Vár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search

A vár védelmi célból emelt olyan erődítmény, amely egy helyen koncentrált megerősített épület, vagy épületcsoport. Bár a köznyelvben az erődített városokat, övvárakat és erődrendszereket is várnak nevezik, de a fogalom alapvetően a katonai célból épített, kompakt védelmi pontokat jelöli.

Az első várak megközelítőleg Kr.e. 9000 környékén épültek a termékeny félhold területén, fejlődésük több hullámban történt, melyekben jelentős visszaesések (Bronzkori összeomlás, Kora-Középkor) is voltak. Az ókori erődépítészet csúcspontja Mezopotámiában az Új-Asszír birodalom, Európában a Római Birodalom idejére esett, míg a klasszikus várépítészet fénykora a késő-középkorban volt, a feudális széttagoltság idején. A tűzfegyverek elterjedésével (15-16. század) a várak jellege és építészei megoldásai jelentősen átalakultak; a bástyaműves kultúra csúcspontját a Vauban-rendszer időszakában érte el, majd a 17. század végétől helyüket lassan a tervezetten kialakított erődvárosok és övvár-rendszerű erődök, erődrendszerek váltották fel.[1]

A várak tipizálása[szerkesztés]

A történelem során a váraknak számos eltérő típusa alakult ki, sok esetben azonban nem beszélhetünk lineáris fejlődésről, hiszen az első palánkok, halomvárak, tégla, vagy kő falazatú erődök és belsőtornyos városerődítések gyakorlatilag egyszerre jelentek meg az i. e. 9. évezredben.[1] Az eltérő típusok tehát nem egymás fejlődési lépcsői, hanem a sajátos helyi földrajzi lehetőségekhez, nyersanyagokhoz adaptált és az adott kor és hadi-kultúra elvárásainak megfelelő változatok, tehát például a földvár nem előzménye a kőváraknak, hiszen párhuzamosan léteztek. Természetesen az egyes típusokon belül jelentős fejlődéstörténet és evolúciós generációk is felvázolhatóak (a külső toronyból előbb torrine lett, majd baluardó és bástyák).

