Mimikri
.jpg)
Az evolúció során a mimikri az adaptáció azon formáját, eredményét jelöli, amikor egy élőlény felveszi vagy utánozza egy másik élőlény vagy a környezet mintáját, színét, külalakját, szagát, viselkedését.
A megtévesztő alkalmazkodás célja lehet önvédelem, ilyen eset az álcázás, más néven kamuflázs, ami a környezetbe való beolvadást jelenti. Az önvédelem másik módja a Mertens-féle mimikri, amikor az élőlény egy másik, veszélyes élőlény külsejét ölti fel, elriasztva így a rá nézve fenyegető ellenfeleket. A megtévesztés másik lehetséges célja a zsákmány sikeres megközelítése, aminek egy válfaja a Peckham-féle vagy agresszív mimikri, ilyenkor a ragadozó a zsákmány fajtához vagy egy arra veszélytelen előlényfajtához válik hasonlóvá (farkas a báránybőrben).
Az alkalmazkodás aktív formájának a sebessége változatos lehet. A polip egyetlen másodperc alatt képes a terep színéhez, mintázatához igazodni,[1] más élőlények egy új terepen való huzamosabb tartózkodás esetén igazítják a külsejüket a környezethez. Az evolúciós mimikri viszont számos generáción át formálódik, és a természetes szelekció elve alapján éri el végül a fajta az olykor megdöbbentően tökéletes hasonulást. Az evolúciós mimikri is változhat az egyed élete folyamán, például a rejtőszín cseréje az évszaknak, az időszaki növényzetnek megfelelően, illetve a változó életkor, életmód szerinti rejtőszín viselése.
Alkalmazkodás a környezethez[szerkesztés]
Egyes csoportok, például a lábasfejűek és a kaméleonok aktív módon képesek alkalmazkodni környezetükhöz – felvéve annak aktuális színét, esetleg mintázatát. A polipok esetében bizonyították, hogy a környezet színét nem képesek helyesen érzékelni, de tónuskülönbségeit igen. A kaméleonok ellenben helyesen mérik fel a környezet háttérszínét és a világosbarnától, okkersárgától a haragos zöldig terjedő színskálán képesek reprodukálni a környezet háttérszínét, a mintázat utánzásában viszont elmaradnak a lábasfejűekhez képest. Vannak olyan fajok, amelyek nem képesek pillanatról pillanatra változtatni rejtőszínüket, de ha a környezet hosszabb időn keresztül állandó marad, akkor felveszik annak színét. A zöld anolisz fogságban tartva aszerint változtatja rejtőszínét, hogy milyen az a környezet, ami általában körbeveszi. A sarkvidéki állatok, mint például a lemmingek, a sarki rókák, a hófajdok és mások ősszel levetik barna színezetű nyári bundázatukat és hófehérre váltanak. Ebből a példából látható, hogy a rejtőzködés indoka más és más ragadozók és prédák esetében, de az alkalmazkodás lényege ugyanaz. A sarki róka azért ölt télen fehér bundát, hogy prédája ne vegye észre; a hófajd pedig azért, hogy a sarki róka ne találja meg. A sargasso-hal egész testében alkalmazkodott a nagyméretű barnamoszatok közti életteréhez – olyan mellékképleteket fejlesztett, amelyek megszólalásig hasonlóvá teszik egy barnamoszat hajtásához. A rovarok világában rengeteg példát találhatunk a környezethez való alkalmazkodásra. A botsáskák faágakra hasonlítanak, a trópusi imádkozó sáskák között akadnak olyanok, amelyek észrevétlenek maradnak a virágok szirmain, és megszámlálhatatlan azon fajok száma, amelyek levelekhez, fakéreghez, kövekhez, zuzmókhoz hasonlítanak. Ezen kívül még példákat tudnánk felsorolni a gyíkok, a madarak és az emlősök világából is.
