Özönvíz (mítosz)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Özönvíz (Gustave Doré)

Az özönvíz mítosza a legtöbb nép kultúrájában megtalálható. A legkorábbiak a zsidó és a muszlim kommentárok, valamint a 7. századtól kezdve iráni és arab változatok ismertek. Ezek általános, de nem kizárólagos jellemzője, hogy a rossz erkölcsű emberek által lakott világot elöntötte a víz, amit csak a jók éltek túl, ezáltal átmenetileg megtisztult a világ.

Ezeken a pontokon a különféle özönvíz-regék többsége hasonló: Világméretű pusztulás érte a Földet, amelyben az emberiség magja megmarad, hogy a faj fennmaradjon, akik csónakot, bárkát vagy hajót használnak a túléléshez.

Lehetett történelmi, valóságos alapja is, amit a pleisztocén-holocén becsapódási esemény idején a laurenciai jégtakaró megolvadásával járó nagy árvíz magyarázna. Ezt megerősíti, hogy számos nép, így több amerikai indián törzs legendáiban közvetlenül a vízözönt megelőző „több napról”, „lehulló csillagokról”, majd azt ezt követő sötétségről és nagy áradásról, majd végül, egy rá következő hideg időszakról mesél.

A mezopotámiai Ur városának feltárója, az angol régész Leonard Woolley is úgy vélte, hogy egy több méter vastag áradásos üledékrétegben a bibliai vízözön nyomaira bukkant. Ma már tudjuk, hogy ez nem a vízözön nyoma volt.

Vízözön a különböző népek mitológiájában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sumer mitológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mezopotámiai régészeti kincseinek felfedezése, illetve a sumer és akkád ékírásos táblák megfejtése előtt a Vízözön bibliai történetét csupán a világ különböző pontjain élő természeti népek mitológiája őrizte. Az akkád Gilgames-eposz felfedezése a Teremtés Könyvében megörökített Vízözön történet párjának, illetve közvetlen előzményének és előképének bizonyult.

A mezopotámiai Vízözön-történet hőse a sumer változatban Ziusudra (az akkád változatban Utnapistim), akit a Vízözön után az istenek égi hajlékukba repítettek. Amikor a hős Gilgames hosszas vándorlás és bolyongás után végül elérkezett arra a "távoli földre", a bölcs Utnapistim tanácsát kérte élet és halál dolgaiban. Utnapistim elárulta Gilgamesnek - és rajta keresztül a Vízözön után élt emberi nemnek - életben maradásának történetét: "Titokba avatlak be! Rejtett tudásába az isteneknek!" - mondja Utnapistim, s elbeszéli a Vízözön igaz történetét.

Utnapistim szerint az istenek tanácsba gyűltek, s ott döntöttek arról, hogy elpusztítják az emberiséget. A tanácskozás tényét és a meghozott döntéseket titokban tartották. Ám Enki felkereste Utnapistimet, Suruppak uralkodóját, hogy értesítse a közelgő veszélyről. Enki egy nádkunyhó fala mögül szólította meg Utnapistimet. Szavai eleinte titokzatosan csengenek, de később nagyon is világosan fogalmaz:

Suruppak férfia, te jámbor! Ubar-tutu bölcs fia! Bontsd le az ékes házat, melyben annyi sok öröm és gond vala részed; bontsd le a házat mindenestül és építs erős hajót helyette... Építs hajót s vesd meg ezentúl... vesd meg a birtoklás hatalmát... s keresd az életet helyette! Gyűjts egy-párt az élő fajokból, hogy majd akkor magjuk ne vesszen! Pontos mérték szerint építsd a hajót... hajszálnyit sem térhet el attól, amit veled parancsként közlök.

Nyilvánvaló a párhuzam a bibliai történettel: közeleg a Vízözön, egy embert előre figyelmeztetnek, s parancsba kapja. úgy menekülhet meg, ha különleges bárkát vagy hajót épít,s magával kell vinnie "minden élő faj magvát".

