Alboin longobárd király
| Alboin | |
 |
|
| Alboin – miniatúra a Nürnbergi krónikából (1493) | |
|
|
|
| Longobárd király | |
| Uralkodási ideje 561 – 572 |
|
| Elődje | Audoin |
| Utódja | II. Cleph |
| Életrajzi adatok | |
| Uralkodóház | Gausinok |
| Született | 526 Pannonia |
| Elhunyt | 572. június 28. (46 évesen) Verona |
| Édesapja | Audoin |
| Édesanyja | Rodelinda |
Alboin (526 – 572. június 28.) longobárd király 561-től haláláig, aki
| „ | oly híressé tette nevét, hogy az ő férfias viselkedését, dicsőségét, szerencséjét és vitézségét a háborúban egészen napjainkig nemcsak a bajoroknál és a szászoknál, hanem más, ugyanazon nyelvű nemzeteknél is dalokban dicsőítik. | ” |
| – Paulus Diaconus[1] | ||
Tartalomjegyzék |
Ifjúkora [szerkesztés]
Audoin király fiaként született. Paulus Diaconus jellemzése szerint "hadértő és egyáltalán minden tekintetben kitűnő férfiú"[2], akinek hírneve ismert volt, amikor a longobárdok királya lett[2]. A frank Chlothar király leányát vette feleségül[2]. Alboin részt vett az 551-es hadjáratban, ahol megmutatta "hadértő" vitézségét[2]. A csatában megölte Thurisind gepida király fiát, Thurismundot[2]. A győztesen visszatérő longobárdok azt tanácsolták Audoin királynak, hogy fogadja asztaltársává Alboint, hogy aki társa volt a veszélyben, az legyen társa az asztalnál is[3]. A király azonban azt válaszolta, hogy a hagyomány szerint ezt csak akkor teheti meg, ha a fia egy idegen nép királyától fegyvert kap[4]. Alboin ekkor negyven ifjúval ellenségük, a gepida király udvarába ment, s nyíltan elmondta, miért jött hozzá[4]. A király vendégszeretettel fogadta, asztalához ültette, éppen megölt fia helyére[4]. Majd bánatának emlékével így szólt Alboinhoz: "Kedves előttem az a hely, de annak az embernek látása, aki most ott ül, nagy nehezemre esik"[4]. Ekkor a longobárdok és a gepidák közt sértő szócsata keletkezett, "minden kéz a fegyver markolatán", készen az összecsapásra[4]. A király azonban – tekintettel a vendégbarátság törvényére – lecsillapította őket, s a békességet megőrizve átadta Alboinnak az általa megölt Thurismund királyfi fegyvereit, amikkel az sértetlenül visszatérhetett édesapja országába[4]. Audoin ezután asztaltársává fogadta Alboint, aki "miközben atyjával a királyi gyönyöröket vígan élvezé, sorra elmondogatja, hogy mi történt vele a gepidáknál Thurisind palotájában. A jelenlevők pedig csodálkoznak és dicsérik Alboin merészségét, de Turisind páratlan becsületességét sem magasztalják kevésbé"[4].
Uralkodása Pannoniában [szerkesztés]
Édesapja halála után Paulus Diaconus szerint "mint tizenkettedik király, övéinek osztatlan tetszése közepette lépett a trónra"[4]. Személyében kétségkívül egy harcos vezér irányította a longobárdokat[4]. Alboin 566 őszén szerzett tudomást az Al-Duna vidékén élő avarokról, akik vereséget mértek a frank Sigebert királyra, Alboin sógorára[5]. Szövetséget ajánlott az avarok kagánjának a gepoidák és Bizánc ellen[5]. 567-ben az avarok behatoltak a Tisza mentén lévő gepidák országába, s a velük egyidejűleg támadó támadó longobárdokkal együtt véres csatában megverték őket, véget vetve királyságuknak[5]. Ezrével hurcolták magukkal a foglyokat és a zsákmányt[5]. A gepidák összeomlását kihasználva, Bizánc gyorsan visszafoglalta Sirmiumot[5]. A csatában Alboin megölte az akkori gepida királyt, Cunimundot, s mint Paulus Diaconus írja, "levágott fejéből ivóserleget készíttetett magának. Az ilyenfajta poharat nálunk scalának mondják, latinul paterának hívják. [Alboin] Ezután Cunimundnak Rosamunda nevű leányát nagy csapat különböző nemű és korú fogollyal együtt magával hurcolta; ezt a lányt Chlodoswitha halála után saját vesztére – mint kitűnt – feleségül vette."[5]
A gazdag zsákmánynyal és harci dicsőséggel teli longobárdok még haza sem értek, amikor hírül vették, hogy az avarok átkeltek a Dunán és támadást intéztek Sirmium ellen[6]. Alboinnak és II. Justinianus bizánci császárnak rá kellett döbbennie, hogy a viszonylag békés gepidák helyébe egy zsákmányra éhes, harcias szomszéd került[7]. A logobárdok léte bizonytalanná vált Pannoniában, ezért Alboin rokonaitól, a szászoktól segédcsapatokat kért, újabb szerződést kötött az avarok kagánjával[7]. Átengedte számukra Pannonia területét, s ennek fejében azok nem állítottak akadályt a Dráván való átvonulásuk útjába[7]. 568 tavaszán Alboin vezetésével a longobárdok kivonultak Pannoniából, felégetve mindent maguk mögött, Itália felé indultak[7].
