Ugrás a tartalomhoz

Szaigó Takamori

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szaigó Takamori
Edoardo Chiossone képe Szaigóról
Edoardo Chiossone képe Szaigóról
Született隆永
1828. január 23.
Kagosima, Japán
Elhunyt1877. szeptember 24. (49 évesen)
Kagosima, Japán Birodalom
Álneve
  • 西郷三助
  • 菊池源吾
  • 善兵衛
Állampolgárságajapán
Nemzetiségejapán
Házastársa
  • Ijūin Suga
  • Ai kana
  • Saigo Itoko
Gyermekei
  • Saigō Kikujirō
  • Toratarō Saigō
  • Saigō Kikusō
SzüleiShiihara Masa
Saigō Kichibei
Foglalkozásaszamuráj
Tisztségedaisanji (Satsuma Domain)
Halál oka
  • lőtt seb
  • lefejezés
SírhelyeNanshū Shrine (Kagosima prefektúra)
A Wikimédia Commons tartalmaz Szaigó Takamori témájú médiaállományokat.
SablonWikidataSegítség

Szaigó Takamori (Takanaga) (西郷 隆盛 (隆永); Hepburn: Saigō Takamori?) (Kagosima, 1828. január 23.Kagosima, 1877. szeptember 24.) az egyik legbefolyásosabb japán szamuráj volt a kései Edo-korban és a korai Meidzsi-korban, gyakran nevezik az „utolsó szamuráj”-nak.[1] Szaigó Kokicsiként (西郷 小吉) született, a Takamori nevet nagykorúvá válásakor vette fel. Költeményeit Szaigó Nansú (西郷 南洲) néven írta.[2]

Fiatalkora

[szerkesztés]

A Szacuma han fővárosában, Kagosimában született egy alacsony rangú szamuráj családban. Alacsony beosztású hivatalnokként kezdte szolgálatát. 1854-ben Edóba ment Simazu Nariakira, Szacuma daimjója kíséretében, hogy segítse a Kóbu gattai mozgalmat. Azonban Simazu Nariakira halála és Ii Naoszuke, a sógunátus elleni mozgalmak letörésére irányuló politikája miatt vissza kellett menekülnie Kagosimába, ahol letartóztatták. Amami Ósima szigetére számüzték, ahonnan 1861-ben visszatért, de az új daimjó, Simazu Hiszamicu újra száműzte. Csak 1864-ben térhetett vissza végleg, amikor Simazu Hiszamicu Kiotóba küldte, hogy képviselje Szacuma érdekeit a császári udvarnál.

Meidzsi-restauráció

[szerkesztés]
Szaigó Takamori francia stílusú egyenruhában

Kiotóba érkezvén gyorsan szövetséget kötött az Aizu hannal, és megakadályozta hogy a csósúi szamurájok elfoglalják a Császári Palotát a Kinmon-incidens során. Részt vett a Csósú elleni büntetőhadjáratban, de közben titokban tárgyalt csósúi vezetőkkel, ami később a Szacuma–Csósú-szövetséghez vezetett. A második Csósú elleni hadjáratban Szacuma semleges maradt.

1867 novemberében Tokugava Josinobu sógun lemondott, visszaadva ezzel a hatalmat a császárnak, de Szaigó az egyik leghangosabb bírálója volt a békés megegyezésnek. Követelte hogy a Tokugava család mondjon le minden földjéről és címéről, ami a Bosin-háború egyik kiváltó oka lett.

A Bosin-háborúban ő vezette a császári csapatokat a Toba–fusimi csatában, és ő fogadta el Edo várának kapitulációját.

Meidzsi-kori bürokrata

[szerkesztés]

Bár nem a legbefolyásosabbak közé tartozott, fontos szerepet játszott a korai Meidzsi-kormányzat politikájának alakításában. Nagy érdemeket szerzett a hanrendszer felszámolásában, és a sorozáson alapuló modern hadsereg megszervezésében. Az Ivakura-misszió ideje alatt, 18711872-ben őt bízták meg az ideiglenes kormány vezetésével.

