbb. Ennek ellenére más nyelvekben is előfordul, mivel hangtanilag teljesen általános érvényű fonetikai változásról van szó, amely független a nyelvrokonságtól. – A cikk az újlatin nyelvek betacizmusát ismerteti részletesebben.

A jelenség leírása és fonetikai okai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nyelvészeti szempontból két különböző, de egymással valószínűleg összefüggő jelenségről van szó. A latinban a B és a V betűket (az utóbbi valójában nem külön betű volt, hanem az U másképp írott változata) különbözőképpen ejtették: a B minden helyzetben a magyar b [b] hangot jelölte, a V pedig félmássalhangzó volt, mint az angol w [w].

A beszélt latinban azonban, majd a kialakuló újlatin nyelvekben a [b] ejtése magánhangzók közötti helyzetben először labiális réshanggá vált [β], majd a legtöbb nyelvjárásban tovább alakult a magyar [v]-nek megfelelő labiodentális réshanggá.

Ezzel szemben egyes latin nyelvjárásokban (jellemzően az Ibériai-félsziget északi részén, a Franciaország déli részén beszélt okcitán nyelvterületen, valamint Szardínia szigetén) a [β] nem alakult tovább [v] hanggá: feltételezhetően ennek hatására az egyébként is fonetikailag igen közel álló [w] hang (amelyet V betűvel jelöltek) a szókezdő [b] hanggal olvadt össze.

A fent leírt két jelenség a betacista nyelvekben azt eredményezte, hogy a b és a v hang fonológiai jellegű megkülönböztetése eltűnt, mivel helyzetüktől (hangkörnyezettől) függően mindkettő ejtése azonos módon – magánhangzók között [β]-ként vagy [v]-ként, abszolút szókezdő helyzetben és nazálisok (m, n) után [b]-ként – valósul meg.

A hangváltozás eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Máig vitatott, hogy az adott fonetikai változásokat mi idézte elő. A [b] hang szóközi [β/v] átalakulása a rendes belső nyelvi fejlődésnek tulajdonítható, mivel kivétel nélkül mindegyik újlatin nyelvben végbement. Ugyanakkor, a fent említett földrajzi területeken beszélt nyelvjárásokban a szó eleji [w] hang [b]-vé alakulásának oka már kérdéses.

Egyes nyelvészek szerint ebben az eredetileg ott élő őslakosság nyelve segített, amely talán rokonságban állhatott a mai baszkkal (ugyanis a baszkban csak [b] hang létezik), míg mások úgy vélik, hogy csupán belső (strukturális) hangtani átalakulásról van szó. Ez utóbbi feltételezést támaszthatja alá, hogy a jelenség más újlatin nyelvekben is előfordul a Pireneusi-félszigeten kívül: például a szárd és a román nyelvben (lat. VITA és LINGUA > szárd bida, limba, román limba; lat. VETERANUS > román bătrân), stb.

Ugyanakkor, ahogy María Teresa Echenique Elizondo leírja, a jelenség az Ibériai-félszigeten Galicia területéről terjedt el a Középkorban egy régebbi szubsztrátumnak köszönhetően.[1]

Annyi bizonyos, hogy ez a hangváltozás igen régi jelenség, amely az már az 1. században előfordult. Erre tanúbizonyságul számos, a Romania területén talált latin felirat szolgál. E feliratokban gyakran előfordul, hogy v-vel kezdődő latin szavakat b-vel jegyeztek le, a legkülönbözőbb szövegkörnyezetkben, ahogy az alábbi idézetek is mutatják a Corpus Inscriptionum Latinarum (CIL) köteteiből. A példák mellett zárójelben az elvétett szó helyes írásmódja szerepel, majd megadtuk a megközelítő magyar jelentést is:

  • CRESCENTINA BIRGINIO (virginio) – ’Crescentina Virginiusnak’
  • QUI BIXIT (vixit) – ’aki élt’
  • GRAVITATIS BENI BOLENTIAE (benevolentiae) – ’a jó szándék súlyával’
  • ROMULO BETERANO (veterano) – ’Romulusnak, a veteránnak’
  • SINE BILE (vile) – ’hibátlanul’
  • SECUNDUM BOCIS (voces) – ’szavai alapján’
  • SEPULCHRUM BENDERE (vendere) – ’sírhely eladó’
  • SUPRA DICTUM DIEM BEL (vel) – ’a fenti napon, vagy…’
  • PRO SALUT EORU BOTU POSUIT (votu) – ’az ő megmenekedésükért fogadalmat tett’
  • DISCESIT BICTORIA (victoria) – ’elhagyott a győzelem’
  • ET BOLUNTATEM (voluntatem) – ’és (az) akaratát’
  • PLUS MINUS BIGINTI (viginti) – ’többé-kevésbé húsz’
  • MAXIMIANUS BOTUM SOLBIT (votum solvit) – ’Maximianus teljesítette fogadalmát’
  • DOMINOS BEL SCINDERE (vel) stb. – ’az urakat is megosztani’ (?)

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Rafael Cano (coord.), Historia de la lengua española, Ariel Lingüística, Barcelona, 2005, p. 72.

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Manual de lingüística románica, José Enrique Gargallo Gil — Maria Reina Bastardas (coords.), Ariel Lingüística, Barcelona, 2007. ISBN 9788434482685.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]