  • Palánk (latorkert): a legegyszerűbb erődítés, mely a földbe 1-2m mélyen leásott, a föld fölött 2-3m magas gerendákból épített fal, melyet a tetején vesszőfonattal összerögzítenek. A falak egy vagy két sorban szabálytalan kör, vagy négyzet alakú várudvart fognak közre. Jellemzően előtte árkon, mögötte töltést emelnek a lovasrohamok ellen, de gyakran az árkok mögött épült földsáncok tetején alakítanak ki palánkot. Sajátos formája, a zárt fából készült folyosóval (gyilokjáró) és lőrésekkel készült rótt palánk. A palánkrendszereket különösen a 15. század végétől a kisebb városok védelmére és a korszerű várak védelmi képességeinek fokozására használták, de sokszor a legmodernebb szarvműves erődök is rendelkeztek palánk-elemekkel (Ecsed). A palánkok a világ minden táján elterjedtek és még a 19. században is épültek a mai USA, India és Oroszország területén.
  • Földhalomvár (faváracs): 3-10 m magas mesterséges földhányásra, vagy korábbi kunhalomra épített fatorony, illetve később kőtorony (kőváracs), amelyet a domb alján palánk és árok védett. E formát Észak-Nyugat Európában motte néven ismerik és egészen a 14. századig a legjellemzőbb erőd volt e területen. Amennyiben a motte előtt palánkkal és árokkal védett település is volt akkor beszélünk motte-baley rendszerről. Az akár 10 méter vastag kő alapokra épült kő vagy fa várak egészen a 17. század végéig épültek Észak-Európában, Ázsiában és Amerikában, valamint számos későbbi erőd tartalmazott átépített korábbi mottét. A kő motte-tornyok mérete a magasság és az átmérő tekintetében is széles skálán mozgott, 2-6 emelet és 10-60 m átmérővel is készültek, de extrém esetekben ezt is meghaladták, a falvastagság pedig a fél métertől akár a 6 m-t is elérhette.
  • Barlangvárak leginkább Ázsiában jellemzőek, ahol a magas hegyekben megtalálható barlangok vagy hágók bejárata körül építettekvédhető épületeket, rendszerint ezen erősségek csak egy ösvényen közelíthetőek meg, ezért leginkább csak a kapuként szolgáló rész épült valódi vártechnikával.Jelentős részük inkább kultikus szerepet töltött be, mint katonait.
  • Várszigetek. Számos vár tulajdonképpen mesterséges sziget egy-egy fontos öböl, vagy kikötő védelmére. Általános jellemzőjük, hogy inkább a hajókkal szembeni tüzérségi harcra készültek, nem rohamok ellen, így többségük semmilyen bástyaművel nem rendelkezik (Fort Boyard).
  • Belsőtornyos várak: egyszerű, általában egy zárt udvart körbefogó L, U vagy négyzet alaprajzú épület, mely külső erős falai adják a védelmet. Az ókori egyiptomi, levantei területek erődjei és a kora-középkor legtöbb lovagvára ilyen egyszerű építmény volt, különösen a hegytetőkre épült, ezért rohammentes erősségek. A legtöbb ilyen vár az ókorban falkiszögellésekkel védett volt, amelyről a dárdahajítók és íjászok oldalazó tűzzel is támadhatták az ellenséget, valamint egy gyengébb és alacsonyabb külső fal védett a közvetlen lerohanások ellen. A középkorban azonban jellemzően belső tornyokkal készültek e várak (sokszor korábbi mottét felhasználva) amelyek azonban a védelemben nem vettek részt, mert nem értek a várfalon kívülre. Hazai példája a Diósgyőri és a Soproni vár ahol a római falakat két kisebb fallal erősítették és még egy külső torony is épült a kapuk védelmére. Sík területen a várakat széles lápok, mocsarak, vagy folyók, ezek hiányában pedig mesterséges vizesárkok védték, az ilyen várak megnevezése vízivár volt, többségüket a későbbi korokban átépítették és rondellákkal, majd bástyákkal látták el őket (Tatai vár). Külsőtornyos várak: A késő ókor, majd az érett középkor erődjeire jellemző megoldás, hogy a vastag (akár 6 méter!) falakon kívülre kerek, félkör alapú, vagy szögletes tornyok épültek az oldalazó tűz kívánalmai miatt. A 13. század derekától a tornyok lapos tetőzettel készültek ahol torziós vagy ellensúlyos hajítógépeket helyeztek el az ellenség ostromtornyai és faltörő kosai elleni harcra. Eredeti formájában a Budai vár és Nándorfehérvár e típusba tartozott. Különösen a keresztes háborúk hatására (arab és bizánci mintára) terjedt el Európában a koncentrikus megoldás, ahol két zárt falgyűrű vette körbe a várat (Krak des Chevaliers). Az ellenség a sikátornak nevezett szűk térbe jutott az első fal áttörése után, ahol erős tűz alatt tarthatták a védők, ráadásul a helyszűke miatt a csapatok manőverezése is korlátozott volt. E vártípust sosem tudták kiszorítani teljesen a bástyák, Ázsiában még a 19. században is e technológiával épültek a várak és az ágyúkat inkább a várban épített sáncokon illetve ágyúdombokon helyezték el, a muszlim világban csak elvétve alkalmaztak bástyákat. A Német hadi-kultúra területén, pedig földből készült külső ágyúdombokra, bollwerkekre helyezték az ágyúkat a külső tornyos erősségek modernizálása érdekében.