Ellenezte a modernizációs törekvéseket és a nyugatiasodást, valamint a vasútépítést, azzal érvelve, hogy a pénzt inkább a hadseregre kéne költeni.[3] Szaigó követelte, hogy Japán üzenjen hadat Koreának, mikor Korea 1873-ban nem ismerte el a japán császárt, mint a japán állam fejét. A kormányzat ezt hosszas tárgyalások után elvetette, pénzügyi és katonai megfontolások miatt. Szaigó tiltakozásképpen lemondott hivataláról és visszatért Kagosimába.

Szacuma felkelés

[szerkesztés]
Szaigó a sirojamai csatában

Sok elégedetlen szamuráj követte Szaigót Kagosimába, ahol megszerezték a helyi kormányzat vezetését. Miután 1877-ben a központi kormányzat megszüntette a szamurájoknak járó rizs-fejadagokat, a konfrontáció elkerülhetetlennek tűnt a Szacumába gyűlt szamurájok és a kormányzat között. Hogy megelőzzék a felkelést, hadihajókat küldtek Kagosimába, hogy foglalják le a helyőrségi fegyvereket. Erre válaszul kitört a felkelés, és a helyi szamurájok meggyőzték Szaigót hogy vezesse őket, aki jobb belátása ellenére az élükre állt.

A lázadást néhány hónap alatt leverte a 300 000 főt számláló császári hadsereg. A lázadók 40 000-res haderejéből néhány száz maradt a hadjárat végére. Bár a lázadók a szamuráj réteg megmaradásáért harcoltak, azonban mindkét oldal modern taktikát és felszerelést alkalmazott, míg a felkelőknek el nem fogyott a lőszerük, így kénytelenek voltak kardot, íjat és nyilat használni. A felkelőket a sirojamai csatában győzték le végleg, ahol Szaigó életét vesztette. Halálának körülményei nem tisztázottak. Vagy szeppukut követett el, vagy súlyos sérülését látva társai vágták le a fejét, hogy szamurájhoz méltó halált haljon.[4] Több legenda kering a feje eltűnéséről, de a fejével együtt temették el.

Legendák Szaigóról

[szerkesztés]

A halálát követő években sok legenda keringett arról, hogy él, és Indiában, Kínában vagy Oroszországban rejtőzik, ahonnan visszatérve eltörli az igazságtalanságokat. Többen látni vélték arcképét egy üstökösön. A nép csodálatát Szaigó szamuráj erényei iránt a kormányzat felismerte, posztumusz bocsánatot nyert.

Műalkotásokban

[szerkesztés]

Híres bronzszobra áll Tokióban, az Ueno parkban, kutyájával, 1898 óta. E szobor reprodukciója megtalálható Okinoerabudzsimán, ahol száműzetését töltötte.

A populáris kultúrában

[szerkesztés]
Szaigó szobra az Ueno parkban

Szaigó hősies helytállása a sirojamai csatában inspirálta a 2003-as Az utolsó szamuráj című filmet, amiben a szamurájok vezetőjét, Kacumotót (Vatanabe Ken) Szaigó ihlette.

Szaigó feltűnik az 1985-ös Kamui no Ken című anime filmben, és az Atsuhime című NHK sorozatban.

Róla lett mintázva Szaigó Tokumori, a Gintama manga egy szereplője.

Szaigó szerepel a Total War: Shogun 2 stratégiai játékban.


A Sabaton nevű svéd metálzenekar a 2016-os The Last Stand albumán, a Shiroyama című zeneszámában is énekelnek róla.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. History Channel The Samurai dokumentumfilm
  2. Ravina, Mark. The Last Samurai: The Life and Battles of Saigō Takamori. John Wiley and Sons, 2011. Names, Romanizations, and Spelling (page 1 of 2). Elérve innen: Google Books on August 7, 2011. ISBN 1-118-04556-4, ISBN 978-1-118-04556-5.
  3. On Saigō and the establishment of a railway. [2010. május 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. december 29.)
  4. The Real Last Samurai. Emory Magazine. Emory University. (Hozzáférés: 2009. április 10.)

Fordítás

[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Saigō Takamori című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.