3. szimfónia (Beethoven)
| Beethoven: 3. szimfónia | |
| szimfónia | |
 | |
| Ludwig van Beethoven 1804-ben | |
| Zeneszerző | Ludwig van Beethoven |
| Opusszám | op. 55. |
| Keletkezés | 1803–1804 |
| Ajánlás | Franz Joseph Maximillian Lobkowitz herceg |
| Ősbemutató | 1805. április 7. |
| Megjelenés | 1806 |
| Hangnem | Esz-dúr |
| Időtartam | kb. 50 perc |
| Tételek | 1. tétel – Allegro con brio 2. tétel – Marcia funebre. Adagio assai |
Ludwig van Beethoven 1803-ban, mintegy fél év alatt írta 3. (Esz-dúr) szimfóniáját (op. 55.), a mű bemutatójára azonban csak két évvel később, 1805-ben került sor, ugyanis közben a szerzőt a Fidelio premierje és a nyomdai előkészítések foglalták le.[1] A szimfónia, amely az Eroica névre is hallgat, a zenetörténet egyik fordulópontja. Ezzel a művével Beethoven végképp széttépte azt a köteléket, amely őt a régi formákhoz és művészethez kötötte. Összes művében láthatjuk ezt a fajta törekvést, de egyetlen műve sem jelentett olyan hatalmas előrelépést, mint a 3. szimfónia. [2]
Keletkezés, háttér
Beethoven 1803-ban fogott hozzá a szimfóniához, és köztudomásúan Bonaparte Napóleon, a Francia Köztársaság Első Konzulja előtt akart tisztelegni vele. 1798-ban a zeneszerző megismerkedett a Bécsben tartózkodó Jean-Baptiste Bernadotte francia tábornokkal, aki már ekkor rábeszélte, írjon egy zeneművet Bonaparte konzul dicsőítésére. Beethoven megbarátkozott a gondolattal, maga is sokra tartotta Bonapartét, akiben a szabadság eszméjének megtestesítőjét látta. Az évek során művészete is olyan magas fokra fejlődött, hogy a szimfónia műfajának újjáteremtett formáját nagy jelentőségű, korszakos mondanivaló kifejezésére használhatta.[1] Tisztelte Napóleont, „…nem a zseniális hadvezért, hanem a minden ellenállást letörő, végtelen energiájú férfiút, aki a forradalmi lázban szenvedő Franciaország viszonyai békésen rendezte és mégsem vágyódik a korona után, pedig csak a kezét kellene kinyújtania utána, hanem mint polgár, konzul akarja szolgálni hazáját.”[2]
Amikor viszont 1804-ben Napóleon császárrá koronáztatta magát, Beethoven, a meggyőződéses demokrata dühösen kitörölte a kotta címoldaláról az ajánlást. A mű 1806-ban megjelent első kiadásának címlapján már ez állt: „Sinfonia eroica… composta per festeggiare il sovvenire di un grand’Uomo…” (Hősi szimfónia… egy nagy ember emlékének megünneplésére…) Tegyük hozzá mindehhez, hogy Beethoven haragja utóbb megenyhült Napóleon császár iránt, és bukását őszintén fájlalta. Amikor 1821-ben értesült a császár elhunytáról, állítólag ezt mondta: „Tizenhét esztendővel ezelőtt megírtam már a zenét, amely erre a szomorú eseményre illik.”[1]
Lichnowsky hercegtől hallott adatok alapján Schindler is lényegében hasonlóan mondja el ezt az eseményt, így elbeszélésüket hitelesnek tekinthetjük, egyetlen kiegészítő helyesbítéssel: a történet második részében vázolt indulatos eset nem történhetett korábban, mint 1804 májusa, amikor Bonaparte császárrá koronázásának híre Bécsbe érkezett. Ekkorra a partitúrának teljesen kész kellett lennie. A legrégebbi változatok (a gyászinduló zenéjéhez 1801-ből) még megelőzték a 2. szimfónia előkészületét, ám a kidolgozás valódi részét Beethoven 1803 folyamán és 1804 első felében végezte.[3][jegyzet 1]
Tételek
1. tétel – Allegro con brio
- Nem tudod lejátszani a fájlt? Olvasd el a Wikipédia:Médiafájlok lapot.
