Világítócápa

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Infobox info icon.svg
Világítócápa
Kifogott példány
Kifogott példány
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Osztály: Porcos halak (Chondrichthyes)
Alosztály: Cápák és ráják (Elasmobranchii)
Öregrend: Cápák (Selachimorpha)
Rend: Tüskéscápa-alakúak (Squaliformes)
Család: Dalatiidae
Nem: Isistius
Faj: I. brasiliensis
Tudományos név
Isistius brasiliensis
Quoy et Gaimard, 1824
Szinonimák
  • Isistius labialis Meng, Chu & Li, 1985
  • Leius ferox Kner, 1864
  • Scymnus brasiliensis Quoy & Gaimard, 1824
  • Scymnus torquatus Müller & Henle, 1839
  • Scymnus unicolor Müller & Henle, 1839
  • Squalus fulgens Bennett, 1840
Elterjedés
Elterjedési területeElterjedési területe
Hivatkozások
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Világítócápa témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Világítócápa témájú médiaállományokat és Világítócápa témájú kategóriát.

A világítócápa (Isistius brasiliensis) a tüskéscápa-félékhez tartozó kisméretű cápafaj. Táplálkozási módja jellegzetes, nagyobb halak vagy cetek testéből harap ki egy-egy darabot. Hasi oldalán bőrébe ágyazódva fotoforok találhatóak, melyek zöldes fénnyel világítanak; ez a cápafaj képes valamennyi közül a legerősebb fényt kibocsátani. Az emberre általában nem veszélyes, de előfordult már, hogy búvárokat vagy hajótörötteket megharapott. Több alkalommal is megrongálta tengeralattjárók külső vezetékeit vagy szonárját.

Megjelenése[szerkesztés]

A világítócápa szája

A világítócápának maximum 56 cm (a nőstényeknél, hímek esetében 42 cm) hosszú, megnyújtott, szivar alakú teste van. Feje kicsi, orra egészen rövid és lekerekített. Szemei a fejhez képest kimondottan nagyok, oválisak, zöldes színűek és elöl helyezkednek el, bár térlátást nem tesznek lehetővé. Szemei mögött, a fej felső oldalán két jól kivehető légzőnyílás helyezkedik el. Szájnyílása rövid és megnagyobbodott, húsos, szívószervként működő ajkak szegélyezik. Felső állkapcsában 30–37, az alsóban 25–31 fogsor helyezkedik el egymás mögött; számuk az állat méretével növekszik. Felső és alsó fogai nagyon különböznek: a felső állkapocsban kicsi, keskeny, sima szélű, tövisszerű fogak ülnek, míg az alsó állkapocsban jóval nagyobb és szélesebb, késpengeszerű fogak találhatók, melyek alapja átfed, így folyamatos vágófelületet képez. Fejének két oldalán öt pár kis kopoltyúrés látható.

Mellúszói rövidek, nagyjából trapéz formájúak. Két tüske nélküli (rokonaival, a tüskéscápákkal ellentétben) hátúszója egészen hátratolódott; az első valamivel a hasúszó vonala előtt ered, a második valamivel a hasúszó mögött. A második hátúszó valamivel nagyobb az elülsőnél és a hasúszó pedig mindkettőnél nagyobb. Farok alatti úszója nincs. Farokúszója széles, felső lebenye valamivel nagyobb az alsónál és a gerinc végződésénél feltűnő bevágás látható rajta. Dermális plakoidjai ellapultak és négyszögletesek, középütt kissé homorúak. Színe csokoládébarna, hátán sötétebb, hasán világosabb árnyalatú és a kopoltyúk magasságában egy sötét gallérszerű sáv övezi a fejét. Úszóinak szegélye áttetsző, kivéve a farkúszót, melynek felső és alsó lebenyének csúcsa egészen sötét. Hasának bőrébe fénytermelő sejtek, fotoforok ágyazódtak be, melyek működésekor a cápa alsó része zöldesen foszforeszkál.

Elterjedése[szerkesztés]

A világítócápa valamennyi óceán meleg vagy trópusi vizeiben él az é.sz. 20° és a d.sz. 20° között, ahol a víz felszíni hőmérséklete eléri a 18–26 °C-t. Az Atlanti-óceán nyugati felén a Bahamáknál és a brazil partoknál, keleten a Zöld-foki-szigeteknél és a Guineai-öbölben figyelték meg. Előfordul Madagaszkárnál, Ausztrália és Japán környékén, valamint a csendes-óceáni szigeteknél (Fidzsi, Hawaii, Húsvét-sziget, Galapagos). A cápát nem fogták ki, de a tengeri emlősökön feltehetően általa hagyott sebhelyek alapján lehetséges, hogy Kalifornia magasságáig is elvándorol.