  • Földváron (pogányvár) több különböző vártípust értünk, azonban az elnevezés félrevezető, hiszen a földvárak szerkezetét fából készült ácsolt kazettaszer alkotta, amelyek belsejét a faszerkezet előtt ásott árok földanyagával és kövekkel töltötték fel;sokszor pedig a sáncműveket is a földvárak közé sorolják. Elterjedésének fő oka, hogy a világ jelentős területein (Közép-Európa, Sztyeppeöv) a fa lényegesebben könnyebben hozzáférhető nyersanyag volt, mint a kő és építése is olcsóbb (de karbantartása drágább!), mint a kőváraké. A faszerkezetek miatt a földvárak érzékenyek voltak (hasonlóan a téglaépítésű várakhoz) a tűzre, amelynek ékes példája a Mongol ostrom-módszer sikere. Tévhit azonban, hogy a tatárjárás után felhagytak volna a földvár építéssel, a későbbiekben agyaggal tapasztott vesszőfonattal burkolták a földvárakat, javítva a tűzállóságot. Formáját tekintve az egyszerű kör, háromszög vagy négyszög alaprajzú várak (mint a Szabolcsi földvár) működési logikája megegyezett a belsőtornyos várakkal. Britanniában és a Sztyeppeövben kettős, sőt akár négyszeres koncentrikus védelmi vonalakat is kialakítottak (hillfort), amelynek védelmi terve analóg a koncentrikus lovagvárakéval. A középkor végétől modern, külsőtornyos, rondellás és modern bástyás erődök (Szigetvár, Tokaj, Szolnok) is készültek földvár technológiával, sőt az első füles-bástyák Itáliában is földvár- és sánctechnikával készültek. A földből készült erődtechnika sosem tűnt el, Németalföldön a kőhiány miatt a korszerű erődvárak bástyarendszere sánc-módszerrel épültek, valamint a 19. század korszerű erődjeinek tetősáncai és várlejtői is földművek voltak, mivel a kőfallal ellentétben a tömör ágyúgolyók a földművekben alígha okozhattak kárt. A tömeg-hadseregék korában pedig a tábori erődítések révén a Napóleoni háborúktól (győri sáncrendszer) egészen a világháborús védelmi vonalakig fejlődve folyamatosan evolválódott e módszertan és több ország hidegháborús védelmi utasításának számos eleme (géppuskafészkek, harckocsiakadályok) földvár-technológiához hasonlóan kővel, vagy földel feltöltött fakazettákra alapult.
  • Reneszánsz várak: Eleinte a nagy erejű hajítógépek, majd az ostromágyúk megjelenése miatt nem lehetett tovább folytatni az addigi várépítéseket, mert a relatíve vékony, magas falakat a találatok okozta rezgések összeomlasztották és az aknaharcra is érzékenyek voltak. A megoldást a külső tornyok fejlesztésében keresték, így alakultak ki a torrine-k és ágyútornyok, majd a már kifejezetten ágyúk számára készülő rondellák és baluardók. Mivel az ágyúk pontossága fokozódott 1450 után már tarthatatlan volt a kifelé néző lőrésekkel és kő mellvértekkel készült kör alakú (nagy holtterek!) építmények készítése. Ekkor terjednek el az eleinte kerek, majd szögletes oldalazóművek, amelyeken már csak oldalra néző kazamatázott lövegek voltak. Az itt lévő ütegek a szomszédos falak és oldalazóművek előtti árkot pásztázták jellemzően kartács lőszerrel, ezért nagy rohamok esetén hatalmas pusztítást végezhettek a gyalogság soraiban, de védettek voltak az ellenség ostromtüzérségétől.
  • A bástya rendszerek kialakulása a 16. század derekára tehető, működési lényege az volt, hogy magas falak helyett tömör, relatíve alacsony, földel feltöltött szögletes bástyák és közöttük kötőgátak (kurtina) épültek, amelyeket az ellenség ostromlővegei nehezen tudtak rombolni. Bővebben: Bástya. A megoldás miatt az ostromharc a falak helyett egyre inkább az árkokban dőltek el (réslővés és akna), így egyre komplexebb és soklépcsős, földművekkel (később kővel kifalazott) erődített (ravelin, ollómű, lunetta, szarv- és koronaművek) rendszerek épültek ki (Ecsedi vár), melyek csúcspontját a Vauban által kialakított tervezett erődváros-rendszer volt, melyet az övvárak váltottak le (Przemyśl).[1]
  • Erődvárosok: általában az adott korra jelmező vár-építészeti megoldással készült védelmi vonallal körülvett települések. Mivel kialakításuk követte a kor technikai színvonalát belsőtornyos (Ókori Trója), külsőtornyos (Róma, Párizs), földváras (Moszkva), bástyás (Győr) és övvár-rendszerű (Liege) védelmi vonallal is készültek, sőt a többségüket időről időre modernizálták.
  • Várkastély: A ma jó állapotban meglévő várak egy jelentős részét a 17. század után átépítették kastélyokká, így a lakófunkció és a romantikus ideáknak megfelelő és a kor irodalma által sugallt díszítettség és (katonai értelemben téves) erődítési architektúra vált jellemzővé a valós védelmi képességek rovására. Sajátos módon a legismertebb "várak" egy része ilyen átépített, vagy eleve kastélynak készült, ezért a valós erődfunkcióktól igen mesze került, tehát várnak semmiképp nem tekinthető építmények (Neuschwanstein).

