Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2011-39-1
Szuhafői Bartók Béla (Nagyszentmiklós, 1881. március 25. – New York, 1945. szeptember 26.) a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzője, zongoraművész, népzenekutató, a közép-európai népzene nagy gyűjtője, a Zeneakadémia tanára. Művészete és tudományos teljesítménye nemcsak a magyar és az európai zenetörténetben, hanem az egyetemes kultúrában is korszakalkotó.
Zeneszerető családban nevelkedett: apja, idősebb Bartók Béla a város iskolájának igazgatója volt, zongorán, csellón játszott, zenekart vezetett, sőt komponálással is foglalkozott; anyja tanítónő volt, és ő is kiválóan zongorázott. Bartók 1899-ben a Pesti Zeneakadémiára iratkozott be Thomán István zongora osztályába és Koessler János zeneszerzés osztályába. Stílusának alakításában meghatározó szerepe volt a német klasszicizmusnak és romantikának, különösképpen Brahms művészetének. Kodály Zoltán támogatásával behatóan foglalkozott a magyar népzenével, összehasonlító kutatásaiban pedig a szomszéd népek zenéjét is górcső alá vette. A parasztzenét megismerve kompozíciós stílusa is átalakult, immár a népzene stílusjegyeire támaszkodott. Ennek kiteljesedése a Balázs Béla misztériumjátékára írt operája, A kékszakállú herceg vára. 1940-ben az Egyesült Államokba emigrált, és a Harvard Egyetemen tartott előadásokat a magyar zenéről. 1945. szeptember 26-án halt meg New Yorkban, leukémiában. Posztumusz Kossuth-díjjal jutalmazták 1948-ban.