Leningrádi ügy

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A lap korábbi változatát látod, amilyen Misibacsi (vitalap | szerkesztései) 2021. május 30., 07:15-kor történt szerkesztése után volt. Ez a változat jelentősen eltérhet az aktuális változattól. (→‎Kivégzések: Nyelvtani javítás)

A leningrádi ügy, vagy leningrádi eset (oroszul "Ленинградское дело", átírva lenyingradszkoje gyelo) kivégzéseket maga után vonó konspirációs bűnper hullám volt az 1940-es évek végén és 1950-es évek elején a Szovjetunióban. Prominens politikusokat és kommunista párttagokat hazaárulással vádoltak meg, és azzal, hogy szovjetellenes szervezetet akartak létrehozni Leningrádban (a mai Szentpéterváron).[1]

Háttér

A Szovjetunión belül Moszkva és Leningrád versengő hatalmi központok voltak. Egyes vélemények szerint Sztálinnak azért volt szüksége a tisztogatásra, mert tartott a fiatalabb, népszerű leningrádi vezetőktől, akiket hősükként tartottak számon a város ostroma után. Sztálin, az orosz forradalomban és polgárháborúban szerzett tapasztalatai, Grigorij Jevszejevics Zinovjev kivégzése és a jobboldali ellenzék kiirtása után senkiben nem bízott, aki Leningrádból jött. Sztálin leningrádi vetélytársai közt volt a város két pártvezetője, Szergej Mironovics Kirov és Lev Davidovics Trockij is. (Mindkettőjüket meggyilkolták.) Korábbi beosztottaik egy része még sok évvel később is Leningrádban dolgozott.[2][3][4] Leningrád ostroma idején a város vezetői Moszkvától viszonylag függetlenül dolgozhattak.[5] Akik túlélték az ostromot, nemzeti hősök lettek, és a leningrádi vezetők tekintélye a központi szovjet kormányzaton belül is megnőtt.

Eseményei

1949 januárjában Pjotr Popkov, Alekszej Kuznyecov és Nyikolaj Voznyeszenszkij megszervezte a Leningrádi Kereskedelmi Vásárt, hogy segítse a gazdaság újjáéledését és támogatást nyújtson a leningrádi ostrom túlélőinek azzal, hogy több áru és szolgáltatás érkezzen a Szovjetunió más részeiből. A vásár támadásokat váltott ki a hivatalos szovjet propaganda részéről.[6] Azzal támadták a vásárt, hogy moszkvai szövetségi forrásokat használt fel leningrádi fejlesztésekre, holott ez normális és törvényes volt, és jóváhagyta az Állami Tervbizottság (Goszplan) és a Szovjetunió kormánya is.[7] Azzal is vádolták Kuznyecovot, Popovot és másokat, hogy a moszkvai kommunista kormányzattal akarnak versengeni azzal, hogy megpróbálják a régi orosz főváros, Leningrád súlyát növelni. A vádló kezdetben Georgij Malenkov, Sztálin első helyettese volt. Majd a Kommunista Párt formális vádakat is megfogalmazott, amelyeket Malenkovon kívül aláírt Hruscsov és Berija is. Ezt követően több mint kétezer embert tartóztattak le Leningrádban. A városi és regionális vezetők közül ipari vezetőket, tudósokat és egyetemi professzorokat is letartóztattak. A vezetők helyébe Moszkvából és a Szovjetunió más részeiből importált sztálinisták kerültek.[8]

1950. szeptember 30-án Nyikolaj Voznyeszenszkijt (a Goszplan elnökét), Mihail Ivanovics Rogyionovot (az orosz Minisztertanács elnökét), Alekszej Kuznyecovot, Pjotr Popkovot, Ja. F. Kapusztyint és P. G. Lazutyint[9] halálra ítélték, azzal a hamis váddal, hogy "jóváhagyás nélküli leningrádi üzletelés" céljára sikkasztottak a szovjet állami költségvetésből, amit egyúttal szovjetellenes hazaárulásnak minősítettek.

