Zöld tenger hadművelet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Zöld Tenger hadművelet
Operação Mar Verde
22novemberdetail.JPG
Az 1970. november 22-i hadművelet emlékműve Conakry-ban

Konfliktus Guineai felszabadítási háború
Időpont 1970. november 22.
Helyszín Conakry, Guinea
Eredmény Részleges portugál siker
Szemben álló felek
Portugália Portugál Hadsereg
Guinea Guineai lázadók
Guinea Guineai Népi Milícia (Guinea hadereje)
Flag of PAIGC.svg Guinea és Zöld-fok Függetlensége Párt (PAIGC)
Parancsnokok
Portugália Alpoim Calvão
Portugália António Spínola
Portugália Rebordão de Brito
Guinea Sekou Toure
Szemben álló erők
kb. 350 - 420 fő (220 portugál katona és a hozzájuk csatlakozó felkelők) ismeretlen
Veszteségek
1 portugál, 7 guineai kb. 50 - 500

A Zöld Tenger hadművelet (portugálul Operação Mar Verde, angolul Operation Green Sea, Portugálián kívül mint Guinea portugál inváziója ismert) egy 1970-es partraszállási hadművelet volt, amelyet kb. 350 - 420 portugál katona és a hozzájuk csatlakozott guineai felkelők hajtottak végre Guinea fővárosa, Conakry ellen[1]. A hadművelet célja volt Ahmed Sékou Touré uralmának megdöntése, a Guinea és Zöld-fok Függetlenségéért Párt vezetőjének, Amílcar Cabral elfogása, a párt haditengerészeti eszközeinek és légierejének megsemmisítése, illetve a Conakry-ban fogva tartott portugál hadifoglyok kiszabadítása.

A hadműveletben a portugálok csak részleges sikert értek el: a hadifoglyok kiszabadítása után megsemmisítettek pár hadihajót és repülőt, majd visszavonultak. Nem sikerült elfogni Cabralt és Touré uralmának megdöntésére sem nyílt lehetőségük.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1952-ben Ahmed Sékou Touré került a Guineai Demokratikus Párt (Parti Démocratique de Guinée, PDG) élére. 1957-ben Guineában választásokat tartottak és a párt a 60 képviselői helyből 56-ot megszerzett. A PDG ezután egy népszavazást rendezett 1958 szeptemberében, amelyen a guineaiak nagy többsége az ország azonnali függetlenségére szavazott (a Franciaországgal fenntartott szoros kapcsolat ellenében). A népszavazás után a franciák kivonultak és 1958. október 2-án Guinea kikiáltotta függetlenségét és Touré lett az első elnök.[2]

1960-ban Touré befogadta az országba Amílcar Cabral-t és az általa vezetett Guinea és Zöld-fok Függetlenségéért Pártot (Partido Africano da Independência da Guiné e Cabo Verde, PAIGC). Cabral és pártja a portugál gyarmatbirodalomhoz tartozó Portugál-Guinea (ma: Bissau-Guinea és a Zöld-foki szigetek függetlenségéért küzdött[3]. 1961-ben a PAIGC megindította a függetlenségi harcot Bissau-Guineában a portugálok ellen[4] és hamarosan jelentős sikereket ért el.

1969 elején a portugál vezetés arról értesült, hogy a Szovjetunió hét tengeralattjárót adott Guineának, amiből négyet a PAIGC-nek szántak. A torpedóvetővel és légvédelmi fegyverekkel felszerelt tengeralattjárók nagy veszélyt jelentettek a Bissau-Guineában állomásozó portugál tengerészeti egységeknek, mivel azok nem tudták volna felderíteni azokat. A tengeralattjárók az éj leple alatt bármikor meg tudták volna közelíteni Bissau kikötőjét és meg tudták volna támadni a portugál hajókat, köztük a katonák szállítására használt, 3000 fő befogadóképességű utasszállítót.

Célok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A portugál vezérkar parancsa a hadművelet megindításáról

A hadműveletet portugál részről Alpoim Calvão tervezte meg és vezette, és António de Spínola (Bissau-Guinea kormányzója és a portugál vezérkari főnök helyettese), illetve Marcello Caetano miniszterelnök hagyták jóvá, a gyarmatügyi és a külügyminiszter tiltakozása ellenére.[5]

Mivel a portugál vezetés felismerte, hogy Bissau-Guineában nem tudják megnyerni a háborút, ha a PAIGC háborítatlanul működhet Guineában, illetve mivel Mozambikban és Angolában is kezdtek nehézségek támadni a helyi felszabadító mozgalmakkal, úgy döntöttek, hogy minden-vagy-semmi alapon támadást indítanak a PAIGC hátországa ellen.

A támadással igyekeztek megsemmisíteni a PAIGC eszközeit, elfogni és likvidálni felső vezetését, elén Amílcar Cabrallal, illetve meggyilkolni Touré elnököt és helyére a gyarmatosítókkal szemben barátságosabb vezetőt ültetni. Emellett a támadók feladata volt a PAIGC által foglyul ejtett és Conakryban őrzött portugál sorkatonák kiszabadítása is.

A támadás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A portugál haditengerészet egyik partraszállító hajója a portugál gyarmati háborúk idejéből.