Utnapistim nyilvánvaló kérdést tesz fel Enkinek. Mit mondjon ő, Utnapistim, az "utcabéli embernek", ha kérdik: miért építi a furcsa formájú bárkát, s miért mond le összes földi javáról? Enki így felel:

Emberfia, ezt mondd, ha kérdik: Úgy látszik, Enlil megneheztelt reám, többé nincs maradásom városotokban- mint szögezném tovább Enlil földjére arcom, ha már Gazdám haragja üldöz? Őseim-látta földre térek, az Apszu partján megtelepszem, ott lakozom majd Enki mellett, ki uram és pártfogóm lészen!

Vagyis roppant egyszerű a kifogás: Enki híveként Utnapistim nem maradhat Mezopotámiában, ezért bárkát épít, hogy elhajózzon az alanti világba (vagyis Dél-Afrikába), hogy ott lakozzon Enki/Éával. A következő versszakok arra utalnak, hogy az országban aszály vagy éhínség is pusztított: Utnapistim, Enki tanácsára, azzal nyugtatja meg a város lakóit, hogy ha Enlil látja távozását "csőstűl hull áldás reátok... szerencse szerencsébe botlik". Ez az érv felettébb meggyőző lehetett.

Így a város félrevezetett lakói nem is kérdezősködtek tovább, hanem még segítettek is Utnapistimnek a bárka megépítésében. Utnapistim nyársonsült birkákkal, "sőrére hízott tulokkal" etette őket nap mint nap, "szomjúságukat szőlőlével, sörrel és musttal" oltotta. Még a gyerekek is ott sürögtek-forogtak: ők hordták a szurkot a szigeteléshez.

S bár mulatozva, könnyű kézzel építették, a hajó mégis elkészült hetednapra. Veszkődve, sok nagy mesterséggel azután vízre bocsátottuk; kötelekkel, görgőrudakkal igazgattuk lefele-útját; végül kétharmad magasságig merült el [az Eufrátesz vizében].

Ezután Utnapistim és családja felszállt a hajóra, de előbb "egy-egy párt az élő fajokból" a hajó "rekeszes belsejébe" zárt... Utnapistim azonban - Noéval ellentétben - azokat a mesterembereket is felcsempészte és elrejtette a bárkáján, akik segítségére voltak a bárka megépítésében. Ő maga csak egy bizonyos jel után szállhatott hajóra: Enki azt is elárulta, hogy Samas, a tüzes rakétákat felügyelő isten, adja majd meg a jelt:

Ha majd szikra-esőt hullat a sötétedés fejedelme, szedd fel akkor gyorsan a horgonyt, s menekülj messze a hajóval!

Léon-François Comerre: Az Özönvíz

Eljött a pillanat. A föld megrázkódott, s sötétedéskor szikraeső hullott a földre. Utnapistim pedig "elvonult a fedélzetről, és Puzur-Amurri kapitányra bízta a bárkát s minden utasát". "Amikor a hajnalfény felizott", már tombolt a vihar. Hatalmas mennydörgés rázta meg az eget. Az ég aljáról barna felhő kúszott egyre magasabbra. A vihar gátakat szakított, falakat rombolt. Mindent sötétség borított, "sűrű homály takará el a földet", s végül "cserépként összetörött az ország". Hat napon, s hat éjjelen át zúgott-morajlott a déli szél.

...sziklákat döntött, sarkát a víz szügyébe vágta s korbácsával habosra verve addig űzte-hajtotta, mígcsak ágaskodva a hegyre nem tört. Zilált sörényű harci ménként szembeszökve, vadul sodorva, hullám zúdult az emberekre, akik lentről mindegyre följebb szöktek az ár elől s a csúcson tehetetlenül megrekedtek... Hetednapon elült az orkán, a tenger vize visszagördült medrébe s nem hulámzott többé – végeszakadt a vízözönnek! Kikémleltem hajóm nyílásán: láthattam a szélcsönd derűjét s azt is, hogy bomló televénnyé változott, ki még nem is oly rég örömben s gondban sürgölődött...

