Nándorfehérvár ostroma (1440)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
A Nándorfehérvárnál aratott 1456. évi törökök feletti győzelmet lásd a Nándorfehérvári diadal c. szócikkben!

Nándorfehérvár 1440. évi ostroma volt az oszmánok Magyar Királyság ellen indított szultán vezette első nagyszabású koncentrált hadjárata, amelynek során – Thuróczy János szavaival – "Amurát császár éppen hét hónapig ostromolta Nándorfehérvárt, s mégsem tudta meghódítani. Ezért győzelem nélkül, szégyenszemre vonult el a vár alól."[1] Nándorfehérvár 1440. évi ostromáról nagyon kevés pontos információval rendelkezik a történettudomány, pedig annak jelentősége összemérhető a 16 évvel későbbi ostrommal. Ezért azt különféle szűkszavú és ellentmondásos források összevetése alapján Szabó Pál próbálta átfogó igénnyel rekonstruálni PhD-disszertációjában.

Előzmények[szerkesztés]

Zsigmond volt az első magyar király, akinek a török hódítással már komolyan szembe kellett nézni: ennek során az oszmán interregnum csak lélegzetvételnyi szünetet jelentett a fenyegetett országoknak. 1421-ben II. Murád szultán került az Oszmán Birodalom élére, amivel az európai hódítások új lendületet vettek. Így az 1420-as évekre a balkáni ütközőállamok (amelyekre addig sem igen lehetett számítani a török elleni védekezésben) már jobbára a török függésbe kerültek. Ezért a király jobbnak látta, hogy bizonyos várakat, területeket közvetlenül a Magyar Királysághoz csatol: így alakult ki az első vagy déli végvárrendszer.

Ennek jegyében a király Tatán 1426-ban megegyezett Lazarevics István szerb despotával, aki átadta neki Nándorfehérvár és Galambóc várait. (Galambócot azonban parancsnoka a magyarok helyett a törököknek adta át, az elfoglalására 1428-ban indított hadjárat nem hozott sikert, viszont súlyos veszteségekkel járt.) Zsigmond halálának évében mintegy fél éven keresztül parasztfelkelés tombolt Erdélyben, amely tovább csökkentette az országrész ellenálló képességét a török portyákkal szemben.

Zsigmond halála után Habsburg Albert lett a király, aki azonban (amellett, hogy cseh király is volt) a megválasztása érdekében tett engedmények miatt nem tudott hatékonyan kormányozni. Uralkodása alatt foglalta el a török Szendrő várát. Albert 1437-ben meghalt, és a rivális főúri ligák megosztottá váltak az új király személyét illetően (V. (Utószülött) László ill. I. Ulászló).

Thuróczy János szavaival: "Eközben Magyarország egész népében szakadás támadt, minden szeretet megbomlott, kölcsönösen egymás vesztére törtek (...). Így a Pannonföld vezérei és urai vad haddal tépték-szaggatták az országot, mely a szent királyok alatt kellemetes, biztos nyugalomban élt - s miután az egyetértés gyarapít - mindenfelől összehordott gazdagságban bővelkedett. (...) Minden korú ember kész volt az ártalomra s nem kímélte életét. Viszálytól vezettetve, mind az országlakosok meghasonlottak és harcra keltek azért, hogy ki a király. Ezek Ulászló királyt követték, amazok Erzsébet királyné és fia dolgát próbálták előbbrevinni. És minthogy az itthoni csapatok nem voltak elegendők, hogy diadalmaskodjanak az ellenségen, idegenből fogadtak zsoldosokat. Ez a dolog azután nagy lángot vetett az országban."[2]

Az ostrom (rekonstrukciója)[szerkesztés]

