Közfoglalkoztatás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Közmunka szócikkből átirányítva)

A közfoglalkoztatás a jóléti állam egyik lehetséges foglalkoztatáspolitikai eszköze, melynek eredeti célja az álláskeresők munkaerőpiacra való visszakerülésének átmeneti segítése. A közfoglalkoztatást a közgazdászok általában a hagyományos aktív munkaerőpiaci programok közé sorolják.

A közfoglalkoztatás rendszere Magyarországon 2011 előtt[szerkesztés]

2011 előtt a közfoglalkoztatás alapvetően három formában (közhasznú munka, közmunka-program és közcélú munka) létezett Magyarországon, amelyek tartalmilag (az elvégzett munka jellegében) kevésbé különböztek egymástól, finanszírozásban és az irányító, felügyelő intézmény tekintetében viszont igen.

Az 1991-től működő közhasznú munkát a munkaügyi kirendeltségek szervezték és működtették a regisztrált munkanélküliek kiközvetítésével, akik munkaviszony keretében jellemzően egy évig végezhettek a települések közfeladatait érintő munkákat.[1] A bérköltségek és egyes közvetlen költségek (pl. munkaruha, utazás) – megyétől függően – 50–70%-át (2002 óta romák, illetve 45 éven felüliek foglalkoztatása esetén 90 százalékát) vállalta át a Munkaerőpiaci Alap foglalkoztatási alaprészének megyékre decentralizált része. Ezen alapot a munkáltatók által befizetett (3%-os) munkaadói járulék képezte. A közhasznú munka forrásai 2009-től jelentősen lecsökkentek, szerepét a közcélú foglalkoztatás vette át.

A közmunka-programokat 1996-tól kezdődően hirdették meg, többnyire ár- és belvízvédelmi rendszerek helyreállítási és fenntartási munkáira, a közúthálózat karbantartására, környezetvédelmi munkákra, később már kulturális, szociális közfeladatok segítésére is.[2] A közmunka-programok finanszírozása éves pályázati rendszeren keresztül történt, a pályázatokat a szaktárca, illetve 2003-tól a Közmunka Tanács írta ki. A lebonyolításra jelentkezhettek önkormányzatok vagy egyéb szakigazgatási szervek (pl. vízügyi igazgatóság, erdészetek, nemzeti parkok stb.). A költségeket az évente elkülönített közmunka alap állta. 2008 augusztusától a közmunka-programot elnyerő szervezetnek vállalnia kellett, hogy az általa foglalkoztatott személyek közül min. 40% a rendszeres szociális segélyezettek (RSZS) közül kerül ki.[3]

A közcélú foglalkoztatást a szociális törvény[4] 1999. évi módosítása során, a 2000. évtől vezették be. Bevezetésének célja a rendszeres szociális segélyre (RSZS) jogosultak átmeneti munkába vonása volt. A segélyrendszer későbbi átalakításai (2009-től a rendelkezésre állási támogatás, RÁT, későbbi nevén bérpótló juttatás – BPJ, illetve foglalkoztatást helyettesítő támogatás – FHT) során végig megmaradt az a feltétel, hogy a segélyezettnek közmunkát kell végeznie. A három közfoglalkoztatási forma közül a közcélú foglalkoztatás finanszírozása volt a legkedvezőbb az önkormányzatok számára, alapesetben a bérköltségek és járulékok 90%-át fedezhette a Munkaerőpiaci Alap. A közcélú foglalkoztatás központi támogatását a Magyar Államkincstár adminisztrálta, illetve folyósította az önkormányzatok számára. A közcélú foglalkoztatást – hasonlóan a közhasznú és a közmunkához – települési önkormányzatok, azok társulása, vagy az általuk megbízott szervezetek szervezték és működtették.

A tartós munkanélküliség csökkentését célzó, 2008-ban meghirdetett Út a munkához program keretében 2009-től felülről nyitottá tették a közcélú foglalkoztatásra igényelhető forrásokat. Emellett a központi finanszírozás arányait úgy alakították, hogy az a kibővült keretek kihasználására ösztönözzön: a közcélú munka esetében 95%, a RÁT esetében csak 80% volt a központi támogatás (a korábbi 90% helyett).[5]

A közfoglalkoztatás rendszere Magyarországon 2011. január 1-től[szerkesztés]