A világítócápa a nappalt a tengerfenék közelében tölti (akár közel 4 ezer méter mélyen), majd éjszaka felvándorol a felszín közelébe; többnyire 85 méter alatt marad, de ritkán egészen a felszínig feljön. A rokon Euprotomicrus és Squaliolus genusokhoz képest jobban tolerálja az alacsony oxigénszintet. Gyakran szigetek közelében található, talán ott vannak az ívóhelyei vagy a zsákmányállatait követi. A nemek fizikai elkülönülésére nincs bizonyíték.

Életmódja[szerkesztés]

A cápa feje oldalról

A világítócápa opportunista ektoparazita: elsősorban nála jóval nagyobb halak és tengeri emlősök testéből harap ki kisebb húsdarabokat, de a kis halakat vagy egyéb zsákmányállatokat egészben is lenyeli. Teste is ehhez alkalmazkodott, ajkaival szívja rá magát a zsákmány testére, majd erőteljes alsó fogsorával félgömb alakú darabot harap ki belőle. Harapása nagyon erős, koponyájának és állkapcsainak porcai az izmok jobb támasztása érdekében elmeszesedtek. Úszói kicsik és izmai fejletlenek, azért gyors úszásra nem képes, többnyire lebegve várja áldozatát; nagy farokúszói segítségével azonban képes egy rövid ideig tartó sprinttel megközelíteni a nála többnyire gyorsabb tempójú zsákmányt. A lebegést elősegítendő, testsúlyának akár egyharmadát is kitevő mája a víznél kisebb sűrűségű lipidekben gazdag (cápaolaj).

A többi cápához hasonlóan a világítócápa is cseréli a fogait, de tőlük eltérően alsó állkapcsából nem egyenként hullanak/törnek ki a fogak, hanem a teljes fogsor egyszerre cserélődik. Becslések szerint míg 14 cm-esről 50 cm-re megnő, a cápa 15-ször cseréli alsó fogsorát; eközben a régi fogait lenyeli, hogy visszanyerje azok kalciumtartalmát. A többi cápától eltérően szemének retinájában az érzékelő idegsejtek vízszintes sáv helyett koncentrikusan helyezkednek el, ami segíthető az állat előtt úszó zsákmányra való fókuszálást. A világítócápa kisebb csoportokban úszik, ami növeli az odacsalogató világítási technika hatékonyságát, illetve elriaszthatja a kisebb ragadozókat.

Biolumineszcencia[szerkesztés]

A világítócápa zöld lumineszkálása valamennyi fénytermelő cápáénál erősebb és kifogása után három óráig is megmarad. A hasi elhelyezkedésű fotoforok halvány fénye a felülről érkező derengő napfényben elrejti az állat körvonalait az alulról közelítő ragadozó elől; ezt a stratégiát sok, közepes mélységben élő hal alkalmazza. A fotoforok elszórtan helyezkednek el a bőrpikkelyek között és szabad szemmel nem vehetők észre.

Van olyan elképzelés, hogy a nyaknál elhelyezkedő sötét, nem-világító örv azt a célt szolgálja, hogy kisebbítse a lumineszkáló cápa körvonalait, és ezzel odavonzza a kisebb és közepes ragadozókat, amelyekből aztán a cápa táplálkozhat. A világítócápák csoportja így kis halrajt utánoz, ami különösen vonzóan hathat.

Táplálkozása[szerkesztés]

Világítócápák harapásai egy partra vetődött bálna testén

A világítócápa bármilyen közepes vagy nagy méretű tengeri állatból táplálkozhat; harapását megtalálták ceteken (delfineken, csőrös- és szilásceteken, ámbrásceteken), fókákon (medvefókán, leopárd- és elefántfókán), dugongokon, cápákon (kékcápán, koboldcápán, óriáscápán, fehér cápán, óriásszájú cápán és tigriscápán), tüskésrájákon és csontos halakon (többek között kardhalakon, tonhalakon, dorádókon, tüskésmakrélákon vagy kígyómakrélákon). Rendszeresen vadászik a nála valamivel kisebb, 15–30 cm-t meg nem haladó kalmárokra vagy nagyobb evezőlábú rákokra is.