II. Murád tisztában lehetett a Magyar Királyság belső viszonyaival: Thuróczy szerint "Mikor aztán meghallotta, hogy Magyarország mind összes országlakója belső háborúkban mardosódik, úgy vélekedett, hogy a megoszlott nép nem tud védekezni. Elhatározta ezért, hogy megtámadja Magyarországot és elsősorban Nándorfejérvárat veszi ostrom alá."[2] Ezért a szultán 1440-ben megfelelőnek találhatta a viszonyokat Nándorfehérvár ostromához, amelynek fontosságával minden bizonnyal tisztában volt, csakúgy, mint a vár akkori kapitánya Thallóczy János, "serény, rettenthetetlen szívű ember", aki a vár "falait kellőképpen megerősítette a védelemhez".[2]

II. Murád ezért az előkészületeket illetően ennek megfelelően járhatott el: "Mozgósította tehát birodalmának minden fegyveres erejét és minden hadi felszerelésével, gépezetével és ágyújával eljött" a vár alá. A török sereg minden bizonnyal szárazon és vízen is körülzárta a várat: "A török császár pedig körös-körül elhelyezte seregeit, mindenfelől őrséget rendelt s aztán ostrom alá vette a várat."[2] Tudható, hogy a török folyami flottillának ekkoriban legalább egy bázisa volt az al-dunai Galambócon (amelyet ezért is akart Zsigmond visszafoglalni). A török sereg jól el lehetett látva különféle ostromszerekkel: mind mechanikus (kőhajítógép), mind tűzfegyverekkel (ágyúkkal, puskákkal). Tűzfegyverekkel a védők is rendelkeztek, akik eredményesen lőtték ezekkel a török hajókat.

A török részéről a falak ágyúkkal való bontása nem lehetett hatékony annak ellenére, hogy Thuróczy szerint a török "a magas tornyok erősségeit és a falakat rommá lőtte, földdel tette egyenlővé".[2] Ennek oka egyrészt, mert több helyen kettős falrendszer volt, másrészt pedig mert a védők éjszakánként kijavították a falak sérüléseit és kicsapásokkal nyugtalanították az ostromlókat. Thallóczy "és a vele levők a nagy ellenség láttára és a kemény ostromtól nem ijedtek meg; kötelességüket buzgón teljesítették; a falakat, melyeket a császár nappali vívással ledöntött, éjszakai munkával megerősítették. Gyakran darázshad módjára kizúdultak a várból és nagy zűrzavart támasztottak az ellenség közt."[2] Ezért a falakra vezetett rohamok sem lehettek sikeresek.

Emiatt II. Murád a falak aláaknásításával próbálkozhatott, amelyeket viszont a védők ellenaknákkal sikeresen hiúsíthattak meg: "Mikor tehát a császár megértette, hogy Zován milyen vitézül védi a várat, más cselt eszelt ki a vár megvételére. (...) a császár földalatti, hosszú széles aknát ásatott (...). Zován egy vagy más módon megtudván a császár szándékát, más aknát ásatott a vár felől, ugyancsak a föld alatt, szembe a császár aknájával (...)."[2] Az elhúzódó ostrom során során bizonyosan történhettek folyamatos kísérletek a védők megadásra történő felszólításával (sikertelenül). Az ostrom ideje alatt, annak bizonyos szakaszaiban nélkülözhető török könnyűlovasság többször beütött Erdélybe és a Száván túli területekre, ahonnan sok foglyot ejtettek.

A legtöbb forrás (köztük török is) egységes az ostrom szokatlanul hosszú időtartamában. A későbbi törökellenes harcokból ismert, hogy a török hadsereg hadászati idénye április végétől október végéig tartott. Szabó Pál szerint ez csak úgy volt lehetséges, hogy egyrészt ez a szokás akkoriban még nem volt szigorúan alkalmazva, másrészt pedig az ostromot a közelebb levő területek alakulatai kezdhették meg (késő?) tavasszal, amely egységekhez később csatlakoztak a szultáni seregek. Vagyis a szultán az egész 1440-es hadászati idényt a vár elfoglalására szánhatta. Így az ostrom akár novemberig is elhúzódhatott.

