Nemanja István szerb fejedelem

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
I. István
Svsimeon.jpg
freskó a kolostorba vonult Istvánról, immár Simonról

Szerbia fejedelme
Uralkodási ideje
1166 – 1196
Koronázása
1166
Elődje István Tihomir
Utódja II. István
Életrajzi adatok
Uralkodóház Nemanjić-dinasztia
Született
1113 vagy 1114
Podgorica közelében[1]
Elhunyt
1199. február 13.
Chilandar-kolostor, Athosz-hegy
Nyughelye Steudeinica kolostor[1]
1207[1]
Gyermekei Nemanjics István szerb király
Szent Száva
Édesapja Zavida
Édesanyja nem ismert a neve
Nemanja pecat.jpg
I. István aláírása

I. István (szerbül: Стефан Немања), később Szent Simon (szerbül: Свети Симеон Мироточиви), (1113[2] vagy 1114[2]1199. február 13.[1]) szerb fejedelem 1166-tól 1196-ig.

Egy Bizánc elleni összeesküvés leverése után I. Manuél bizánci császár felosztotta Raška tartományát egy régi szerb elöljárócsalád fiai között[3]. A fiúk legfiatalabbja, István felismerte, hogy a szerbek Bizánccal szemben túl gyengék ahhoz, hogy fegyverrel vívják ki önállóságukat, ezért a területi autónómia megerősítését tűzte ki célul, és igyekezett minél több tekintélyes és befolyásos szerb családot megnyerni az ügynek[3]. Miután Manuél bizalmát is élvezte, hamarosan háttérbe szorította fivéreit, és ő lett Raška nagyzsupánja (fejedelme)[3].

Ennek ellenére csinált egy sikertelen lázadást, de utána vazallusi hűségesküt tett a császárnak.[3] Manuél halála (1180) után azonban felmentette magát esküje alól[2], és és azonnal hódító hadjáratokba kezdett, kiterjesztette hatalmát Zetára (ma: Montenegró) és Dalmáciára is[3].

Eközben harcba keveredett a magyar királlyal és Velencével ellen is, de alulmaradt[2]. Később – hogy Észak felől biztosítsa magát – szövetkezett III. Béla magyar királlyal[2], és Albánia északi részeit[2].

Miután hírét vette, hogy I. Frigyes német-római császár keresztes hadjáratot szándékozik indítani a Szent sír felszabadítására, s útja Raškán át vezet, pompás fogadtatást rendezett Nišben, és vazallusi hűséget meg 20 000 harcost ígért neki, ha megtámadja Bizáncot[3]. Cserébe annyit kért, hogy elismerjék a meghódított és meghódítandó területek feletti hatalmát[3]. Frigyes azonban nem akarta egy újabb háborúval veszélyeztetni a harmadik keresztes hadjárat célját, s István kérését csak részben teljesítette[3].

István ezután újabb hódításokba kezdett, majd békét kötött az időközben legyengül Bizánccal, ezúttal azonban már nem vazallusi minőségben, hanem egy független ország uralkodójaként[3]. Kapcsolatainak javítása érdekében fiát, II. Istvánt összeházasította II. Izsák unokahúgával[2].

Ettől kezdve István országa belső ügyeinek rendezésére fordította figyelmét[3]: templomokat és zárdákat, továbbá szegényházat, utakat és hidakat építtetett[4]. Közigazgatási szempontból nem sokat változtatott a meglévő rendszeren: az állam élén továbbra is nagyzsupáni minőségben állt, a nagyobb területi egységeket fivérei és fiai irányítása alá helyezte[5]. Uralkodása idején véget ért egy már korábban elkezdődött folyamat, melynek során a középkori szerb állam súlypontja a mediterrán térségből keletebbre, a Balkán-félsziget szárazföldi részeire tevődött át[5].

Istvánt igen erős szálak fűzték az egyházhoz[5]. Templomalapítóként és a szerzetesi rendek bőkezű támogatójaként is a legkiemelkedőbb szerb uralkodók közt tartják számon[5]. Tisztában volt vele, hogy a templomok és a kolostorok sűrű hálózata révén az uralmi központtól távolabb eső területek is eredményesebben bevonhatók az államigazgatás szervezetébe[5]. Nyilván ez a körülmény is indokolta a bogumilokkal szembeni kemény fellépését is[5]. Az ő uralkodása alatt kezdett ugyanis rendkívül gyors térhódításba a Bulgáriában keletkezett, eretneknek bélyegzett tan, a bogumilizmus, melynek követői szembefordultak a hivatalos egyházzal és annak tanításával, egyszersmind a feudális állami és társadalmi renddel is[5]. István rendkívül erélyesen igyekezett útját állni a bogumilizmus terjedésének: a tan hirdetőit és híveit száműzte, vagy megbüntette, vagyonukat fölperzselte vagy szétosztotta[5].

A fejedelem legifjabb fiát, Ratskot (a későbbi Szent Szávát) szerzetesnek nevelte[2]. A maga és fia számára alapított athoszi Chilandar-kolostorba vonult vissza 1196-ban Simon szerzetes néven[2]. Arcképe számtalan szerb templomban fellelhető[2]. Ő egyesítte elsőként jogara alatt a szerbeket[6].

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d Serbia. Stefan Nemanja 1167-1196 (angol nyelven). Foundation for Medieval Genealogy. (Hozzáférés: 2011. január 30.)
  2. ^ a b c d e f g h i j Petr Čornej – Ivana Čornejová – Pavel Hrochová – Jan P. Kučera – Jan Kumpera – Vratislav Vaníček – Vít Vlnas: Európa uralkodói (Evropa králů a císarů. Významní panovnící a vládnoucí dynastie od 5. století do současnosti, Prága, 1997); Magyar kiadás: MÆCENAS Könyvkiadó, 1999, fordította Tamáska Péter, ISBN 963 645 053 6, ill. ISBN 963 203 017 6, 109. oldal
  3. ^ a b c d e f g h i j Sokcsevits Dénes – Szilágyi Imre – Szilágyi Károly: Déli szomszédaink története, Bereményi Könyvkiadó, Budapest, évszám nélkül, ISBN 963 8182 075, ISSN 1216-7363 22. oldal
  4. Déli szomszédaink története, 22–23. oldal
  5. ^ a b c d e f g h Déli szomszédaink története, 23. oldal
  6. Európa uralkodói, 109–110. oldal

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Előző uralkodó:
István Tihomir
Szerbia fejedelme
11661196
a modern kori Szerbia címere
Következő uralkodó:
II. István