A cápa harapása kb. 5 cm átmérőjű és 7 cm mély sebet hagy maga után. Helyenként kimondottan gyakori is lehet, Hawaii mellett szinte valamennyi trópusi delfin viseli a támadása nyomát. Lehetséges, hogy a beteg vagy legyengült állatokat nagyobb eséllyel harapják meg. Megfigyelték, hogy a partra vetődött fehérajkú kardszárnyú delfineken több tucatnyi friss vagy gyógyuló harapásnyom volt, míg az egészséges delfinek esetében ritka a támadás.

A világítócápa száján és fején jól megfigyelhető a parazita-jellegű táplálkozáshoz való alkalmazkodás. Az áldozatához való tapadáskor bezárja a fejtetőn levő légzőnyílást és lenyomja a nyelvét, hogy kisnyomású űrt teremtsen, miközben húsos ajkaival biztosítja a felülethez való szoros illeszkedést. Ezután felső fogaival beakaszkodik a bőrbe, alsó, pengeszerű fogsorával pedig beleharap és teste megcsavarásával félgömb alakú húst vág ki a zsákmányállatból. Fogainak szelőhatását segíti állkapcsainak előre-hátra való rezgetése (hasonlóan az elektromos késhez)

Szaporodása[szerkesztés]

A rokon cápafajokhoz hasonlóan, a világítócápa is elevenszülő, megtermékenyített ikráit testében neveli a kikelésig. A nőstényeknek két "méhe" van és egyszerre 6-12 ivadékát hordozza bennük. Az újszülött cápák 14–15 cm hosszúak. A hímes kb. 36 cm-esen, míg a nőstények 39 cm-es korukban érik el az ivarérettséget.

Jelentősége[szerkesztés]

Horoggal kifogott cápa. Láthatóak a fejtetőn lévő, elzárható légzőnyílások

A világítócápa többnyire a partoktól távol és napközben a tengerfenék közelében tartózkodik, ezért ritkán találkozik az emberrel és kis mérete miatt nem jelent rá komoly fenyegetést. Ennek ellenére ismert néhány támadása. Egy nyílt tengeri merülés során egy búvárfotóst 30 cm-es cápák raja támadott meg. Hajtörések túlélői is jelentették, hogy éjszaka kisméretű, de mély harapásokat szenvedtek el. 2009 márciusában egy hawaii lakost harapott meg egy világítócápa úszás közben. Legalább két olyan eset ismert, amikor vízbefulladtak holttestén találtak post mortem eredetű cápaharapásokat.

A 70-es évek során több amerikai tengeralattjáró kénytelen volt visszatérni a bázisára, mert világítócápák átharapták a szonárjuk külső neoprén burkát és a belső hangvezető olaj kifolyt. A problémát a szonárburkolat üvegszálas megerősítésével orvosolták. A 80-as években legalább harminc amerikai tengeralattjárót rongáltak meg világítócápák a külső gumiborítású kábeleik megharapásával; itt is üvegszálas erősítést alkalmaztak. A cápák több alkalommal is kiharaptak darabokat vízalatti kábelek és oceanográfiai kutatóberendezések műanyag borításából. Néha minimális károkat okoz a halászhajók hálóiban, valamint a kereskedelmi szempontból fontos halfajokat károsítja.

A világítócápa túl kicsi és túl ritka ahhoz, hogy kereskedelmi halászata kifizetődő legyen. Néhány példányát véletlenül fogják ki nyílt-tengeri horgos, vagy közepes mélységben végzett hálós halászat során, esetleg planktonhálókkal. Mivel nem fenyegeti közvetlen veszély és a világ számos pontján előfordul, a Természetvédelmi Világszövetség Vörös listáján nem fenyegetett státuszt kapott.

Források[szerkesztés]

