Dario Fo

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Dario Fo
Dario Fo.jpg
Élete
Született 1926. március 24.
Sangiano, Lombardia
Elhunyt 2016. október 13. (90 évesen)
Milánó
Nemzetiség olasz
Házastársa Franca Rame
Gyermekei Jacopo Fo
Pályafutása
Irodalmi díjai Irodalmi Nobel-díj (1997)
Dario Fo aláírása
Dario Fo aláírása
Dario Fo weboldala
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Dario Fo témájú médiaállományokat.

Dario Fo (Sangiano, 1926. március 24.Milánó, 2016. október 13.) olasz drámaíró, rendező, díszlet- és jelmeztervező, aki időnként zenét is írt darabjaihoz. 1997-ben irodalmi Nobel-díjat kapott.

Élete[szerkesztés]

1926. március 24-én született Sangiano faluban, Lombardiában. Apja a vasútnál dolgozott, közben lelkes amatőr színész volt. A család gyakran költözködött az áthelyezések miatt. A mesélést anyai nagyapjától tanulta, aki halász volt, üvegfújó és mellesleg ismert mesemondó.

A második világháború alatt, 17 évesen ejtőernyősnek jelentkezett az Olasz Szociális Köztársaság haderejébe, amit a kényszernek tud be. Múltjának ezen epizódja számos kritikát váltott ki.

1940-ben a milánói egyetemen művészetet és építészetet tanult. 1950-ben felhagyott építészkarrierjével; rádiós és tévés munkába kezdett mint színész és szatíraszerző. 1954-ben feleségül vette Franca Rame színésznőt.

1955-ben Rómába költözött, 1956-ban megírta és előadta a Non si vive di solo pane (Nem csak kenyéren él az ember) című rádióműsort, amit élete egyik legnagyobb sikerének tartott.[1]

1962-ben Fo és felesége, akik időközben megalapították a Compagnia Dario Fot, azaz a Dario Fo Társulatot, egy sor rövidebb tévés varietéprogramot készítettek a RAI-nak, de olyan gyakran találkoztak a cenzúrával, hogy a tévét a színházra cserélték. Színházi munkásságát a szatíra jellemzi, és mindaz, ami ellentmond annak, amit Fo „polgári színháznak” nevez. Fo kilépett azonban a színház keretei közül is, és tereken, gyárakban, és egyéb olyan helyeken lépett fel, ahol a közönség a társadalom alsóbb rétegeiből érkezett.

A Buffó misztérium és a grammelot[szerkesztés]

1968-ban létrehozta a Nuova Scena színtársulatot azzal a céllal, hogy visszatérjen a színjátszás népies gyökereihez. Az előadásokat a legkülönbözőbb helyeken tartották.

1969-ben nagy sikerrel vitte színre a Buffó misztériumot; amelynek ő volt az egyetlen szereplője, és amely egy újragondolt középkori misztériumjáték grammelotban előadva, ami egy színházi nyelvezet, amely a Commedia dell'Arte világából származik, és amelyet hangok, ritmusok építenek fel, és intonációja egy valós nyelvre emlékeztet.

Az 1970-es években közeli kapcsolatba került a parlamenten kívüli szélsőbaloldallal. Ekkoriban alapította meg a La Comune mozgalmat az utcai színjátszás előmozdítása céljából.

1970-ben megszületett az Egy anarchista véletlen halála (Morte accidentale di un anarchico), amellyel Fo visszatért a politikai motívumokhoz. A darabot az anarchista Giuseppe Pinelli halála ihlette.

A nyolcvanas-kilencvenes évek[szerkesztés]

Fo munkáinak legfontosabb jellemzői, hogy még a legtávolabbbinak tűnő témákban is megtalálja az aktualitást, valamint általában az antiklerikalizmus. Ezt a kettőt ötvözi az 1989-es Il papa e la strega (A pápa és a boszorkány).

A Nobel-díj után[szerkesztés]

1999-ben feleségével együtt megkapta a Wolverhamptoni Egyetem honoris causa doktori címét.

A Berlusconi-kormány hatalomra kerülésével munkái ismét politikai töltetet kaptak. Übü király és Abnormális kétfejű (L'Anomalo Bicefalo) című művei Berlusconiról szóló szatírák, amelyekben Fo személyesíti meg a kormányfőt, aki egy balesetet követő átmeneti amnézia után bevallja az igazságot kétes ügyeiről.

2005-ben megkapta a Sorbonne, majd 2006-ban a római La Sapienza Egyetem honoris causa doktori címét.

2011-ben részt vett egy kampányban, amely az afáziára hívta fel a figyelmet.[2]

2012. március 24-én, a nyolcvanhatodik születésnapján megnyitotta a saját, és felesége életét feldolgozó kiállítást a milánói királyi palotában.

Kilencvenévesen, egy milánói kórházban, tüdőelégtelenségben hunyt el.[3]

Színpadi művei[szerkesztés]

Legfontosabb művei

  • Il dito nell'occhio (1953)
  • Sani da legare (1954)
  • Non tutti i ladri vengono per nuocere (1958)
  • Az arkangyalok nem játszanak flippert (1959)
  • Aveva due pistole con gli occhi bianchi e neri (1960)
  • Chi ruba un piede è fortunato in amore (1961)
  • Izabella, három hajó és egy széltoló (1963)
  • Settimo: ruba un po' meno (1964)
  • La colpa è sempre del diavolo (1965)
  • La signora è da buttare (1967)
  • Grande pantomima con pupazzi grandi, piccoli e medi (1968)
  • L'operaio conosce 300 parole, il padrone 1000: per questo è lui il padrone (1969)
  • Buffó misztérium
  • Egy anarchista véletlen halála (1970)
  • Morte e resurrezione di un pupazzo (1971)
  • Tutti uniti! Tutti insieme! Ma scusa quello non è il padrone? (1971)
  • Il Fanfani rapito (1973)
  • Nem fizetünk, nem fizetünk! (1974)
  • Clacson, trombette e pernacchi (1981)
  • Nyitott házasság (1983)
  • Il papa e la strega (1989)
  • Johan Padan a la descoverta de le Americhe (1991)
  • Il diavolo con le zinne (1997)
  • Lu Santo Jullare Françesco (1997)
  • Marino libero, Marino è innocente (1998)
  • Il paese dei mezarat (2002).
  • L'anomalo Bicefalo (2003).
  • Sotto paga! Non si paga! (2007),

Bibliográfia[szerkesztés]

Magyarul[szerkesztés]

  • Dario Fo–Franca Rame: Nyitott házasság; ford. Romhányi Ágnes; Madách Színház, Bp., 1990 (Madách Színház műhelye)
  • Dario Fo, a Nobel-díjas komédiás. Tőle, róla; szerk. Madarász Imre; Eötvös József Könyvkiadó, Bp., 1998 (Eötvös Klasszikusok)

Olaszul[szerkesztés]

  • Lanfranco Binni, Dario Fo, La Nuova Italia 1977
  • Paolo Puppa, Il teatro di Dario Fo, Marsilio 1978
  • Chiara Valentini, La storia di Dario Fo, Feltrinelli 1997

Angolul[szerkesztés]

  • Tom Behan: Dario Fo. Revolutionary Theater, Pluto Press 2000
  • Joseph Farrell – Antonio Scuderi: Dario Fo. Stage, Text and Tradition, Southern Illinois University Press, 2000
  • Joseph Farrell: Dario Fo & Franca Rame. Harlequins of the revolution, Methuen 2001

Jegyzetek[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]