Megtévesztés és elrettentés[szerkesztés]
Az evolúció során a mérgező és más veszélyes fajok a fentebbi példákkal ellentétben arra szelektálódtak, hogy észrevegyék őket és ennek céljából harsány színeket, kirívó mintázatokat öltöttek magukra (például piros-fekete, sárga-fekete színpárok). Ezen fajok fejlődésével párhuzamosan azonban egyes élőlények elkezdtek hasonlóvá válni a veszélyes fajokhoz. Evolúciós sikerük titka, hogy a ragadozók nem képesek őket elkülöníteni a valóban veszélyes fajoktól. Nem véletlen, hogy az egyszerű, sávszerűen váltakozó színkombinációk a leggyakoribbak, mivel az olyan állatok, mint a békák, a mozgó célpontokat érzékelik, és a sávozott mintázat ingerli őket a legnagyobb mértékben. Egyes zengőlegyek például mind színükben, mind mintázatukban és viselkedésükben kifejezetten hasonlítanak a méhekhez és darazsakhoz, de teljesen ártalmatlanok. A lódarázs kinézetét remekül utánozza az ártalmatlan üvegszárnyú lepke. Egyes trópusi lepkék, vagy a hazánkban is honos pápaszemes lepke egy-egy feltűnő foltot viselnek két szárnyukon (sok esetben a hátsó foltpáros a nagyobb), ami kétféle módon téveszti meg a ragadozókat: egyrészt szemeket utánozva egy nagyobb állat fejét imitálják; másrészt ha támadásra kerül sor, a ragadozó a szárnyra, és nem az állat sérülékeny fejére támad.
Mimikri a növények körében[szerkesztés]
Számos orchidea, így a nevét nem véletlenül a pókokról kapó pókbangó erősen hasonlít egyes rovarok nőstényeire és ezen rovarokra jellemző feromonszerű illóanyagokat is kibocsát. A megporzást a párosodni próbáló és kudarcot valló hím rovarok végzik el virágról virágra szállva. A harmatfűfélék olyan szőrszerű képleteket növesztenek, amelyek végén egy-egy ragadós, harmatcseppet utánzó folyadékcseppecske van. Ez a megtévesztő taktika halálos a kisebb rovarokra nézve, amik beleragadnak ezekbe és végül is a növény nitrogénforrását adják holtukban.
Immunológiai mimikri[szerkesztés]
Baktériumok, vírusok, sőt, daganatsejtek körében is gyakran előfordul, hogy olyan ellenanyagokat (antigéneket) fejeznek ki, amik megtévesztik a gazdaszervezet immunrendszerét, így a paraziták védve vannak a támadásaiktól vagy az immunrendszer ezekre a hamis antigénekre támad. Olyan autoimmun betegségek, mint a Streptococcus indukálta szívbelhártya-gyulladás, a Goodpasture-szindróma és valószínűleg az autoimmun betegségek egy jelentős hányada úgy jön létre, hogy a kórokozó egy, a szervezet sajátjához nagyon hasonló felületi vagy belső antigént termel, amit aztán a szervezet előbb-utóbb mégis idegennek ismer fel, de addigra már a hasonló, saját antigénekre is rátámad, ami lehet kollagén, bazálmembrán-anyag, DNS, RNS és még sok más, normálisan sajátként tolerált fehérje, glikoprotein, glikopeptid stb. Mire eliminálódik az eredeti fertőzés, addigra létrejön egy akár súlyos, életet veszélyeztető autoimmun betegség. A daganatsejtek némely típusai és számos baktérium olyan anyagokat is termel és "ledob" magáról, amivel általános gyulladásos reakciókat generálnak, a lényeg mindig az, hogy a szervezet immunsejtjei ezekre a "hamis antigénekre" támadnak, s nem magára az azokat termelő sejtekre.
Rejtőzködés a hadviselésben[szerkesztés]
Az emberi kultúrákban sem ismeretlen a mimikri alkalmazása. Számos esetben találkozhatunk az irodalmi művekben és vígjátékokban, vagy akár a pókerben a viselkedési mimikrivel, amit „blöffölésnek” is nevezhetünk. A hadviselés a rejtőzködés fontosságát az amerikai és távol-keleti kultúrák már több ezer évvel ezelőtt mesteri fokon űzték. Az amerikai indiánok növényi részekkel és testfestéssel álcázták magukat. A nyugati kultúrában azonban sokáig nem volt hangsúlyos elem. Különösen szembeötlő, ha megnézzük a korok katonai egyenruháit, viseleteit. Az európai kultúrkörben egészen a 20. századig inkább a feltűnő, piros-kék egyenruhák viselése volt a jellemző, azaz az elrettentési taktikát részesítették előnyben. A második világháború alatt már törekedtek a terepszínek alkalmazására, majd a koreai és vietnámi háborúk alatt nyert igazán hangsúlyt a hadviselés ezen eleme. A kuvaiti, iraki és afganisztáni hadszíntéren sivatag-színű egyenruhákat és terepfelszereléseket vezettek be. Jelenleg már folynak olyan, részben sikeres kísérletek is, amelyek a tárgyak tényleges láthatatlanságát hivatottak lehetővé tenni.