A szemben álló seregek létszámáról egyáltalán nem szólnak a források. Becslések szerint a védősereg létszáma 3000-5000 fő lehetett, a nem reguláris elemekkel legfeljebb 6000-7000 fő. Az ostromlók létszáma legfeljebb 35'000 fő lehetett. A szultánt valószínűleg nagy veszteségei kényszeríthették az ostrom feladására, bár egyes források szerint ebben szerepe lehetett akár valamilyen járványnak ("dögvész") ill. ellátási nehézségeknek is. A török veszteségek Thuróczy szerint: "A császár (...) miután - amint mondják - hadi népéből tizenhétezret elveszített és hét hónapig vesződött az ostrommal, szomorúan hazatért."[2] A védők veszteségeiről nincsenek korabeli információk.

Következmények[szerkesztés]

A sikertelen ostrom ellenére nem szűntek meg a török portyák a Délvidéken és Erdélyben.

1441-ben Iszhák bég "aki Szendrő várának kapitánya és egész Rácország birtokosa volt, nagy hadat gyűjtött, és a falvakat meg a városokat erősen raboltatta".[1] Seregét Hunyadi János Szendrő váránál verte szét.

1442-ben "így járt vele a híres Mezét bég is, aki úgy tanyázott Marosszentimre mellett,mintha a hazájában volna. De azért mégsem, mert itt bátrabban rabolt és fosztogatott".[1] Mintegy 17'000 fős reguláris egységekkel kiegészített seregét Hunyadi két véres csatában verte szét: az elsőben (március 18-án) alulmaradt, de a másodikban, Nagyszeben mellett március 25-én "levágták ott magát Mezét béget is, de még növendék fiának sem adtak kegyelmet".[1]

1442 nyarán Mezid bég és serege pusztulásának megbosszulására Sehabeddin ruméliai beglerbég ütött be Erdélybe, "aki akkor híres hadviselő basa volt", a korábbinál legalább négyszer akkora sereggel, Thuróczy szerint "nyolcvanezer válogatott vitézzel, kik harci erényekben kiváltképpen jeleskedtek".[2] Azonban – Zrínyi Miklós szavaival – "drágán megvette volna oda nem mentét, mert mind hada, mind maga gyalázatosan járt: a prédát, vitézeinek felét és egész tisztességét odahagyta"[1] a Vaskapu-szoros mellett vívott csatában. Antonio Bonfini szerint: "Hosszú volna elmondani, mennyi páncél, mennyi aranyos ékköves kard, drága ruha és lófelszerelés, mennyi frig és perzsa módon módon készített aranyos föveg, került kezükre... Röviden, nem volt ezen a hadjáraton senki, aki utódaival együtt meg nem gazdagodott volna."[3] Még a török krónikások is kénytelenek voltak elismerni, hogy "az iszlám serege olyan vereséget szenvedett, hogy azt mondani sem lehet".[3]

Az utóbbi két csatában (melyek hozzájárultak felemelkedéséhez) Hunyadi jóval kisebb létszámú seregekkel is győzni tudott, amely sikerek megérlelhették benne nagyobb szabású törökellenes hadjáratok szervezését (hosszú, várnai és rigómezei hadjáratok).

A sikertelen ostrom ugyanakkor erős ösztönzést adott az oszmán tüzérség további fejlesztéséhez, aminek eredménye nem sokkal később Bizánc és Nándorfehérvár ostromainál mutatkozott meg.

Források[szerkesztés]

Szabó Pál: 1440 – Nándorfehérvár első oszmán – török ostroma és előzményei, doktori értekezés, 2014. (http://doktori.bibl.u-szeged.hu/2198/1/PhD_Szabo_ertekezes.pdf)

  1. ^ a b c d e Lengyel Dénes: Régi magyar mondák. Budapest: Móra Ferenc Könyvkiadó. 1985.
  2. ^ a b c d e f g h i Thuróczy János: Magyar krónika (http://mek.oszk.hu/10600/10633/10633.htm)
  3. ^ a b Teke Zsuzsa: Hunyadi János és kora, Gondolat Kiadó, Budapest, 1980.