A várakat funkció szerint is lehet tipizálni. Lehetnek egy-egy nemesi uradalom, vagy ispánság, esetleg regionális központként funkcionáló lovagvárak, királyi központnak épült városnyi méretű várak (Buda), az ország védelmét biztosító végvár (Munkács), a határokon lévő őrséget adó vár (Rákóczi-vár), folyókon való átkelést biztosító (Esszék) vagy kikötői vár, többek között.[1]

A várak alapanyagát a földrajzi viszonyok határozták meg, ezért Mezopotámiában teljesen tégla, az ókori Görögországban kő alapzatra készült tégla várfalak készültek, Levantében, Indiában és a Római Birodalomban, majd Nyugat-Európában kőből, egyes sztyeppei és afrikai tájakon pedig vályogból épültek az erősségek. A különböző anyagú falak mindegyike rendelkezett sajátos előnyökkel és hátrányokkal, így nem feltétlen lehet azt kijelenteni, hogy a kő "jobb" alapanyag, mint a tégla, vagy akár a földvár, bár a tégla és vályog könnyen megreped a tűz hatására, de a hőtől a kőfalak sem védettek (aknaharc). [1]

Helykiválasztás[szerkesztés]

Építésének helyét a védekezés jellege, a természeti körülmények kihasználása határozza meg. A várakat általában forrás vagy más édesvizű vízlelőhely közelében építették. Előfordult, hogy a várakat szirtekre építették. Ez is védelmi szempontot szolgált, mert a nehéz ostromgépeket nem lehetett feljuttatni a meredek lejtőn, ezért elég volt csak egy falat építeni és ahol gyengébb volt, ott toronnyal megerősíteni. Az állandó települések létrejötte után a fontosabb gazdasági központokban és uralkodói székhelyeken épültek várak.

Építészet[szerkesztés]

Ha a vár hely kiválasztásra került, a főúr felfogadott egy építőmestert és ketten együtt megtervezték a várat. A mesternek tanoncai voltak, akik elvégezték a méréseket és megszerezték az építőanyagokat. Az egész műveletet az építőmester felügyelte. A kőfejtőben kitermelték az építőanyagot mások méretre vágták, megint mások a helyszínre szállították őket. A kőfaragók mintákat véstek rájuk, míg a kőművesek építették a falakat. Masszív falakkal akkora területet öveztek, ahol az őrség elférhetett. A várfalak szögletein védőtornyokkal: kör vagy négyszög alakú bástyákkal növelték a falak védelmét. A kaput külön kapubástya védte. Németországban a várfalon belül egyéb gazdasági épületek is helyet kaptak, ezt a vártípust nevezzük Randhausburg-nak.

