Mozart: 40. szimfónia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Csaknem pontosan egy hónappal az előző, Esz-dúr szimfónia után, 1788. július 25-én fejezte be Wolfgang Amadeus Mozart legszemélyesebb hangú szimfóniáját, a 40., g-moll szimfóniát, K. 550.

Míg az Esz-dúr szimfónia az élet boldogabb, fényesebb oldalát mutatta be, ebbe a művébe Mozart beleszőtte mindazt a keserűséget, amit először a fiatalkori 25, „kis” g-moll szimfóniában jelenít meg, és és ami későbbi kamarazeneműveiben, a hasonló hangnemben írt zongoranégyesben és még fokozottabban a vonósötösben megrázó erővel jelenít meg.

Tételek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Molto allegro[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lassú bevezetéssel ebben a szimfóniában nem találkozhatunk, mindössze pár halk mélyhegedűk által megszólaltatott g-moll akkordfelbontás készíti elő a panaszos („sóhaj-figura”) motívumból írt főtémát, amelynek mozgalmassága nyugtalanságot és feszültséget áraszt. Ez a „mélyvízbe bedobós technika” a romantikában nagyon kedvelt lett, szép példák Felix Mendelssohn hegedűversenye vagy Sergey Rachmaninov 3 zongoraversenye.

Mindvégig ez a hangulat az uralkodó a tételben, hol agresszívabban, hol kétségbeesettebben, a feloldódás reménye nélkül. A tétel szonátaformájú.

Andante[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ritkán találkozhatunk olyan esettel, mint amit itt tapasztalhatunk: a lassú tétel rendkívül szorosan kapcsolódik a nyitó gyors tételhez.

Mozart ezt az Esz-dúr tételt is szonátaforma szerint írta meg. Itt is fontos szerep jut az ellenpontozásnak. Főtémájának melódiavonala ugyanaz a négy hang, ami Mozart kvázi zenei „névjegye” és amely a Jupiter-szimfóniában a fúgatémát adja.

A lassú tétel kidolgozásában démoni erők viaskodnak egymással; mint ahogy Hermann Abert írja: „az egész kidolgozás az érzelem egyetlen hatalmas diminuendója, anélkül, hogy ez az előadási utasítás egyszer is szerepelne a partitúrában…”

Menuetto. Allegretto[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Menüett itt már nem tánc, lapidáris ellenpontozás és sajátos ritmika figyelhető meg benne. Csak a trió osztrák népzenei fordulatai lazítja valamennyire a tétel feszültségét.

Jellegzetes a tétel kezdésén hallható hemiolák.

Allegro assai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A finálé „szurony”-témája a mannheimi iskola közismert stílusjegye, a kisebb és nagyobb hangszercsoportok váltakozása a versenyművek hatása. A tétel nyugtalansága azonban éppúgy az első tétel visszaidézése, mint a harcias ritmikája. Ez a tétel is szonátaformában íródott.

A kidolgozási szakasz a főtéma legkisebb tetszetősségét is eltörli, ellenpontozó szerkesztése ugyanolyan, mint a nyitótételben, itt azonban valóban a kontrapunktikus technika mesterének bizonyul Mozart. Ez a rész arról is híres, hogy rövid időn belül egy hang kivételével a kromatikus skála összes hangját megszólaltatja:

Mozart gmoll szimf.png

Hangszerelés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Itt is nagy gonddal válogatta össze a zenekar hangszereit: klarinétok helyett oboákat írt elő, trombitákat és üstdobokat pedig egyáltalán nem kívánt használni. Később úgy módosította eredeti elképzelését, hogy az oboák szólamát megosztotta az oboák és klarinétok között. Innen a mű két változata.

A végleges hangszerelés: fuvola, két oboa, két klarinét,két fagott, két kürt és vonós hangszerek.

Hatása más szerzőkre, ill. kritikusokra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hatása a populáris kultúrában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Mozart: 40. szimfónia témájú médiaállományokat.