Uluburuni hajóroncs

Uluburuni hajóroncs
Az uluburuni hajóroncs rekonstrukciója
Ország	Törökország
Település	Antalya
Elhelyezkedése
Uluburuni hajóroncs Pozíció Törökország térképén
é. sz. 36° 07′ 43″, k. h. 29° 41′ 09″36.128611111111, 29.685833333333
A Wikimédia Commons tartalmaz Uluburuni hajóroncs témájú médiaállományokat.

Az uluburuni hajóroncs egy késő bronzkori hajóroncs.

Fekvése

Az uluburuni hajóroncs Törökországban található, 50 méterrel Uluburun keleti partjától és 9,7 km-re délkeletre a törökországi Kaştól, 44 m és 52 m mélység

Története

Az uluburuni hajó megtalálási helye a térképen

A hajóroncsot 1982 nyarán a Yalıkavakból, egy Bodrum melletti faluból való Mehmed Çakir nevű helyi szivacsbúvár fedezte fel a törökországi Uluburun (Grand Cape) keleti partjának közelében a Földközi-tengerben. Az elsüllyedt hajó származási idejét a Kr.e. 14. század végére datálták.

Az Institute of Nautical Archaeology (INA) kutatócsoportja gyakran konzultált török szivacsbúvárokkal arról, hogyan lehet azonosítani az ősi roncsokat, miközben szivacsok után merültek. A Çakir által felfedezett hajóroncs arra ösztönözte Oğuz Alpözent, a Bodrumi Vízalatti Régészeti Múzeum igazgatóját, hogy küldjön ki egy ellenőrző csoportot a múzeumból és az INA régészeiből a roncs helyének felkutatására. Az ellenőrző csoport több réztömböt is talált az Uluburun partjától mindössze 50 méterre.

A hajón lévő rakományból származó bizonyítékok alapján feltételezhető, hogy a hajó ciprusi vagy szír-palesztin kikötőből indult útjára és kétségtelenül a Ciprustól nyugatra fekvő régióba hajózott, de végső céljára csak a fedélzeten szállított típusoknak megfelelő tárgyak elosztásából lehet következtetni. A feltételezések szerint a hajó célállomása valamelyik Égei-tengeren lévő kikötő volt. Lehetséges úticéljának Rodoszt, az Égei-tenger akkoriban fontos újraelosztási központját feltételezték. A hajóroncs feltárói szerint a hajó valószínű végállomása az egyik mükénéi palota lehetett, Görögország szárazföldjén.

Peter Kuniholmot, a Cornell Egyetem munkatársát bízták meg a dendrokronológiai kormeghatározással a hajó abszolút dátumának meghatározására. Az első bizonytalan kormeghatározási kísérlet után több növényi anyagmintán a lelőhelyről származó radiokarbon kormeghatározási tesztet is elvégeztek. A hajó elsüllyedésének legvalószínűbb dátumát végül 1320 ± 15 évre kerekítették.

A hajón talált kerámia bizonyítékok alapján úgy tűnik, hogy a hajó az Amarna-korszak vége felé süllyedhetett el, vagyis a fedélzetén talált egyedi arany szkarabeusz - mint bizonyíték - miatt nem süllyedhetett el Nofertiti ideje előtt. Egyelőre elfogadottá vált az a következtetés, hogy a hajó a Kr.e. 14. század végén süllyedhetett el.

A hajó fedélzetén található tárgyak eredete földrajzilag Észak-Európától Afrikáig, nyugatra Szicíliáig és Szardíniáig, keleten pedig Mezopotámiáig terjed. Úgy tűnik, hogy kilenc vagy tíz kultúra termékei lehetnek. Ezek a bizonyítékok arra utalnak, hogy a késő bronzkori Égei-tenger egy nemzetközi kereskedelem médiuma volt, amely talán a közel-keleti királyi ajándékozáson alapult.

Különböző tudósok rekonstrukciója szerint az uluburuni hajóroncs története a késő bronzkori Földközi-tenger virágzó kereskedelmi tengeri hálózatát mutatja be. Jelen esetben luxuscikkek, királyi ajándékok és alapanyagok hatalmas vegyes rakománya. A leletek alapján azt feltételezték, hogy a mükénéi tisztviselők is a fedélzeten utazhattak az ajándékokat kísérve.