Egyes várak több különálló részből álltak: alsóvár és fellegvár. A fellegvárban található az öregtorony, amely a vár legerősebb helye.

A várak építőanyaga – az építészeti technika és a helyi adottságok mellett – elsősorban a várat építő nép fejlettségétől függött.

Az ostrom[szerkesztés]

Buda ostroma Than Mór ábrázolásában, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc során

Mivel ezeket a várakat nem lehet egyszerűen lerohanni vagy felgyújtani, az ostromlók először megpróbálták kiéheztetni a védőket. Ha ez nem sikerült, akkor kezdődött valójában az ostrom.

Egy vár megtámadásánál az első leküzdendő akadály a várárok volt, amely az egész építményt körülvette és leggyakrabban vízzel, de olykor-olykor hegyes cölöpök töltötték ki. A fal feletti védőjáratokat magasabb, fogazott pajzsfal védte. A lövész a fogazat résein keresztül lőhetett az ellenségre. Továbbá tüzelhetett a várfalba vájt lőréseken keresztül is. A szurokkiöntőkről köveket, forró homokot, meszet, szurkot vagy égő szalmabálákat hajigáltak a támadókra. Számos lovaglegenda ellenére forró olajat nem öntöttek az ellenségre. Túlságosan sok időbe telt volna fölmelegíteni az olajat, és túl drága volta ahhoz, hogy csak úgy kiöntsék.

Néha alagutakat ástak, hogy így gyengítsék a várfalat vagy, hogy a vár udvarára bejussanak, és belülről támadják a védőket. A védők ez ellen úgy tudtak védekezni, hogy vízzel telt vödröket raktak a földre és víztükör rezgése elárulta, ha alagutat fúrnak ilyenkor gyakran a védők is elkezdtek ásni, és ha az alagutak találkoztak, akkor véres csata bontakozott ki a föld alatt. Az egyik leghatékonyabb ostromgép a trebuchet volt, mert nagy távolságra nagy súlyt tudott eljuttatni.

Az ostromlók nem csak fizikai, de biológiai és morális fegyverekkel is harcoltak: megpróbálták az elesett védőket visszajuttatni a várba, ami rontotta a védők morálját, és ha a támadók szerencsések, beletaláltak a kútba, amitől a kút vize ihatatlan lett. Az ostromlók megpróbálkoztak felmászni kampós létrákkal. A várvédők egyik leghatékonyabb fegyvere a számszeríj volt, mert a lovagok páncélzatán is áthatolt, messzire hordott és pontos is volt. Éppen azért, mert egy íjász meg tudott ölni akár egy nemes lovagot is, ha elfogtak egyet, kivégezték. Az ostromlók használhattak még faltörő kost is. Ez többnyire egy kerekekre szerelt lengősúly volt, amit bőr vagy fa tető fedett, így a katonák biztonságban el tudták juttatni a szerkezetet a fal tövéhez.

Várak a világban[szerkesztés]

Várakat nem csak Európában építettek, hanem Ázsiában és a Közel-Keleten is. Ázsiában főként a japánok és a kínaiak építettek várakat, mert a többi nép még nomád volt. A közel- keleten a keresztesek és a muzulmánok is építettek várakat, amiket később kikötőknek, határállomásoknak használtak.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  • Gerő László: A magyarországi várépítészet, Budapest, 1955.
  • Könyöki József: A középkori várak, különös tekintettel Magyarországra, Budapest, 1905.
  • Magyar régészet az ezredfordulón, Budapest, 2003.
  • Seemann Gábor: Hazánk középkori várkútjai. Budapest, 1914.

További információk[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Vár témájú médiaállományokat.
Wikiszótár
Nézd meg a vár címszót a Wikiszótárban!
  • ^ a b c d e Winkler Gusztáv (2004) Reneszánsz erődépítészet Magyarországon - Mérnöki szemmel. Tinta Könyvkiadó, 202. p. ISBN 0269002340990