| I. Allegro con brio (15:12) | |
| II. Marcia funebre: Adagio assai (15:29) | |
| III. Scherzo: Allegro vivace (5:49) | |
| IV. Finale: Allegro molto (11:45) | |
A tétel formája szonátaforma, amit Beethoven kibővít, illetve változtat meg úgy, hogy a hagyományostól eltérően, a mellékes, átvezető, lezáró részek is hasonló hangsúlyt kapnak, ezáltal felborul a klasszikus szonátaforma egyensúlya.[4] A tétel elején nincs lassú bevezetés, helyette két hatalmas Esz-dúr akkord adja meg a hangnemi környezetet, ami után azonnal a főtéma következik. Szinte átvezetés nélkül jutunk el a melléktémához, amelyet egy második melléktéma követ. Ez utóbbi után már a zárótémacsoport kezdődik. A tételnek egyik különlegessége, hogy a zárótémacsoport és a kóda jóval hosszabb, mint az expozíció többi része.[5] Ez a tétel Beethovennek méret szerint is a leghatalmasabb, legterjedelmesebb szimfóniatétele.[6][jegyzet 2]
2. tétel – Marcia funebre. Adagio assai
Formailag a tétel rondóformában megépített, öt nagy részre tagolható gyászinduló. Az első rész maga a gyászinduló, amely komor c-moll hangzataival nyitja a tételt. A Maggiore feliratú második rész a szokásos triónak felel meg, amely immár C-dúrban szólal meg.[7] A harmadik rész ismét visszatér a c-mollhoz, ami nem más, mint az első rész megismétlése, azzal a különbséggel, hogy f-mollba modulál el, mely hangnemben szólal meg a negyedik rész. Ebben az első téma egy motívuma van gazdag ellenpontozással feldolgozva. Az ötödik rész az alaphangnemben ismétli az első részt, majd egy kóda zárja a tételt.[8]
3. tétel – Scherzo. Allegro vivace
„A harmadik tételben ismét az erő nyilatkozik meg, de ennek az erőnek fékevesztett romboló hatását elvette a fájdalom. Ez az erő nem pusztítani, hanem teremteni akar. (…) E tételben a hőst, az embert új oldaláról ismerhetjük meg: aki a bánat és szomorúság helyett a vidám alkotó tevékenységét választotta.” – írta Wagner a tételről.[8]
A vázlatok tanúsága szerint Beethoven eredetileg egy menüettet tervezett a scherzo helyett, ennek ellenére erős a hangulati zökkenő a második és harmadik tétel között, és ez sok vitát eredményezett akkoriban is. Paul Bekker német zenekritikus a második és a harmadik tétel felcserélését javasolta, indoklásul, hogy a 9. szimfóniában (ezen kívül más műveiben, például az op. 59/1-es vonósnégyesében) is végrehajtotta a középtételek ezen cseréjét a szerző.[9] Ha Beethoven valójában így akarta volna, akkor írásban hagyta volta ránk szándékát. A harmadik szimfónia komponálásának idején Beethoven már nem riadt vissza semmiféle újítástól, amit művészi szempontból szükségesnek vagy helyesnek látott, így egyértelmű, hogy tudatosan és tervszerűen helyezte így egymás mellé a két tételt.[10]
4. tétel – Finale. Allegro molto
Formailag a finálé egy szabad építkezésű páros variáció.[11] A témát Beethoven az Eroica előtt már többször feldolgozta, időrendben először egy 1800 körül íródott kontratáncban (WoO. 14/7), majd a Prometheus teremtményei című balett fináléjában is.[12] A tétel egy gondosan megszerkesztett és bonyolult kontrapunktikus munka, amelyről Felix Weingartner a következőt írta: „…a koncepció vakmerőségében és a polifon munka tökéletességében messze túlhaladja az 'Eroica' többi tételeit, s hozzá képest Mozart Jupiter-szimfóniájának fugafináléja valóságos gyerekjáték”.[13]
Hangszerelés
A szimfónia hangszerelése: két fuvola, két oboa, két klarinét, két fagott, három kürt, két trombita, üstdob és a vonósok (I. hegedű, II. hegedű, brácsa, cselló, nagybőgő).
Már maga a hangszerelés elárulja, hogy a zeneköltő tovább lépett elődeinél a szimfonikus zenekar összeállítását illetően. Erős és fényes hangszíneket kívánt, ezért a szokásos két kürt mellé egy harmadikat is előírt, és a rézfúvósoktól megkövetelte, hogy jelentős részt vegyenek a dinamikai fokozásban.[14]
Premier és fogadtatás
