Népfront (Spanyolország)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Népfront

Logo of the Popular Front (Spain).svg
Adatok
Elnök Manuel Azaña

Alapítva 1936. január
Feloszlatva 1939

Ideológia népfront,
republikanizmus,
antifasizmus
Politikai elhelyezkedés baloldal
Hivatalos színei vörös

Flag of the Popular Front (Spain).svg

A Népfront (spanyolul: Frente Popular) egy választási koalíció volt a második spanyol köztársaságban, amelyet 1936 elején kötöttek a baloldali pártok Manuel Azaña hatására, az abban az évben tartandó választásokon való indulásra. A Népfrontban a Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE), a Spanyol Kommunista Párt (PCE), az Egyesült Marxista Munkáspárt (POUM) és az Azaña vezette Republikánus Baloldal valamint a Köztársasági Unió Párt vett részt. A paktumot támogatták ezen kívül a galiciai és a katalán nacionalisták, a Spanyol Munkások Általános Szövetsége és az anarchista CNT. Sok anarchista, akik később a köztársasági oldalon harcoltak a spanyol polgárháborúban, a választások során nem szavaztak a Népfrontra, hanem inkább a távolmaradást választották.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Komintern Sztálin utasítására 1935-ben fogadta el az antifasiszta egységfront politikáját a korábban követett szociálfasizmus helyébe,[1] ezzel megindult a kommunista és szocialista pártok összefogása, gyakran a burzsoá pártokkal is. Spanyolországban így jött létre a Népfront, amely a baloldali köztársasági és a szocialista pártokból állt, és céljául az első kormány szociális intézkedéseinek védelmét és az 1934-es asztúriai bányászsztrájk börtönbe zárt résztvevőinek – akiket politikai foglyoknak tekintettek – a kiszabadítását. Maga a szövetség vezetője, Azaña is börtönbe került az esemény miatt és a szövetség összekovácsolásában nagy szerepe volt az 1934-ben történteknek.[2]

Az 1936-os választáson a Népfront alig 150 000 szavazattal kapott többet riválisánál (összesen 10 millióan szavaztak), a Nemzeti Frontnál, amely a jobboldali pártokat tömörítette, ám a választási rendszerből kifolyólag ez is abszolút többséget eredményezett. A CEDA és a jobboldal elismerte a vereségét, ennek ellenére hamarosan megindult a szervezkedés egy puccs végrehajtására. Alcalá Zamora elnök Azañát bízta meg kormányalakítással, amelynek bázisa a Népfront liberális szárnya lett. A Francisco Largo Caballero vezette PSOE azonban nem kívánt részt venni a kormányban.[3]

A Népfront szövetségként azonban nem felelt meg a kommunisták számára, ők ugyanis teljes integrációra törekedtek, hogy aztán saját embereiket ültethessék kulcspozíciókba. Ezt viszont az Indalecio Prieto vezette szociáldemokraták ellenezték.[4] Azaña beleegyezett a baloldaliak azon követelésébe, hogy az 1934-es események leverésében kulcsszerepet játszó tiszteket, mint például López Ochea tábornokot megbüntessék.[5] Sok katonatiszt került leváltásra fontos pozíciókból és helyükre köztársaságpárti katonákat helyeztek. Így például Francisco Franco tábornokot eltávolították a vezérkari főnöki pozícióból és a Kanári-szigetekre küldték, Emilio Mola tábornokot, Spanyol Marokkó addigi parancsnokát pedig Pampolna városába küldték.[6] A megelőző jobboldali kormány idején történt gyártulajdonosi túlkapások most a munkások részéről szültek hasonló akciókat, és sokszor teljesíthetetlen követelésekkel álltak elő.[7]

A jobboldali politikai tömörülések már a Népfront hatalomra kerülésekor eldöntötték, hogy erőszakos eszközökkel szerzik vissza a hatalmat. Vezetőjük, Gil Robles azonban nem mert erre az útra lépni, így végül a konzervatív katonatisztek hajtottak végre puccsot július 17-én. A puccs csak részben volt sikeres, így kezdetét vette a spanyol polgárháború. Diego Martínez Barrio kezdetben nem merte felfegyverezni az embereket a hadsereg ellen, csak az őt miniszterelnökként váltó José Giral tette ezt meg. Ennek köszönhetően a lázadást sikerült elfojtani a nagyobb városokban. A hadsereget feloszlatták és csak októberben szervezeték újra. A polgárháború alatt a Népfront egyre inkább kommunista befolyás alá került, akik véres leszámolásokat tartottak a többi szervezetnél. A polgárháború végül a nacionalisták győzelmével ért véget és a Népfront, minden benne lévő párttal együtt megszűnt.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Hahner Péter: 100 történelmi tévhit avagy amit biztosan tudsz a történelemről - és mind rosszul tudod, Animus Kiadó, Budapest, 2010, ISBN 9789639884953; 284. o.
  2. Antony Beevor, i. m. 72. old.
  3. Antony Beevor, i. m. 73–76. old.
  4. Antony Beevor, i. m. 88–90. old.
  5. Stanley Payne, i. m. 285. old.
  6. Stanley Payne, i. m. 289. old.
  7. Antony Beevor, i. m. 86. old.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Antony Beevor: A spanyol polgárháború, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002, ISBN 963-07-7216-7
  • Stanley Payne: Spain's first democracy: the Second Republic, 1931-1936; Madison, Wisconsin, USA: University of Wisconsin Press, 1993