A hajó leírása

Az uluburuni hajóroncs leleteinek egy része a bodrumi várban

A roncsok és a szétszóródott rakomány eloszlása azt mutatja, hogy a hajó 15 és 16 méter közötti hosszúságú, a későbbi évszázadok görög-római hajóihoz hasonló volt, a hajógerinc kezdetlegesnek tűnik, talán inkább egy gerinc deszka, mint a hagyományos értelemben vett gerinc. A hajót és gerincét is libanoni cédrus- és tölgyfa deszkákból építették. A libanoni cédrus Libanon hegyvidékein, Dél-Törökországban és Közép-Cipruson őshonos. A hajón 24 kőhorgony volt. A kő az Égei-tenger vidékén szinte teljesen ismeretlen típusú, de gyakran beépítették Szíria-Palesztina és Ciprus templomaiba. Bozótfa és botok szolgáltak üregként, hogy megvédjék a hajó deszkáját a fémrudaktól és más nehéz rakománytól.

A hajó rakománya

A hajó rakománya nagyrészt olyan nyersanyagokból állt, amelyek kereskedelmi cikkek voltak és amelyeket a hajó felfedezése előtt elsősorban ókori szövegekből vagy egyiptomi sírfestményekből ismertek. A rakomány megfelelt az egyiptomi El-Amarnában talált amarna-levelekben felsorolt királyi ajándékoknak .

Réz és ón tuskó

Nyers réz rakománya összesen tíz tonnányi, összesen 354 "ökörbőr tuskó típusú" (téglalap alakú, minden sarkából kinyúló fogantyúból) álló tuskóból állt.

121 réz zsemle és ovális alakú tuskó

A hajóroncson talált edények gyűjteménye a bodruni erődvár múzeumában

Az ökörbőr rúdakat eredetileg 4 különálló sorban helyezték el a hajó rakterében, amelyek a hajó elsüllyedése után vagy lecsúsztak a lejtőn, vagy elmozdultak, amikor a hajótest megrekedt a rakomány súlya alatt. Az ólom - izotóp-analízis azt mutatja, hogy a réz nagy része vagy egésze Ciprusról származik. Egy tonna ónból rézzel ötvözve körülbelül 11 tonna bronz keletkezne. A bádogrudak ökörbőr és zsemle alakúak voltak. 2022-ben kiderült, hogy az ón egyharmada az üzbegisztáni Mušiston bányából származik. A másik rész valószínűleg a törökországi [Szardínia Torosz-hegységben található Kestel-bányából származott. A tömbök korrózióval voltak szennyezettek. Más, a Földközi-tenger keleti térségéből származó óningottól eltérően azonban nem illeszkednek a cornwalli ón profiljához, és általában a szardíniai ércekhez hasonlítják őket. Az újabb kutatások vitatták ezeket az eredményeket.

Legalább 149 kánaáni tégely (széles körben megtalálható Görögországban, Cipruson, Szíria-Palesztinában és Egyiptomban). Az üvegeket az északi típusúak közé sorolják, és valószínűleg valahol a mai Izrael északi részén készültek. Egy tégely üveggyöngyökkel, sok olívabogyóval volt megtöltve, de a többség a pistacia (terebinth) gyanta néven ismert anyagot, a terpentin ősi fajtáját tartalmazta.

A 18. dinasztia idején, Tel el Amarna lelőhelyéről származó kánaáni tégelyszilánkok közelmúltbeli agyagszövet-elemzései egy sajátos agyagszövet-jelölést hoztak létre, amely látszólag ugyanaz, mint az uluburuni hajóroncsnál, amely típus kizárólag Amarnában kapcsolódik a pistacia szállításához.

Körülbelül 175 kobaltkék, türkiz és levendula üvegtuskót találtak (a legkorábbi ismert ép üvegrudak). A kobaltkék üvegtömbök kémiai összetétele megegyezik a korabeli egyiptomi mag formájú edények és mükénéi függőgyöngyök kémiai összetételével, ami közös forrásra utal.