1970. november 21-ről 22-re virradó éjszaka kb. 220 portugál katona és kb. 200, a helyi milícia egyenruhájába öltözött guineai felkelő, portugál tisztek irányítása alatt, partra szállt Conakry térségében. A katonákat a portugál haditengerészet partraszállító hajói, illetve teherhajók szállították. Egyik csoportjuk megsemmisítette a PAIGC 4-5 hajóját. Másik csoportjuk Touré elnök nyári rezidenciájához közel ért partot és felgyújtotta azt.[6] (Touré ekkor az elnöki palotában tartózkodot.)

A katonák másik része elfoglalta a helyi milícia két támaszpontját, elfoglalták a város erőművét, behatoltak a PAIGC főhadiszállására (de Amílcar Cabralt nem találták ott) és kiszabadítottak 26 portugál hadifoglyot, akiket a PAIGC tartott fogságban.

Azonban Touré elnököt nem találták, Amílcar Cabral akkor már 10 napja külföldön tartózkodott, a helyi légierőt nem sikerült megsemmisíteni, mivel nem találták az elfoglalt légitámaszponton, nem sikerült az áramellátást biztosító erőművet leállítani és egy guineai katonákból álló szakasz átállt és elárulta a támadás teljes tervét.

Hamarosan a helyi milícia egységei megszervezték a védelmüket, felvették a harcot a támadókkal és visszavonulásra kényszerítették őket. A támadók csak 8 főt vesztettek (1 portugál katona, 7 guineai), míg a helyi erők veszteségei nem ismertek (a becslések 50 - 500 fő közé esnek).

Következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A támadás következtében a gyarmataihoz mindenáron ragaszkodó Portugália még jobban elszigetelődött a nemzetközi kapcsolatok terén. Touré elnök a támadás után még több és még közvetlenebb támogatást nyújtott a PAIGC-nek, amely nemzetközi segítséget is kapott és fokozta támadásait a portugálok ellen.

Belső tisztogatások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az invázió után egy héttel Touré felállította a 10 főből álló Felső Parancsnokságot (Haut-Commandement). A helyi politbüró lojális tagjaiból álló felső parancsnokság Touré nevében, a parlament megkerülésével, lényegében rendeletileg irányította Guineát. A Felső Parancsnokság utasítására került sor letartóztatásokra, tárgyalás nélküli börtönbüntetésekre és kivégzésekre. A kormányzati és rendőrségi tisztviselőket megtizedelték, a tisztogatás legmagasabb rangú áldozata a központi bank elnöke és a pénzügyminiszter Ousmane Baldé volt.[7]

Háromnapos tárgyalás után, 1971. január 23-án a Legfelsőbb Forradalmi Bíróság elrendelte 29 személy kivégzését (amit három nappal később véghez is vittek), 33 személy távollétében halálra, 68 személyt életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélt, 17 esetben teljes vagyonelkobzást rendelt el. A portugál zsoldban álló afrikai katonákat, akik dezertáltak, életfogytig tartó kényszermunkára ítélték. 89 fogva tartott személyt végül elengedtek, de ellenzéki források szerint sokan egyszerűen eltűntek a börtönök mélyén és tárgyalásukra sosem került sor. A kivégzettek között voltak a párt helyi vezetői Conakry-ban, a helyi rendőrfőnök, az elnök egyik titkára, a pénzügyminisztérium helyettes minisztere és öt guineai katona. A vagyonelkobzás büntetést általában francia vagy libanoni nemzetiségű polgárok kapták. Életfogytiglant kaptak többek között volt miniszterek, az állami vállalatok vezetői, egy volt tartományi kormányzó és a nemzeti múzeum két vezető tisztviselője is.

1971 júliusában Touré tisztogatást hajott végre a hadsereg tiszti állományában is.

Politikai reakciók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1970. december 8-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elfogadta 290. számú határozatát, amely elítélte Portugáliát a guineai invázióért és felhívta az előbbit, hogy tartsa tiszteletben az önrendelkezés és a függetlenség alapelveit Guineával szemben.[8] December 11-én az Afrikai Egységszervezet (Organization of African Unity, OAU) hozott egyhangú határozatot, amelyben szintén elítélték az inváziót.[9]

Nigéria és Algéria katonai segítséget ajánlott Guineának minden további invázió ellen, míg a Szovjetunió haditengerészeti egységeket vezényelt a térségbe, hogy elejét vegyék a Touré-rezsim, illetve a PAIGC elleni további támadásoknak.The Naval Institute guide to the Soviet Navy, p. 42

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Green Sea Operation című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

A támadásban részt vevő, vagy arról tudomást szerző portugál katonák visszaemlékezései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. http://web.mit.edu/cascon/cases/case_gpg.html
  2. http://www.historyofnations.net/africa/guinea.html
  3. http://www.issafrica.org/index.php?link_id=14&slink_id=5280&link_type=12&slink_type=12&tmpl_id=3
  4. Black revolt”, The Economist, 1980. november 22. 
  5. Luís Graça & Camaradas da Guiné - Onde é que vocês estavam em 22 de Novembro de 1970 ?
  6. Guinea: Cloudy Days in Conakry”, Time, 1970. december 7. (Hozzáférés ideje: 2009. december 26.) 
  7. O'Toole, Thomas; Baker, Janice E.. Historical Dictionary of Guinea. Volume 94 of African historical dictionaries, Scarecrow Press, 17. o (2005). ISBN 0810846349 
  8. http://www.unhcr.org/refworld/publisher,UNSC,,GIN,3b00f20c30,0.html
  9. Brecher, Michael. A Study of Crisis. University of Michigan Press (1997). ISBN 0472108069