  • A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2014. szeptember 17.)
  • Quoy, J.R.C. and J.P. Gaimard (1824–1825). "des Poissons. Chapter IX". In de Freycinet, L. Voyage autour du Monde...exécuté sur les corvettes de L. M. "L'Uranie" et "La Physicienne," pendant les années 1817, 1818, 1819 et 1820. Paris. pp. 192–401.
  • Ebert, D.A. (2003). Sharks, Rays, and Chimaeras of California. University of California Press. pp. 73–75. ISBN 0-520-23484-7.
  • Gill, T.N. (1865). "Synopsis of the eastern American sharks". Proceedings of the Academy of Natural Sciences of Philadelphia 16 (5): 258–265.
  • Bester, C. Biological Profiles: Cookiecutter Shark Florida Museum of Natural History, Ichthyology Department
  • Compagno, L.J.V. (1984). Sharks of the World: An Annotated and Illustrated Catalogue of Shark Species Known to Date. Rome: Food and Agricultural Organization. p. 93–95. ISBN 92-5-101384-5.
  • Jones, E.C. (1971). "Isistius brasiliensis, a Squaloid Shark, the Probable Cause of Crater Wounds on Fishes and Cetaceans". Fisheries Bulletin 69 (4): 791–798.
  • Bright, M. (2000). The Private Life of Sharks: The Truth Behind the Myth. Stackpole Books. p. 215. ISBN 0-8117-2875-7.
  • Froese, Rainer and Pauly, Daniel, eds. (2009) Isistius brasiliensis FishBase
  • Muñoz-Chápuli, R., J.C. Rey Salgado and J. M. De La Serna (1988). "Biogeography of Isistius brasiliensis in the north-eastern Atlantic, inferred from crater wounds on swordfish (Xiphias gladius)". Journal of the Marine Biological Association of the United Kingdom 68 (2): 315–321. doi:10.1017/S0025315400052218.
  • Strasburg, D.W. (March 30, 1963). "The Diet and Dentition of Isistius brasiliensis, with Remarks on Tooth Replacement in Other Sharks". Copeia 1963 (1): 33–40. doi:10.2307/1441272. JSTOR 1441272.
  • Widder, E.A. (November 1998). "A predatory use of counterillumination by the squaloid shark, Isistius brasiliensis". Environmental Biology of Fishes 53 (3): 267–273. doi:10.1023/A:1007498915860.
  • Martin, R.A. Deep Sea: Cookiecutter Shark ReefQuest Centre for Shark Research
  • Bozzano, A. and S.P. Collin (April 2000). "Retinal ganglion cell topography in elasmobranchs". Brain Behavior and Evolution 55 (4): 191–208. doi:10.1159/000006652.
  • Hoar, W.S., D.J. Randall, and F.P. Conte (1969). Fish Physiology: Reproduction and Growth, Bioluminescence, Pigments, and Poisons. Academic Press. p. 385. ISBN 0-12-350403-1.
  • Glenday, C., ed. (2013). Guinness World Records. Random House LLC. p. 63. ISBN 034554711X.
  • Martin, R.A. Squaliformes: Dogfish Sharks ReefQuest Centre for Shark Research
  • Hoyos-Padilla, M., Y.P. Papastamatiou, J. O'Sullivan and C.G. Lowe (2013). "Observation of an Attack by a Cookiecutter Shark (Isistius brasiliensis) on a White Shark (Carcharodon carcharias)". Pacific Science 67 (1): 129–134. doi:10.2984/67.1.10.
  • Heithaus, M.R. (2004). "Predator-Prey Interactions". In Carrier, J.C., J.A. Musick and M.R. Heithaus. Biology of Sharks and Their Relatives. CRC Press. pp. 487–521. ISBN 0-8493-1514-X.
  • Gasparini, J.L. and I. Sazima (1996). "A stranded melon-headed whale, Peponocephala electra, in southeastern Brazil, with comments on wounds from the cookiecutter shark, Isistius brasiliensis". Marine Mammal Science 12 (2): 308–312. doi:10.1111/j.1748-7692.1996.tb00582.x.
  • Perry, B. (March 21, 2009). "Cookie-cutter sharks 'sort of a mosquito of the sea'" The Maui News
  • Honebrink, R., R. Buch, P. Galpin and G.H. Burgess (2011). "First documented attack on a live human by a cookiecutter shark (Squaliformes, Dalatiidae: Isistius sp.)". Pacific Science. doi:10.2984/65.3.365.
  • Makino, Y., K. Tachihara, S. Ageda, T. Arao, C. Fuke and T. Miyazaki (June 2004). "Peculiar Circular and C-Shaped Injuries on a Body from the Sea". The American Journal of Forensic Medicine and Pathology 25 (2): 169–171. doi:10.1097/01.paf.0000127390.07879.62.
  • Johnson, C.S. (1978). "Sea Creatures and the Problem of Equipment Damage". U.S. Naval Institute Proceedings. August 1978: 106–107.
  • Maniguet, X. (2007). The Jaws of Death: Sharks as Predator, Man as Prey. Skyhorse Publishing. pp. 102–103. ISBN 1-60239-021-5.

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Cookiecutter shark című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.