A longobárd honfoglalás [szerkesztés]
Paulus diaconus szerint maga a császári hadvezér Narszész tanácsolta Alboinnak, hogy hagyják ott a szegényes Pannoniát a gazdag Itáliáért[7]. A longobárdok az Adriai-tenger északi partján fekvő Aquileiához érkeztek [7]. A város jelentős kikötő és patriarchális székhely volt[7]. Alboin a klánokat (törzseket) Aquileia ellen vezette, amelynek görög patriarchája a várostól délre lévő kis szigetre, Gradóba vonult vissza[7]. Aquileia után a longobárdok elfoglalták Friulit, Veronát s 572-ben Páviát[7]. Minden törzs a saját hercegével egy-egy római városban és azt körülvevő területeken rendezkedett be – így körülbelül harmincöt (majdnem független) hercegség jött létre[7]. Két longobárd délre vonult, és két teljesen független hercegséget hozott létre: Faroald Spoleto körül, Zotto Benevento mellett[7].
Alboin halála [szerkesztés]
Alboin a hódítás után mindössze három és fél évig uralkodott[1]. Halálát Paulus diaconus a longobárd hősi mondák nyomán írja le[1]. Felidézi Alboinnak a gepidák elleni háborúját, amelyben megölte a gepidák királyát, s feleségül vette annak leányát, Rosamundát, aki végül bosszút állt édesapjáért[1]. "Midőn egy alkalommal Alboin Veronában jókedvűen ült a lakománál – már a kelleténél túl is –, akkor megparancsolá, hogy azzal a serleggel, amelyet ő apósának, Cunimundnak királynak a koponyájából csináltatott, adjanak inni bort a királynénak, s ő maga is felszólítá azt, hogy igyék vígan az atyjával. Ezt ne tartsa senki lehetetlennek, mert én Krisztusra, az igazságot mondom. Magam is láttam ezt a poharat, midőn egy ünnepélyes alkalommal Ratchis herceg a kezében tartotta és vendégeinek mutogatta. Mikor ezt Rosamunda meghalotta, szívét mély fájdalom fogta el, amelyet többé nem is tudott elfelejteni. Lángra lobbant benne a bosszúvágy, hogy atyjának haláláért férjének a meggyilkolásával bosszulja meg magát."[1] A király fegyverhordozójával együtt rászedte Alboin igen erős katonáját, hogy öljék meg a királyt[1]. Mialatt Alboin déli álmát aludta, Rosamunda eltávolította a palotájából a fegyveres őröket, s a gyilkos Helmechist beengedte a király szobájába, akinek kardját az ágyához kötözte, hogy védekezni se tudjon[1]. "Így veszett el egy hitvány asszony csele következtében az – írja Paulus Diaconus –, aki a háborúban annyi ellenség leverése által a legnagyobb haditettekkel dicsekedhetett. Holttestét a longobárdok siránkozása és jajveszékelése között temették el a palota lépcsőzetének az aljába. Magas termetű volt és minden porcikájában harcra termett."[1] A trónon Cleph követte.
Eredeti források [szerkesztés]
- Origo Gentis Langobardorum
- Pauli Historia Langobardorum
- Tours-i Gergely
- Iohannis Abbatis Biclarensis Chronica
- Marii Episcopi Aventicensis Chronica
- Theophylacti Simocattæ Historiarum
Jegyzetek [szerkesztés]
- ^ a b c d e f g h Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, 78. oldal
- ^ a b c d e Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, Kossuth Könyvkiadó, 1994, ISBN 963-09-3695-X, 74. oldal
- ↑ Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, 74–75. oldal
- ^ a b c d e f g h i Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, 75. oldal
- ^ a b c d e f Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, 76. oldal
- ↑ Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, 76–77. oldal
- ^ a b c d e f g h i j k Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, 77. oldal
Lásd még [szerkesztés]
| Előző uralkodó: Audoin |
|
Következő uralkodó: II. Cleph |
|
|||||||
