Jupiter-szimfónia
| Jupiter-szimfónia | |
| szimfónia | |
| Zeneszerző | Wolfgang Amadeus Mozart |
| Opusszám | K. 551. |
| Keletkezés | 1788 |
| Megjelenés | 1788 |
| Hangnem | C-dúr |
| Időtartam | kb. 40 perc |
| Tételek | 1. tétel – Allegro vivace 2. tétel – Andante cantabile |
Wolfgang Amadeus Mozart 41., C-dúr szimfóniája a „Jupiter” becenevet kapta, valószínűleg Johann Peter Salomon impresszáriótól. A mű a Köchel-jegyzékben az 551. helyet foglalja el a következő megjegyzéssel: „Szimfónia zárófúgával”.
A mű befejezésének dátumát (1788) maga Mozart írta fel 1784 óta több-kevesebb rendszerességgel vezetett műjegyzékébe.
A Jupiter név eredete[szerkesztés]
Az első dokumentum, amelyben a "Jupiter-szimfónia" név megjelenik, valószínűleg a londoni Royal Philharmonic Orchestra egy programfüzete volt, 1821. március 26-án.[1]
1822-ben Muzio Clementi zongorára dolgozta át a művet, aminek a címében a „Jupiter” név szerepel, és ahol Jupiter isten felhőkön trónol, kezében mennydörgés és villámlás.
Egy másik utalás található Jupiterre az „Allgemeinen musikalischen Zeitung“ 1805. május 1-i számában, ami Mozart 40. szimfóniájával foglalkozik[2][3]
Tételek[szerkesztés]
Klasszikus szimfóniafelépítéssel találkozhatunk.
Allegro vivace[szerkesztés]
A Jupiter kétségkívül találó, hiszen a nyitótétel valóban fenséges, energikus témával kezdődik. Az első tétel olasz nyitányszerű indítása a vonósok éneklő „concertino”-jával folytatódik, és ez a kezdet határozza meg az egész tétel karakterét.
A szonátatétel kidolgozásában azonban nemcsak egyes hangszerek (például fagottok, oboák) humoros vetélkedésének vagyunk tanúi, hanem egy mélyebben szántó konfliktusnak is.
Andante cantabile[szerkesztés]
A nagyszabású szonátaszerkezetű tételt Andante cantabile feliratú, azaz „éneklő”, helyenként azonban deklamáló, szinte beszédes-szónokias lassútétel követi. A cantabile előírást az egész tétel alapvető jellegére érti Mozart, a már említett méltóságteljes lépő-dallam éppúgy énekel a hangszereken, mint az apróbb díszítmény vagy a tematikus jellegű motívumok.
A tétel kódájában a kürt hangzásával teremt varázslatos búcsú-hangulatot a zeneszerző.
Menuetto. Allegretto[szerkesztés]
Egy lendületes menüett következik, skálaszerűen lefelé ívelő, rendkívül tömör témával, amely kiválóan alkalmas az ellenpontozó, kromatizáló feldolgozásra és humoros hatások elérésére.
Molto allegro[szerkesztés]
A zárótétel az elsőhöz hasonlóan szonátaforma szerint szerkesztett, de azzal a csavarral, hogy hogy kezdésekor úgy tűnik, mintha fúga volna, s végig az ellenpontozó szerkesztést (is) követ.
Alaptémáját szokás Mozart egyik névjegy-motívumának nevezni, hiszen több művében is felismerhető. Valójában nem Mozart saját leleménye, hanem gregorián dallamkezdet (többek közt a Magnificatból is ismerős).
Valóban nem mindennapi finálé-megoldás ez, a 18. század nyolcvanas éveiben, amikor a fúga mesterét, vagyis Johann Sebastian Bachot rég elfeledték már. Mozart azonban nem a „divatjamúlt” barokk formát éleszti fel, hanem annak belső gondolati tartalmát, dramaturgiáját ötvözi egybe a modernebb műformával, a szonátával.
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ K. Pahlen (1978 / 1966): Sinfonie der Welt. Schweizer Verlagshaus AG, Zürich
- ↑ P. Revers (2007): Sinfonie C-Dur KV 551 („Jupiter“). In: J. Brügge; C. M. Knispel (Hrsg.): Das Mozart-Handbuch. Band 1: Mozarts Orchesterwerke und Konzerte. Laaber-Verlag, Laaber: S. 127-148.
- ↑ forrás: a német Wikipédia szócikke: 41. Sinfonie