Beethoven 1804 májusára fejezte be a partitúrát, a bemutatóra pedig 1805. április 7-én került sor a Theater an der Wienben. Bár nem jegyezték fel, hogy az előadás milyen volt, minden bizonnyal a szerző hatalmas feladat elé állította nemcsak a zenészeket, de a hallgatóságot is. Egy gigantikus szimfóniával szembesültek, amely minden addiginál hosszabb és dúsabb hangzású. A kritikusok nyugtalankodtak, a vélemények megoszlottak. A nagy tekintélyű lipcsei Allgemeine Musicalische Zeitung bécsi tudósítója kezdetben sehogyan nem tudott eligazodni rajta, így írt róla: Ez a hosszú, nehezen előadható szerzemény valójában egy rendkívül terjedelmes, merész és vad fantázia. Bővelkedik az erőteljes és a tehetséges szerzőre valló, megindító és szép részletekben, de gyakran figyelmen kívül hagyja a törvényszerűségeket… Jelen sorok írója egyike Beethoven legőszintébb csodálóinak, de kénytelen beismerni, hogy e művében számos harsány és torz elem van, amely felettébb megnehezíti egészben való megragadását, miáltal az egység érzete szinte teljesen elvész.[15][16] Párizsban 1811-ben adták elő először, elsöprő sikerrel. Ezután azonban a politikai fejlemények miatt fellángolt erős németellenes hangulat jó másfél évtizedre útjába állt az előadásnak.[16]
A szimfónia 1807 februárjában kiadott nyomtatott változatának alkalmából részletes írás jelent meg róla az említett lipcsei zenelap hasábjain, de ekkor már a csodálat hangján írtak a szimfóniáról. Ettől kezdve a mű előadásai töretlen sikernek örvendenek világszerte. Rossini 1822-ben Bécsben hallotta az Eroicát, és – amint azt Wagnernek egy beszélgetésben később bevallotta – „alig tudott bámulatából magához térni”.[16] Ezzel szemben Carl Maria von Weber rendkívül negatív hangú pamfletet írt róla, amelyben még Beethoven tehetségét is megkérdőjelezte.[13]
Hasonlóan, mint a 9. szimfónia esetében, Wagner itt is lendületes költői magyarázattal sietett a közönség segítségére. Komoly érdemének tudhatjuk be, hogy erőteljesen szembeszállt azokkal, akik mindenáron katonai programot, „csatazenét” akartak belemagyarázni: „Először is a 'hősi' elnevezést a legtágabban kell értelmeznünk, semmiképp sem szabad valamiféle katonai hősre gondolnunk. Ragadjuk meg a 'hőst' egész, teljes emberként, aki a legtökéletesebb és legerőteljesebb hordozója valamennyi tiszta emberi érzésnek, a szeretetnek, fájdalomnak és erőnek, így értjük meg valóban azt, amit a művész ennek a műnek magával ragadóan beszédes hangjaiban tolmácsol”.[17]
A legfurcsább kritikát 1827 áprilisában kapta a szimfónia, az első londoni előadás alkalmából. Az egyik legkiválóbb kritikus ugyanis azt javasolta a filharmóniai társaságnak, hogy a szimfóniából, amely a gyászindulóval be van fejezve, hagyják el a két utolsó tételt, amik az előzőkkel úgy sincsenek összefüggésben.[18]
Beethoven csupán egyetlen engedményt tett szimfóniájával kapcsolatban: azt javasolta, hogy a műsor elején játsszák, amikor még nem fáradt el a közönség.[15] A hangverseny kezdetéhez közel kell megszólalnia, csak ekkor éri el a kívánt hatást („il suo proprio e proposto effetto” – mondja Beethoven).[6]
Megjegyzések
- ↑ A hosszasan végzett, gondos faragó munkát Beethovennek az a nagyalakú vázlatkönyve tartalmazza, amelynek anyagát Nottenbohm ismertette (Ein Skizzenbuch von Beethoven a. d. Jahre 1803., 1880. Újra kiadta P. Mies, 1925). E vázlatkönyvet Beethoven leginkább az 1803-as évben használta, és anyagának nagy része az Eroicát illeti.
- ↑ A 9. szimfónia nyitótétele is rövidebb ennél, egyedül az előbb említett mű fináléja múlná felül, ezt azonban már nem számíthatjuk tiszta szimfonikus tételnek.
Hivatkozások
- ↑ a b c Pándi Mariann I. 1972, 107. o.
- ↑ a b Demény, 69. o.
- ↑ Bartha 1975, 233. o.
- ↑ Bartha 1975, 240. o.
- ↑ Demény, 71. o.
- ↑ a b Bartha 1975, 239. o.
- ↑ Demény, 73. o.
- ↑ a b Demény, 74. o.
- ↑ Bartha 1975, 272. o.
- ↑ Bartha 1975, 273. o.
- ↑ Bartha 1975, 276. o.
- ↑ Bartha 1975, 277. o.
- ↑ a b Demény, 76. o.
- ↑ Pándi Mariann I. 1972, 108. o.
- ↑ a b Harold C. Schonberg 2002, 111. o.
- ↑ a b c Bartha 1975, 284. o.
- ↑ Bartha 1975, 285. o.
- ↑ Demény, 77. o.
Források
- Demény Dezső. Hangverseny kalauz (Szinfóniák, Szinfónikus költemények, Nyitányok), 4. kiadás, Rózsavölgyi és Társa
- Bartha Dénes: Beethoven és kilenc szimfóniája. Budapest: Zeneműkiadó. 1975. ISBN 9633300401
- Tóth Dénes. Hangversenykalauz I. Klasszikus Zene. Zeneműkiadó (1956)
- Pándi Marianne. Hangversenykalauz I. Zenekari Művek. Zeneműkiadó (1980)
- Harold C. Schonberg. A nagy zeneszerzők élete, 3. kiadás, Európa könyvkiadó (2002). ISBN 9630772256
További információk
- Beethoven Symphony No. 3 | Beethoven's Eroica Symphony (angol nyelven). www.all-about-beethoven.com. (Hozzáférés: 2017. december 6.)
- Beethoven's Eroica. www.beethovenseroica.com. (Hozzáférés: 2017. december 6.)
- scherzo.hu - Cikkek: Beethoven: III. szimfónia (magyar nyelven). scherzo.hu. [2017. december 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. december 6.)