Enlil és az istenek tanácsának akarata beteljesedett. Ám Enki terve is sikerrel járt: csituló habokon ringott a bárka, amelyen férfiak, nők és gyermekek, de más teremtmények is túlélték a megpróbáltatást. Amikor elült a vihar, Utnapistim megnyitotta az ablaktáblát:

Az erős fény szemembe vágott. Mint lapos tető, a mezőség éppolyan kopasz és sivár volt. Akkor a földre hanyatlottam, alig bírtam elvánszorogni a nyílástól, sajgó szememből a könnyek arcomra lefolytak...

Szárazföldet kutattam később, s a tenger sima szemhatárán - a tizenkettedik rovásnál, amint a kapitány lemérte! - Sziget emelkedett előttünk: Niszir hegyéhez ért a bárka.

Ütődtünk a Niszir [“megmenekülés”] hegyéhez, s az megakasztotta hajómat... csak áll egyhelyben, nem jut előrébb.

Hat napon át kémlelte Utnapistim a tájat a mozdulatlan bárkáról, melyet a Megmenekülés Hegye – a bibliai Ararát – “megakasztott ”. Majd Noéhez hasonlóan ő is egy galambot indított útjára: “elszállott a galamb, kerengélt és nemsokára visszafordult”. Majd fecskét eresztett útjára: a fecske is visszatért. Utoljára hollót bocsátott útjára: a holló elrepült, s nem tért vissza. Ekkor Utnapistim kibocsátotta az élőlényeket, s maga is kilépett a bárkából. Oltárt emelt s égőáldozatot mutatott be, éppúgy mint Noé. Utnapistim áldozatának esetében “fölszállott a füsttel az illat, föl az istenek trónusáig, s az égiek sűrű rajokban gyűltek az áldozat helyére”. A Teremtés könyvében megörökített változat szerint az Örökkévaló ekkor megfogadja, hogy soha többet nem tör az emberiség ellen. A babilóni elbeszélésben Istar, a Nagy Istennő az, aki esküvel fogadja: “Nem felejtem azt a percet, amidőn balul határoztunk!”.

Ám a valódi problémát nem ez jelentette. Amikor Enlil is megérkezett, kevéssé érdekelte az ételáldozat. Felbőszülten meredt a bárkára: “Akárki is hajózott rajta, - bizonnyal túlélte az romlást! Holott megmondatott: egyetlen lélek sem maradhat meg élve!” - kiáltotta haragosan. Ninurta azonnal Enkit gyanúsítja: “Éán kívül, akad-e köztünk egyetlen is, tervekhez értő? Vajon ki más tudhatott volna efféle dolgot kieszelni?” - teszi fel a költői kérdést. Enkinek pedig esze ágában sincs tagadni tettét, sőt ékes védőbeszédbe kezd. Először dicséri Enlilt (“Enlil, te bölcs tanácsú isten, bátor bajnok hírében állasz”), majd megdöbbenésének ad hangot, hogy Enlil ezúttal “oktalan” módon cselekedett, s ezután így folytatja:

Ami engem magamat illet: semmi titkot ki nem fecsegtem, csupán eggyel, a legméltóbbal láttattam jós-álmot...

S ha ez az egy oly bölcs, hogy saját bölcsessége által rájött az isteni titokra, mondja Enki Enlilnek, ne hagyjuk figyelmen kívül kiváló képességeit. “Most pedig döntsünk felőle” - javasolja Enki. A Gilgames-eposz szerint tehát ez volt az “istenek titka”, amit Utnapistim elbeszélt Gilgamesnek. Utnapistim elárulja a történet végét is. Enlilt meggyőzi Enki érvelése:

Megenyhült Enlil s a fedélzetre lépett: kézen fogva a szárazföldre vezetett, háznépemmel együtt... Asszonyommal előbbre intett, letérdelt a fövenyre, szorosan mellénk állott s mindkét kezét fejünkre téve, áldást mondott ránk, azután fennen kiáltá, hogy mindenek hallják: Ember volt eddig Utnapistim, embermódra küzdött, törődött - mostantól kezdve asszonyával együtt hozzánk, istenekhez hasonló! Lakozzék a Távolban ezután, a Folyamok Torkolatánál!

