Agostino Casaroli

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Agostino Casaroli
Casaroli cropped.png
Született 1914. november 24.[1]
Castel San Giovanni
Elhunyt 1998. június 9. (83 évesen)[1]
Róma[2]
Állampolgársága olasz
Nemzetisége olasz
Foglalkozása
  • diplomata
  • katolikus pap
Tisztség
Iskolái Pontifical Ecclesiastical Academy
Kitüntetései
  • Katolikus Izabella-rend nagykeresztje
  • Grand Cross of the Order of the Sun of Peru‎
bíboros államtitkár
Coat of arms of Agostino Casaroli.svg
Vallása katolikus egyház
Pappá szentelés 1937. május 27.
Püspökké szentelés 1967. július 16.
Szentelők
  • VI. Pál pápa (főszentelő)
  • Augusto Gianfranceschi (társszentelő)
  • Jacques-Paul Martin (társszentelő)
Bíborossá kreálás 1979. június 30.

Hivatal Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációja titkára
Hivatali idő 1967–1979

Hivatal bíboros államtitkár
Hivatali idő 1979–1990
Elődje Jean-Marie Villot
Utódja Angelo Sodano
Szentelt püspökök
Valerians Zondaks1972. november 12.
Pásztor János1973. március 3.
Jozef Feranec1973. március 3.
Julius Gábriš1973. március 3.
Josef Vrana1973. március 4.
...
Ioan Robu1984. december 8.
...
Társszentelt püspökök
...
Angelo Sodano1978. január 15.
...
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Agostino Casaroli témájú médiaállományokat.

Agostino Casaroli (Castel San Giovanni, 1914. november 24.Róma, 1998. június 9.) a Szentszék diplomatája, bíboros államtitkár, a legmeghatározóbb személy a Vatikán erőfeszítései mögött, hogy a II. vatikáni zsinatot követően kezelje az egyházüldözés problémáját a szovjet blokk országaiban.

Pályafutása[szerkesztés]

Casaroli Castel San Giovanniban (Piacenza tartomány, Olaszország) született egy szegény család gyermekeként. Az apja szabó volt Piacenzában. Tanulmányait a piacenzai Collegio Alberoniban és a bediniai püspöki szemináriumban folytatta, pappá szentelését követően (1937) Rómába ment, hogy a Pápai Egyházi Akadémián vatikáni diplomáciát tanuljon. Végül Lateráni Tudományegyetemen szerzett kánonjogi laureátust 1939-ben.

Papi pályája[szerkesztés]

1937. május 27-én szentelték pappá. 1940-től az Államtitkárság szolgálatában állt, a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjánál, levéltárosi beosztásban. Eközben 1943-tól lelkipásztori szolgálatot is végzett a római egyházmegyében. 1947-ben részt vett a Nemzetközi Szervezetek Olaszországi Társaságának továbbképző tanfolyamán. Az államtitkárságon, fogalmazói beosztásban különösen Latin-Amerikára szakosodik, ahová néhány hivatalos utazást is tett.

1955-ben Rio de Janeiróba kísérte Adeodato Giovanni Piazza bíborost a latin-amerikai püspökök első konferenciájára, melynek előkészítésén Rómában dolgozott.

1958 decemberében rendkívüli pápai követként Spanyolországba utazott, hogy átadja a bíborosi piros kalapot Bueno y Monreal sevillai bíboros érseknek, XXIII. János pápa megbízásából. 1958 és 1961 között diplomáciai stílust tanított a Pápai Egyházi Akadémián. 1961. február 24-én kinevezik a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjának titkárhelyettesévé. 1964-ben ő képviselte a Szentszéket a Katolikus Egyház jelenlétéről szóló Tunéziával kötött modus vivendi megállapodás ratifikált okmányainak kicserélésénél. 1964. szeptember 15-én Budapesten aláírója volt a Szentszék és Magyarország közötti részleges megállapodásnak. 1965 februárjában tárgyalásokat folytatott a csehszlovák kommunista kormánnyal František Tomášek kinevezéséről a prágai érsekség sede plena adminisztrátorává. 1967. június 29-én kinevezték a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjának titkárává.

A II. vatikáni zsinatot követő időszakban hírnévre tett szert, mint magasan képzett diplomata, aki az Egyházzal ellenséges rezsimekkel is képes volt tárgyalni. 1975. július 30-tól augusztus 1-ig a pápa rendkívüli követeként részt vett Helsinkiben az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet befejező szakaszán, és aláírta a záró dokumentumot.

Bíboros[szerkesztés]

1977-ben nem kreálták bíborossá, és a várakozások ellenére erre már nem is került sor VI. Pál életében, ezáltal bár esélyesnek számított volna, nem vehetett részt a konklávén. II. János Pál pápa első konzisztóriumán szentelte a Tizenkét Szent Apostol templom bíborosává 1979-ben, ugyanebben az évben kinevezték államtitkárrá. Bár kevésbé tekintették konzervatívnak, mint bárkit II. János Pál környezetéből, diplomáciai tehetsége miatt Wojtyla mégis pótolhatatlannak látta a Szovjetunióval való küzdelemben.

1985-ben a bíborosok között püspöki rangra lépett elő, megkapta a Porto és Sana Rufina címegyházmegyét, de megtarthatta címtemplomát. 1990-ben II. János Pál elfogadta az államtitkárságról való lemondását, amelyet hetvenötödik életéve betöltésekor nyújtott be. Utóda Angelo Sodano bíboros lett. 1993-tól a Bíborosi Kollégium dékán-helyettese, egészen 1998-ban bekövetkezett haláláig. Szív- és érrendszeri betegségben hunyt el 1998. június 9-én.

2010. novemberében Mehmet Ali Ağca azt állította, Casaroli állt az 1981-es II. János Pál elleni merénylet hátterében.

Nézetei[szerkesztés]

Viszonyulása a kommunizmushoz[szerkesztés]

Az általa aláírt megállapodások Magyarországgal 1964-ben és Jugoszláviával 1966-ban jelentették az első alkalmat, a Szentszék részéről a kommunista rezsimek felé való nyitásban. Miközben fenyegető ellenségként tekintett a kommunizmusra – ahogy az emlékirataiból is egyértelműen kitűnik –, figyelemre méltó diplomáciai készségének köszönhetően képes volt ellenségességét tökéletesen leplezni.

Teilhard de Chardin[szerkesztés]

1981-ben, Teilhard de Chardin születésének 100. évfordulóján találgatások merültek fel a francia jezsuita pap, filozófus-paleontológus lehetséges rehabilitálását illetően. Ennek alapjául egy Casaroli bíboros által a L’Osservatore Romano-ban, a Vatikán újságában publikált levél volt, melyben méltatta a tudós kutatásainak jelentőségét, akárcsak „ragyogó személyiségét és gondolkodása gazdagságát”. Casaroli úgy vélte, Teilhard megelőzte II. János Pál felhívását, mely szerint „ne féljünk szélesre tárni Krisztusra a kultúra, civilizáció és haladás mérhetetlen területeinek kapuját”.

Források[szerkesztés]

  • Alberto Melloni (ed), Il Filo Sottile: L'Ostpolitik vaticana di Agostino Casaroli (Bologna: Società Editrice il Mulino, 2006) (Santa Sede e Politica nel Novecento, 4.).

További információk[szerkesztés]

  1. ^ a b data.bnf.fr. (Hozzáférés: 2015. október 10.)
  2. Integrált katalógustár. (Hozzáférés: 2014. december 31.)