2011. január 1-től megszűnt a korábbi három közfoglalkoztatási forma, és azt az „egységes közfoglalkoztatás rendszere” váltotta fel.[6] Az új rendszerben csak a munkaügyi kirendeltségek által kiközvetített álláskeresők (elsősorban FHT-sok) lehetnek közfoglalkoztatottak, akik – a korábban érvényes minimálbér, illetve garantált bérminimum helyett – rendeleti úton meghatározott közfoglalkoztatási bérben (a nettó minimálbér kb. 76-88%-a), vagy a minimum középfokú iskolai végzettséget és szakképesítést igénylő munkakörben foglalkoztatottak számára fizetendő garantált közfoglalkoztatási bérben (a nettó minimálbér kb. 84-86%-a) részesülnek.[7] 2011 óta az alábbi közfoglalkoztatási formák működhetnek:[8]

  • rövid időtartamú közfoglalkoztatás: legfeljebb 4 hónapig, napi 4 órás foglalkoztatás (2011 végéig)
  • hosszabb időtartamú közfoglalkoztatás: legfeljebb 11 hónapig, napi 6-8 órás foglalkoztatás
  • országos közfoglalkoztatási program: pl. ár- és belvízvédelmi munkák, köz- és vasutakat, stb. érintő feladatok ellátására
  • értékteremtő közfoglalkoztatás (2012-ig)
  • startmunka mintaprogramok
  • közfoglalkoztatás mobilitását szolgáló támogatás (közhasznú kölcsönző részére)
  • vállalkozás részére foglalkoztatást helyettesítő támogatásban vagy rehabilitációs ellátásban részesülő személy foglalkoztatásához nyújtható támogatás (2012-ig)

A központi költségvetésből közfoglalkoztatási támogatás kérelemre nyújtható, melyet az illetékes munkaügyi központhoz kell benyújtani. A támogatás mértéke – a közfoglalkoztatás fent felsorolt formáitól függően – a bérköltség (és az ahhoz kapcsolódó szociális hozzájárulási adó) akár 100%-a is lehet (hosszabb időtartamú közfoglalkoztatás esetén), emellett a közvetlen költségekhez (és speciális esetekben szervezési költségekhez) is igényelhető támogatás, amely mértéke a bérköltségre nyújtott támogatás max. 5-20%-áig terjedhet (közfoglalkoztatási formától függően). A közfoglalkoztatási rendszer további szabályozását a közfoglalkoztatásról és a közfoglalkoztatáshoz kapcsolódó, valamint egyéb törvények módosításáról szóló 2011. évi CVI. törvény (Kftv.) tartalmazza.

Létszám-adatok[szerkesztés]

Magyarországon 1996 és 2006 között átlagosan 30-40 ezren dolgoztak valamilyen közfoglalkoztatási formában. Ez a létszám 2009-től 60-100 ezerre nőtt, 2013-ban pedig meghaladta a 130 ezret. Ez az érték nemzetközi viszonylatban is magasnak számít.[9]

A Eurostat 2011. évi adatai szerint a közfoglalkoztatásban résztvevők létszáma az aktív korúak (15-64 évesek) állományán belül egy országban sem ért el a magyarhoz hasonlóan magas (1,12%) szintet. Bár Lettország (1,11%), Írország (0,97%) és Franciaország (0,6%) létszám-arányai szintén jelentősek, a többi vizsgált ország arányai a magyar szintnek felét sem érik el.[10]

Költségadatok[szerkesztés]

Magyarország nemzetközi összehasonlításban sokat költ közfoglalkoztatási programokra, és keveset egyéb munkaerő-piaci eszközökre, amelyek a munkanélküliek átképzését vagy munkakeresését segítenék. 2011-ben ezekre a programokra kevesebb pénzt költött az állam összesen, mint a közfoglalkoztatás támogatására. A közfoglalkoztatáson kívüli alternatív munkaerő-piaci eszközök támogatására biztosított források arányában Magyarország rendre elmarad a többi V4 országtól.[11]

Kritikák[szerkesztés]

Míg a közfoglalkoztatási programok hivatalos célja, hogy „a közfoglalkoztatott sikeresen vissza-, illetve bekerüljön az elsődleges munkaerő-piacra,”[12] kutatások azt bizonyítják, hogy e programoknak pont az ellenkezőjét sikerül elérniük. A közfoglalkoztatásból rendes munkába állók aránya rendkívül alacsony, ami egyrészt annak tudható be, hogy a közmunka keretében végzett egyszerű és mezőgazdasági munkák nem fejlesztik a résztvevők azon készségeit, amelyekre napjainkban a munkapiacon szükség van (például problémamegoldó képesség). Másrészt, a közmunkásoknak kevesebb idejük marad a munkakeresésére és saját maguk átképzésére is. Az MTA KTI becslése szerint a 2012-ben és 2013-ban közfoglalkoztatásban részvevők közül átlagosan 13% tudott visszakerülni a munkapiacra.[13]

Források[szerkesztés]