Miután elvitték a Távolba, Anu és Enlil “életet adott, az istenek sorába emelte” Utnapistimet. A Vízözön-történet mezopotámiai változata az emberi utódnemzésről szól. A javarészt rongált szöveg különféle „embertípusokat” említ.

Legyen egy harmadik fajta az emberek között: legyen az emberek között asszony, aki szül, s asszony, aki nem szül.

A nemi érintkezést is új elvek szerint gyakorolták:

Előírások az emberi nemnek: Az ifjú... a fiatal lánnyal... A fiatal lány... Az ifjú a fiatal lánnyal... Ha megvetik az ágyat, háljon együtt férjével a hitves.

Túljártak Enlil eszén. Az emberiség megmenekült, és szabadon nemzhetett utódokat. Az istenek megnyitották a Földet az ember számára.

Biblia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Illusztráció a bárka építéséről a Nürnbergi Krónika egy lapján

A Biblia szerint Noé Isten parancsára építette meg bárkáját, hogy megmentse családját és a föld állatvilágát az özönvíztől. A történet Mózes I. könyvének (Genezis) 6–9. részeiben található meg.

A bibliai történeten alapuló népmesék a vízözönmondák.

"Csinálj bárkát góferfából, készíts rekeszeket a bárkában, és vond be kívül-belül szurokkal!"
– (1Móz 6:14)

Görög mitológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A görögöknél Deukalión és Pürrha története számol be a vízözönről.

Indiai mitológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az indiai mitológiában Visnu első avatárája, Matszja, a hal építtetett bárkát, és mentette meg az embert, az állatokat, növényeket és a tudást.[1]

Más hagyományok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kína özönvíz-regéjének beszámolója szerint a folyók áradása okozta az árvizet, amit aztán a tengerek fejeztek be, amikor az is túláradtak. A rege hőse azonban feleségével, három fiával és három lányával együtt elkerülte a pusztulást.

Érdekes tény, hogy a mai kínai hajó szó nagyon régi képszó, és a csónak és nyolc száj jeleiből tevődik össze, ami arra utalhat, hogy az első hajón nyolcan utaztak. A kínai hagyományok szerint az összes kínaiak ennek az egyetlen ősnek és családjának a leszármazottai, aki arról volt híres, hogy egy hatalmas árvizet élt túl.[2]

A Hawaii szigetek regéje szerint a világ teremtése után az emberek annyira elvetemedtek, hogy Kane, az istenük elhatározta, hogy elpusztítja földet. De úgy döntött, hogy egy igaz embernek és a családjának megengedi, hogy megmeneküljenek haragjától. Ők olyan hatalmas csónakot építettek, amelyen ház állt. Aztán megjött az eső és a víz emelkedett, az óceánok egybefolytak és az emberiség kipusztult. Csak a bárka lakói élték túl a katasztrófát. Végül Kane leapasztotta a vizet és utasította az igaz embert és családját, hogy újra népesítsék be a földet.[3]

Az indonéziai Celebesz közepén élő toradjasok olyan áradásról beszélnek, amely befedte a legmagasabb hegyeket is, kivéve a Wawom Petato csúcsát. Ezúttal nem volt szerencsés család, aki megmenekült volna. Ehelyett a történetben csak egyetlen terhes asszony élte túl az özönvizet.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatkozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Baktay Ervin Indiai regék és mondák, i. m. 35-37. old.
  2. René Noorbergen : Elveszett fajok titkai, 16. oldal
  3. René Noorbergen : Elveszett fajok titkai, 17. oldal

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Özönvíz (mítosz) témájú médiaállományokat.