Egyiptomi ékszerek

A hajóroncson talált ékszerek a bodrumi erőd múzeumában

• 1. korong alakú aranymedál
• 2. arany sólyom medál
• 3. arany istennő medál
• 4. fajansz gyöngy
• 5. hegyikristály gyöngy
• 6. achát gyöngy
• 7. fajansz gyöngy
• 8. strucctojáshéj gyöngy
• 9. ezüst karkötő
• 10. arany törmelék
• 11 aranykehely
• 12. apró fajansz gyöngyök összeszedett tömege
• 13. ezüst törmelék

Vegyes rakomány

• Afrikából származó feketefa rönkök (az egyiptomiak ébenfaként emlegették).
• Elefántcsont egész és részleges víziló és elefánt agyar formájában.
• Több mint egy tucat vízilófog.
• Teknőspáncélok (felső héjak).
• Murex opercula (a tömjén lehetséges összetevője).
• Strucctojáshéj.
• ciprusi kerámia.
• Ciprusi olajlámpák.
• Bronz- és rézedények (négy fajansz ivópohár formájú kosfej, egy pedig nőfej alakú).
• Két kacsa alakú elefántcsont kozmetikai doboz.
• Elefántcsont kozmetikumok vagy tisztító kanál.

Az uliburunui leletek a múzeumban

• Trombita.
• Több mint két tucat tengeri kagylógyűrű.
• Borostyángyöngyök (balti eredetű) .
• Achát.
• Karneol.
• Kvarc.
• Arany.
• Fajansz.
• Üveg.
• Ékszer, arany és ezüst
• Használható és selejt arany és ezüst kánaáni ékszerek gyűjteménye.
• A 37 aranydarab között találhatók medalionok, medálok, gyöngyök és egy sor töredék.
• Bikónikus kehely (a roncs legnagyobb arany tárgya).

a múzeum kiállításának egy részlete

• Egyiptomi tárgyak aranyból, elektrumból, ezüstből és zsírkőből
• Arany szkarabeusz Nofertiti nevével írva.
• Bronz női figura (fej, nyak, kezek és lábak aranylemezzel borítva).
• Fegyverek és eszközök
• Nyílhegyek
• Lándzsahegyek
• Buzogányok
• Tőrök
• Füles tengely-lyuk fejsze
• Egyetlen közel-keleti típusú páncélmérleg.
• Négy kard (kánaáni, mükénéi és olasz típusú).
• Nagyszámú szerszám: sarlók, fűrész, fogó, vésők, ekevas, fenőkövek.
• Balták, ünnepi fejsze zöld vulkáni kőből, amely Bulgária területéről származik.
• Kisméretű (9,5 x 6,2 cm), összehajtható bukszusfa írótáblát is találtak, részben fennmaradt elefántcsont zsanérokkal. Valószínűleg viaszos írófelületei voltak.

Az uluburuni hajóroncs rakományának részlete

• Pan-balance súlyok
• 19 zoomorf súly (uluburuni súlyegyüttes a korabeli késő bronzkori súlyok egyik legnagyobb és legteljesebb csoportja).
• 120 geometriai alakú súly.

Ehető magvak

• Mandula
• Fenyőmag
• Olajbogyó
• Szőlő
• Pórsáfrány
• Fekete kömény
• Szömörce
• Koriander
• Gránátalma
• Néhány szem elszenesedett búza és árpa

Feltárási munkálatok

Szerszámok a hajóroncsról

Az ásatást a Tengerészeti Régészeti Intézet (INA) 1984 júliusában kezdte meg, George F. Bass irányításával, majd a munkálatokat átadták az INA törökországi alelnökének, Cemal Pulaknak, aki 1985 és 1994 között irányította a feltárásokat.

A roncs 44 és 52 méter közötti mélységben feküdt egy meredek, sziklás lejtőn, homokzsákokkal tarkítottan. Az ásatásban segédkező személyzet fele a hegyfok délkeleti oldalába épített táborban, míg a másik fele az INA akkori kutatóhajója, a Virazon fedélzetén élt. Az ásatási területen víz alatti telefonfülkét és légi lifteket használtak. A lelőhely feltérképezése háromszögeléssel történt. A kotrógépek tájékozódási segédeszközeként mérőszalagokat és fém négyzeteket használtak. Az ásatás 1994. szeptemberi befejezése óta minden erőfeszítés a teljes munkaidős konzerválásra, tanulmányozásra és a törökországi Bodrumi Vízalatti Régészeti Múzeum természetvédelmi laboratóriumában végzett elemzésre irányuló mintavételre összpontosult.

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben az Uluburun shipwreck című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.