Fészekparazitizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A fészekparazitizmus, más néven költésparazitizmus egyes madárfajok, fajcsoportok azon speciális szaporodási stratégiája, hogy tojásaikat más madarak fészkébe rejtik el, azokra bízzák a tojások kikeltetését, illetve azokkal neveltetik fel fiókáikat is. Ezzel a fészekparazita egyed megspórolja egyrészt a fészeképítéshez, másrészt a költéshez és fiókaneveléshez szükséges időt és energiát. Hasonló utódnevelési stratégia egyes halak és rovarok között is megfigyelhető.

Jellemzői[szerkesztés]

Szürke légykapótirannusz fészekalja a barnafejű gulyajáró egy becsempészett tojásával

A fészekparazita életmódot követő fajok számára rendkívül fontos, hogy a gazdamadár ne vegye észre, hogy fészkébe idegen tojás került, illetve ha netán észre is veszi, ne tudja megkülönböztetni az idegen tojást a sajátjaitól. Ennek érdekében az egyes fészekparazita fajoknak többnyire viszonylag kevés gazdafaja van, és az általuk rakott tojások méretben és mintázatban is hasonlóak a gazdamadár jellemző tojásformájához. „Tettenérés” esetén a fészek tulajdonosa gyakran kidobja a becsempészett tojást, ennek hiányában viszont sokszor inkább kikölti az idegen tojást akkor is, ha felismerhető az eltérés.

További sajátossága a fészekparazita fajoknak, hogy többségük fiókája gyorsabban és nagyobb méretűre nő, mint a gazdamadár fiókái (nem ritkán már a kikeléssel is megelőzi a fészek többi lakóját), ezzel arra késztetve a szülőállatokat, hogy neki adják a legtöbb táplálékot, hiszen a fészekaljból ő látszik a legéletképesebb egyednek. Emiatt a gazdamadár fiókái lassabban, nehezebben fejlődnek, és elég gyakori, hogy a gyorsabb növekedésű fészekparazita fióka ki is lökdösi őket a fészekből, hogy több helye legyen a fészekben, illetve ne legyenek vetélytársai.

Ha már a fészekparazita fióka kikelt, akkor a szülőmadarak rendszerint nem ismerik fel, hogy teljesen más kinézetű fiókát táplálnak, mint saját utódaik, hanem szívósan hordják a táplálékot a parazita fiókának, amely közvetlenül a kirepülés előtt, egyes esetekben akár már többször akkora is lehet, mint nevelőszülei (például ökörszem által nevelt kakukkfióka esetében). Ebből az egyedfejlődési stratégiából fakad, hogy a fészekparazita madárfajok zöme egy parazitált fészekbe csak egy tojást rak, hiszen máskülönben az egyazon fészekben együtt nevelkedő parazita fiókáknak egymással kellene rivalizálniuk a táplálékért, és egymás túlélési esélyeit csökkentenék.

Típusai[szerkesztés]

A kerceréce tojói gyakran rakják le tojásaik egy részét más tojók fészkébe.

A valódi vagy obligát fészekparazitizmus mellett – ez azokra a madárfajokra jellemző, amelyek sosem raknak fészket és minden esetben idegen madarakkal keltetik ki, illetve neveltetik fel az utódaikat – létezik fakultatív fészekparazitizmus is. Ez esetben a parazita faj egyedei saját maguk is foglalkoznak utódneveléssel, de ha éppen alkalom kínálkozik arra, hogy egy-két tojásukat idegen fészekbe csempésszék, és ezáltal a költés és az utódnevelés fáradalmait másokra hárítsák, akkor készséggel élnek a lehetőséggel. Ez utóbbi szaporodási stratégia azt az előnyt is magában hordozza, hogy az egyed által nevelt fészekalj netán bekövetkező pusztulása esetén is marad némi esély néhány saját genetikai állományú fióka felnevelkedésére.

Fészekparazita madárcsoportok[szerkesztés]

A fészekparazitizmus legjellemzőbb képviselői a kakukkfélék, amelyek közül Magyarországon is gyakori faj a kakukk; utóbbinak jellemző gazdamadarai egyes bokorlakó erdei vagy nádi énekesmadarak, mint például a vörösbegy, nádirigó vagy éppen az ökörszem. Általában költésparaziták a vidafélék és a csirögefélék, illetve a mézkalauzfélék jó néhány faja is, a fakultatív költésparazitizmusra pedig a récefélék közt találni jellegzetes példákat.

Ismert a költésparazitizmushoz hasonló életmód a rovarok körében (például a darázsméheknél vagy a hangyaboglárkáknál) és egyes halfajok között is, mint például a dominóharcsa (Synodontis multipunctatus) esetében.

Források[szerkesztés]