Kivégzések

Az ítéleteket zárt ajtók mögött jelentették be, éjfél után. A hat vádlottat 1950. október 1-jén agyonlövéssel kivégezték. A halálbüntetést a Szovjetunióban nem sokkal korábban, január 12-én állították vissza, miután 1947-ben megszüntették. A vádlottakra retroaktív módon alkalmazták.[10][11][12] Több mint 200 leningrádi hivatalnokot ítéltek 10 és 25 év közötti börtönbüntetésre. A családjuktól is megvonták a jogot, hogy bármely nagyobb városban éljenek és dolgozzanak, így Szibériába kerültek.

Mintegy kétezer leningrádi közszereplőt mozdítottak el és száműztek, akik így elvesztették otthonukat és tulajdonukat. Sorsukban rokonaik is osztoztak. Megbecsült értelmiségieket, tudósokat, írókat és oktatókat száműztek vagy hurcoltak fogságba a Gulag börtöntáboraiba. Az értelmiségieket az egyetnemértés legkisebb jele miatt üldözték. Nyikolaj Nyikolajevics Punyin írót megölték a börtöntáborban, miután nemtetszését fejezte ki a szovjet propagandával és az "ízetlen" Lenin-portrékkal szemben.[13]

Közben a hatóságok Sztálinhoz lojális embereket ültettek a leningrádi közigazgatádi pozíciókba. Sztálin egyetértésével Malenkov személyesen felügyelte a leningrádi ostrom múzeumának megsemmisítését, és kinyilvánította, hogy Leningrád 900-napos ostroma "olyan mítosz, amelyet szovjetellenes árulók találtak ki, hogy Sztálin elvtárs nagyságát kisebbítsék".

A "leningrádi ügyet" Malenkov és Berija szervezte meg és felügyelte. A kivégzéseket és a tisztogatásokat Viktor Szemjonovics Abakumov és az Állambiztonsági Minisztérium (MGB) hajtotta végre. A kivégzett leningrádi vezetők sírját nem jelölték meg, a helyük máig ismeretlen.

A hruscsovi enyhülés időszakában valamennyi megvádoltat rehabilitálták, sokukat posztumusz.[14]

Alekszej Nyikolajevics Koszigin az ügy túlélője volt. Politikai pályája megbicsaklott, de később a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke lett.

Jegyzetek

  1. ↑ Dmitri Volkogonov, Stalin: Triumph and Tragedy, 1996, ISBN 0-7615-0718-3
  2. ↑ Leon Trotsky. Kirov Assassination. 1934. [1]
  3. ↑ "The Affair of Leningrad Centre...", from Russian Encyclopedia Krugosvet (oroszul)
  4. ↑ Edvard Radzinsky, Stalin: The First In-depth Biography Based on Explosive New Documents from Russia's Secret Archives, 1997, ISBN 0-385-47954-9
  5. ↑ Stalin and the Betrayal of Leningrad
  6. ↑ Malenkov against Zhdanov. Games of Stalin's favourites. (oroszul)
  7. ↑ The "Leningrad Affair" Archiválva 2007. október 11-i dátummal a Wayback Machine-ben (oroszul)
  8. ↑ Leningrad Affair and the Provincialization of Leningrad. [2]
  9. ↑ Stalin and the Betrayal of Leningrad by John Barber
  10. ↑ szerk.: N.F. Kuznetsova and I.F. Tyazhkova: 7 Военное и послевоенное уголовное законодательство (1941-1945 гг. и 1945-1953 гг.), Archivált másolat [archivált változat] (russian nyelven). I.F. Zertsalo, 2002. o.. Hozzáférés ideje: 2014. február 16. [archiválás ideje: 2013. december 7.]  Archiválva 2013. december 7-i dátummal a Wayback Machine-ben
  11. ↑ «Ленинградское» дело (политический процесс 40-50 гг. XX века). Memorial. [2014. február 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. január 28.)
  12. ↑ Pazin, Mikhail. «Ленинградское дело», {{{title}}} (russian nyelven) (2012. május 28.). ISBN 978-5-459-01201-9 
  13. ↑ The Diaries of Nikolay Punin: 1904-1953. University of Texas Press (1999) ISBN 0-292-76589-4
  14. ↑ William Taubman, Khrushchev: The Man and His Era, London: Free Press, 2004

Fordítás

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Leningrad Affair című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Leningrádi_ügy&oldid=23907817”