Hikoridió
 | ||||||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| ||||||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||
| Típusfaj | ||||||||||||||||||||
| Nemezes hikoridió (Carya tomentosa) (Lam.) Nutt. | ||||||||||||||||||||
| Fajok | ||||||||||||||||||||
|
szövegben | ||||||||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||||||||
 A Wikimédia Commons tartalmaz Hikoridió témájú kategóriát. |
A hikoridió (Carya) a bükkfavirágúak (Fagales) rendjébe sorolt diófafélék (Juglandaceae) családjának egyik nemzetsége. A nemzetséget korábban „Hicoreae”-nek is nevezték köznyelvi neve, a hikoridió után.
A „hikori” név indián eredetű; valamelyik algonkin nyelvből (valószínűleg a póhatanból). Tudományos neve, a „Carya” név ógörög eredetű; a „κάρυον” ugyancsak diót jelent (enwiki). A mitológiában Kária Dionnak, Lakónia királyának volt a lánya, és Dionüszosz diófává változtatta (Orosz).
Származása, elterjedése
A nemzetség holarktikus. A fajok többsége Észak-Amerikában él, a többi Kínában.
Mintegy 70 millió éve különülhetett el a többi diófélétől; ebből az időszakból kerültek elő a többi dióféléhez átmeneti állapotú maradványok. Az ősi formáknak valószínűleg csak 8 kromoszómájuk volt; a jelenlegi diploid kromoszómaszám (n = 16) hibridizálódás eredménye lehet. Valószínűsítik, hogy a nemzetség őse Amerikában alakult ki, és egy alakja a Bering-földhídon terjedt át Ázsiába. 50 millió éves maradványai Eurázsiából és Észak-Amerikából is ismertek.
Az első felismerhető hikori-diótermés 34 millió éves; ezt Colorado államban találták. 20 millió éves maradványaik kerültek elő Németországban és Kínában.
A harmadidőszakban nagy területen tenyésztek az egész északi féltekén, így a Spitzbergákon, Szibériában és Grönlandon is. Eocén kori fosszilis maradványaik Budapesten, a Kis-Sváb-hegyen is megtalálhatók (Révai lexikon).
Európában 2 millió éve a pleisztocén korban haltak ki. Termőhelyük Amerikában is erősen beszűkült. A pacifikus–észak-amerikai flóraterületről teljesen kipusztultak; a nyugati part- és hegyvidékre azóta se tértek vissza.
Az ősi fajok dióinak héja vékonyabb voltak a maiakénál és a héj belső, második fala is új fejlemény. A héj vastagodása időben egybeesik a rágcsálók (Rodentia), így a mókusfélék (Sciuridae) nagyobb elterjedésével, a héj vastagodása alighanem a diótermés védelmét szolgálta. Egyfajta kivételként a pekándió megtartotta vékony héját és diójában nincs másodlagos belső fal. (Más feltételezések szerint ez a többezer éves szelektálás eredménye.)
A legkorábbi, ember által használt hikoridió-maradvány Texasból, a Baker-barlang ásatásából került elő, ahol egy i.e. 6100-ra datált kultúrrétegben pekándió levelét és termését is megtalálták. A pekándió ezután is az indiánok fontos tápláléka maradt; a hikoridió és a dió egyidejű fogyasztását 1650-ből származó leletekben is kimutatták. A Caryák közül a leginkább hasznosított dió, a pekándió neve is indián eredetű, eredeti jelentése minden, nehezen, csak eszközzel (kővel, kalapáccsal) törhető héjas termésre vonatkozott, pl. így hívták a chippewa indiánok is: pagan, többes számban paganag. A Mississippi mentén élő algonkin indiánok nyelvén a pekán szó ezt jelenti: „kézzel törhetetlen dió”. Francia felfedezők a Mississippi mentén élő indiánoknál betűzték le a pekándió nevét, francia írással „pecanes”, ill. „pacanes” néven. Spanyol felfedezők pedig „pacanos” formában rögzítették. Az angol nyelvű „pecan” Webster 1773-as szótárában rögzült jelenlegi formájában.
