Szerkesztő:Kmiki87/vázlatok
Érdekcsoportok az 1847-48-as országgyűlésen[szerkesztés]
Egyházak és felekezetek[szerkesztés]
A vallások helyzete a Reformkorban[szerkesztés]
1846-ban Magyarország (Erdély nélkül) lakosságának fele katolikusnak vallotta magát, ugyanakkor Erdélyben a katolikusok kisebbségben voltak. Milliós nagyságrendű felekezetek voltak még az ortodoxok, az evangélikusok és a reformátusok. Az unitáriusok létszáma csupán mintegy 46 000-re tehető ekkor, többségük Erdélyben élt.[1]
A felekezetekhez tartozók etnikai megoszlása igen eltérő volt. Míg a reformátusok és az unitáriusok szinte mind magyarok voltak, a katolikus népesség körülbelül fele nemzetiségi származású (német, szlovák, horvát) volt. Az ortodoxok és az evangélikus hitűek többsége nem magyar nemzetiségű lakos volt, az ortodox hívők többsége a szerbek és a románság köréből került ki, míg az evangélikusok főként németek vagy szlovákok voltak.[1]
A felekezetek egyházai eltérő mértékben tagozódtak be az állam hivatali rendszerébe. A felvilágosodás szellemének megfelelően II. József óta mindegyikük alá volt rendelve az állam felügyeletnek, azonban a protestáns egyházak szabadon rendezhettek zsinatokat és önállóan intézhették oktatási ügyeiket. Ez az önállóság azonban együtt járt azzal, hogy vagyonuk nyomába sem ért a katolikus egyházénak. Részben ezért harcoltak a felekezetek közötti egyenlőség kimondásáért és azért, hogy az oktatáshoz állami forrásokat vehessenek igénybe.[1]
Jelentős, körülbelül 250 000 fős zsidó közösség élt Magyarországon, főként városokban.[1]
A papság szerepe a rendi országgyűléseken[szerkesztés]
A papság mind az alsó- mind a felsőtáblában képviselve volt. Az alsótáblában a káptalanok követei voltak jelen, míg a felsőtábla ülésein a püspökök vettek részt. A püspökök azonban ekkor elég gyér számban vettek részt az országgyűlés munkájában, mivel sok püspökség élére nem is nevezett ki a király püspököt. Ennek oka az volt, hogy az üresen álló püspökség bevételei az udvari kincstárat gazdagították. 1848-ban betöltetlen volt az esztergomi és a egri érseki pozíció, és megüresedett a váci, a győri, a székesfehérvári és a szepesi püspökség is.[1]
Látható, hogy csak a katolikus egyház kapott képviseletet a törvényhozásban. Ők pedig az eddigi állapotok konzerválásában voltak érdekeltek, ennek megfelelően a konzervatív oldalhoz húztak. Az 1848 márciusi események azonban kényszerítő erővel hatottak rájuk, és hajlandónak mutatkoztak az együttműködésre.
A XIII. törvénycikk megszavazását Daróczy Zsigmond, a pécsi káptalan követe indította el beszédével, amelyben a pécsi káptalan részéről lemondott a dézsmáról. A képviselők állva tapsolták meg érte, majd őt követve az esztergomi, váradi, váci, nyitrai, pozsonyi és szepesi káptalanok képviselői is lemondtak a tizedről. A felajánlásokból törvényjavaslat lett, amelyet még aznap (március 18-án) átküldtek a felsőházba, amely meg is szavazta. A jelenlévő három püspök és a pannonhalmi főapát szintén lemondott a tizedről. A törvénycikk felszólítja a kormányt, hogy a károsultak kártalanításáról a következő országgyűlésen nyújtson be javaslatot.[1]
A dézsma eltörlése már az 1832-36-os országgyűlésen is napirenden volt, akkor azonban a rendi előjogok sérülésére hivatkozva az egyház elutasította azt. Mivel azonban március 18-án már döntött a parlament a rendi előjogok eltörléséről, ez az érv elvesztette jelentősségét. A főpapság támogatását a skodári választott püspök azzal indokolta,[1]
| „ | hogy a fönnforgó súlyos körülmények között, melyeknek erkölcsi kényszerítése a klérusra volt nehezedve, magának az egyháznak érdekében állott ez áldozatot önként megtenni, s általa a hazafiúság készségét a magyar klérus részéről nem csak szóval bevallani, hanem tettel is bebizonyítani. | ” |
| – Fogarassy Mihály | ||
A XX. törvénycikk megszavazása nem ment ilyen simán, az egyházi követek az alapítványi vagyon felhasználása ellen érveltek, arra hivatkozva, hogy nem arra használnák fel a pénzt, amire az alapítványtevők szánták. A felekezeti iskolákba járás kölcsönös elismerését Scitovszky János pécsi püspök kereken elutasította, Ocskay Antal kassai püspök és Fogarassy a saját vallású hittanítók alkalmazását kívánta törvénybe foglalni. Fogarassy emellett a törvényben rögzíteni akarta azt is, hogy a vallási egyenlőséget a hitelvek és a felekezetek vallási szerkezetének épségben tartása mellett kell megvalósítani. Kossuth ugyanakkor az április 3-i vitán úgy vélte, hogy míg a hitelvek érintetlensége természetes, az egyházi szerkezetek módosításához igenis joga van az államnak. A törvénycikk végleges szövegét a püspökök óvása mellett fogadta el a felsőtábla április 6-án.[1]
A törvények a felekezetek szempontjából[szerkesztés]
A katolikus egyház elveszítette privilégiumainak nagy részét. Elveszítette a tized bevételeit, sőt, az azt félreértelmező jobbágyok az első időszakban egyéb szolgáltatásokat is megtagadtak tőlük.[2] Emellett azonban az egyház vagyona az úrbéres földektől eltekintve érintetlen maradt, és a szerzetesrendeket sem érte bántódás. Elveszítették a káptalanok küldöttállítási jogukat az alsótáblában, ugyanakkor a felsőtáblát a törvények érintetlenül hagyták, vagyis a főpapok továbbra is rendelkeztek szavazati joggal.
A nagyobb protestáns felekezetek és a görögkeleti egyház helyzete sokkal kedvezőbbre fordult. Természetesen nem kapták meg a katolikus egyház addigi kiváltságait, de immár ők is részesülhettek az állami támogatásokból.
A zsidók helyzete nem változott, elmaradt a Reformkorban szorgalmazott[3] emancipáció.
Császári udvar és konzervatív főnemesség[szerkesztés]
Liberális ellenzék[szerkesztés]
Források[szerkesztés]
- ↑ a b c d e f g h szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 50-51. o.
- ↑ Forráshivatkozás-hiba: Érvénytelen
<ref>címke; nincs megadva szöveg a(z)Bukovszky László 3nevű lábjegyzeteknek - ↑ Hoffman, István. Közjogi viták 1848-49-ben, 20. o.. Hozzáférés ideje: 2009. augusztus 21.