Hucul ló
| Hucul | |
 | |
| Hucul ló | |
| Származási hely | nem leszögezett /Kárpátok/ |
| Vérmérséklet | melegvérű |
| Szín | pej, fakó és fekete |
| Testfelépítés | erős, zömök testfelépítés |
| Jellemzők | hegyvidéki területeken alkalmazzák |
| Marmagasság | 131–145 cm |
| Fejforma | nagy fej |
| Eredete | a jégkorszak előtti időkből származik |
| Hasznosítása | munka-, fogat- és málhásló |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Hucul témájú médiaállományokat. | |
A hucul ló a huculok mindenes, kistestű lova, melyet a Kárpátok pónijának is tekintenek. Ez az erős lófajta rendkívül szívós és ellenálló. A fajta másik neve a kárpáti póni, huculska, hutsul, huţul, huţan vagy huzul hucule, huzule.
A hucul lovak általában nyugodtak, lovaglásra, illetve kocsihúzásra egyaránt használhatók az egyébként megközelíthetetlen, erdős területeken. Színük pej, fekete, fakó és egérfakó. A tarpán domesztikációjának és a hegyi körülményekhez alkalmazkodásának egyenes terméke ez a fajta, tehát valóban őshonosnak tekinthetjük a Kárpát-medencében.[1]
Tartalomjegyzék
Története[szerkesztés]
A hucul ló vitathatóan a legközelebbi rokona az eurázsiai vadlónak, a tarpánnak, amely mára kihalt. Nevét egy kis etnikai csoport, a huculok után kapta. A lófajta sokkal régebbi, mint a hucul népcsoport. A hucul lovakat ábrázolták valószínűleg a Domitianus és Traianus római császár által emeltetett emlékműveken is Dacia katonalovaiként. A fajtát írásos formában először körülbelül 400 évvel ezelőtt említik hegyi tarpánként. A lengyel koniktól eltérően a hucul fajta csak ritkán kereszteződött háziasított lovakkal.
A 19. században a huculokat az osztrák-magyar hadseregben használták, mint a zord körülményeket jól bíró, kitűnő kondíciójú hegyi lovakat. Tervszerű tenyésztése az osztrák birodalomban 1792-ben kezdődött a rădăuţi-i és a lucinai ménesben, de mivel a fajtát nem tartották elég korszerűnek, 1870-ben feloszlatták a tenyésztelepeket, a lovakat pedig szétosztották a környék gazdái között. 1922-ben újrakezdődött a tenyésztés, de eredményei, méneskönyvei a második világháborúban megsemmisültek. 1953-ban Anghi Csaba, a Fővárosi Állat- és Növénykert igazgatója honosította meg újra a fajtát. Az állományt Szlovákiából behozott egyedekkel nemesítették. Ezek a lovak kerültek 1986-ban az Aggteleki Nemzeti Park területére. Napjainkban a tenyészállomány 140-nél több kancából és 10-nél több ménből áll.
Románia területén 1856-ban Radócon alakult meg az első méntelep. Az alapítómének, Goral, Hroby, Ouşor, Pietrousu és Prislop számos vérvonalat hoztak létre és a lovakat elővigyázattal tenyésztették, hogy megőrizzék ezen vérvonalak tisztaságát.
1922-ben harminchárom lovat küldtek Csehszlovákiába, hogy létrehozzanak egy ménest, mely a Gurgul vonal lehetne. A második világháború alatt Csehszlovákiában rendkívül megcsappant a hucul lovak száma. A háború után már csak 300 hucul ló maradt az országban. Az 1970-es évek elején a tenyésztők létrehoztak egy szervezetet, a Hucul Klubot, melynek célja a lovak számának megcsappanásából eredő kipusztulásuk megakadályozása. 1982-ben létrehoztak egy ménestörzskönyvet, melyben ötven tisztavérű állatot és a régióban található egyedszám növelésének célját írták le.
A tenyésztők hatékonyságának köszönhetően ezen lovak világszintű populációja mára meghaladja az 1000 egyedszámot. Közülük a legtöbb Lengyelországban, Szlovákiában, Romániában, Csehországban és Ukrajnában él. Sok európai póniban van hucul vér.
Napjainkban a hucul lovakat főként Románia Bukovina régiójában, illetve Magyarországon tenyésztik. Az utóbbi években a faj népszerűsége már Angliára is kiterjedt. Sok hucul ma is magántenyésztők tulajdonában van. Tenyésztését nemzetközi szinten 1992 óta a Hucul International Federation hangolja össze.
Jellemzői[szerkesztés]
A hucul mindössze 131–145 cm marmagasságú. Színe legtöbbször sötétpej vagy pej továbbá fakó vagy egérfakó, de akad teljesen fekete egyed is. Feje nagy, de nem aránytalan. Egész testalkata zömök benyomást kelt a széles háttal és szüggyel, a dongás mellkassal. Fő ismertetőjegye a hátán végighúzódó hátszíj. Végtagjai rövidek, izmosak. Patái kemények, legtöbbször nem is patkolják. A hucul rendkívüli tulajdonságait elsősorban a hegyvidékeken értékelték nagyra. Tökéletesen alkalmazkodott a hegyi körülményekhez, a zord időjáráshoz, a szegényes táplálékhoz, munkakészsége kiemelkedő, és a rögös hegyi utakon is biztos a lépte.
Hasznosítása[szerkesztés]
A mai kor követelményeinek is kiválóan megfelel, hiszen kitűnő hobbihátas, mivel hátsó lábán könnyedén viseli a súlyt, jó ugróképességgel rendelkezik, és különleges, kiegyensúlyozott vágtájának következtében ez a fajta a legalkalmasabb a lovasíjászat gyakorlására.
Tenyésztő központok[szerkesztés]
- Románia: Lucina
- Lengyelország : Gładyszów, Odrzechowa
- Szlovákia: Kistapolcsány és Kassa
- Magyarország: Aggteleki Nemzeti Park
Képgaléria[szerkesztés]
Légifotó a jósvafői tenyésztő központról
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Történelmi állatfajaink enciklopédiája. Szerk.: Tőzsér János-Bedő Sándor. Mező Gazda Kiadó, 2003. 53. oldal
Források[szerkesztés]
- Bedő Sándor – Tőzsér János (szerk.): Történelmi állatfajtáink enciklopédiája (Mezőgazda Kiadó, 2003)
- Dr. Mihók Sándor: A hucul kisló tenyésztési szabályzata (2007)
- Konyhás István: A lovak világa (TKK)
