Scherzo

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A scherzo zenei szakkifejezés, az olasz „tréfa” kifejezésből ered. Már a 16. században is felbukkan a fogalom, a capriccióhoz hasonló jelentésben. Szerepe a 18. század utolsó évtizedeiben nőtt meg. Haydn op. 33-as vonósnégyes sorozatának mellékneve (Gli scherzi) egyrészt arra utalt, hogy a menüettek helyén scherzo van, másrészt arra, hogy a zenei anyag rafinált, helyenként szokatlan módon lett feldolgozva.

Régebben azonos értelmű volt a scherzandóval, s inkább előadási műszóként szerepelt, későbben – a szonátaszerű forma kifejlődésével – annak egyes tételei között a menüettet próbálta, míg végül mint önálló műforma is jelentős szerepre jutott.

A menüettet Beethoven műveiben váltja fel (szimfóniákban, szonátákban) de megőrzi annak jellegzetes triós formáját. Mind ritmikáját, mint tematikáját a meglepetésre való törekvés jellemzi.

Mint önálló műforma Beethoven után fejlődött ki, s első szerep jutott e tekintetben Schubertnek, utána Mendelssohn, Schumann, Chopin magasultak ki e műforma eszményítésében. A scherzo hangulata mindig szeszélyes, tréfás, enyelgő, de ezt a hangulatot ritkán tartja meg kezdettől végig, hanem ellentétes hangulattal szakítja meg, s azután tér ismét vissza az eredetihez. A romantikus karakterdarab előretörését készíti elő.