Megjelenése, felépítése
Kedvező körülmények között függőlegesen feltörekvő, hengeres koronájú nagy fává fejlődik. Fejlett, erős főgyökere mélyre hatol.
Hajtásaikon, vékonyabb ágaikon látszik, hogy fabelük sima, míg dióké (Juglans spp.) rekeszes.
Páratlanul összetett levelei 5-21 lándzsás, hegyes levélkéből állnak. Megdörzsölve kellemes, aromás illatot árasztanak. A kínai hikorik levélkéinek sima a széle, az amerikaiaké fűrészes.
A többi dióféléhez hasonlóan egylaki, de a hím- és nővirágok különbözőképpen helyezkednek el a fán:
- a 7-8 cm hosszú, karcsú, lecsüngő porzós barkák egy vagy két pár szembenálló, pikkelyes rügyből fejlődnek ki egy időben a hajtásrügyek kibomlásával. Rügyenként három barka fejlődik.
- apró, nem feltűnő nővirágaik a tárgyévi hajtás végén állnak. Egy-egy füzérben (amit mondanak „peceknek”, illetve „tüskének” is) 2-20 virág nyílik.
Az egy fán növő hím- és a nővirágok más-más időben nyílnak, így biztosítják az idegen megporzást (heterozigóta-hatást).
A kerek vagy ovális, vaskos kopáncs varratok mentén a fajtól és a genotípustól függően többé-kevésbé négy lebenyre hasad. A kopáncs hasadása is megkülönbözteti a Juglans dióktól: a hikoriké szabályosan hasad (a kínai fajok kopáncsa 4–9 lebenyre), a dióké szabálytalanul vagy sehogy sem.
Csonthéja sima vagy szögletes. A kopáncs nélküli diótermés alapján is megkülönböztethető a (Juglans) dióktól, mert a hikorikra jellemző alapi plexus a diókról hiányzik.
Életmódja, termőhelye
Diója ősszel érik, a termés kopánccsal vagy anélkül hullik. A termés bősége ciklikusan változó.
Rendszertani felosztása
Az egyes rendszertanokban a fajok elhatárolása nem mindig azonos. Az általunk ismertetett felosztás 17 önálló fajt és 12 fajközi hibridet tartalmaz.
Fajok
Az 1978 óta érvényes tudományos rendszerezés nemzetséget három szekcióra osztja:
1. Sinocarya szekció. Amint ezt neve is mutatja, a kínai fajok tartoznak ide. Csúcsrügyeikről hiányoznak az amerikai fajokra jellemző rügypikkelyek. Levélkéik szélek simák.
- kínai hikoridió (Carya cathayensis)
- hunani hikori (Carya hunanensis)
- Carya kweichowensis
- tonkini dió (Carya tonkinensis)
Kínai nevük angol átiratban „shan he tao”.
2. Apocarya szekció; ezeket az úgynevezett pekán-hikorik.
- vízi hikoridió (Carya aquatica)
- keserű hikoridió (Carya cordiformis)
- pekándió (Carya illinoinensis)
- mexikói hikoridió (Carya palmeri)
3. Carya szekció, avagy „igazi” hikorik.
- bozót-hikori (Carya floridana)
- kerek hikoridió (vörös hikoridió,[1] Carya glabra)
- héjas kérgű hikoridió (Carya laciniosa)
- szerecsendió-hikori (Carya myristiciformis)
- ovális hikoridió (Carya ovalis)
- fehér hikoridió (foszlós kérgű hikoridió, Carya ovata, Caria alba)
- halvány hikoridió (Carya pallida)
- texasi hikoridió (fekete hikori, Carya texana)
- nemezes hikoridió (molyhos hikori, hamis hikori, borzas hikori, Carya tomentosa)
Ha a pekán-hikorik főleg abban különböznek az igazi hikoriktól, hogy csúcsrügyeik legfeljebb hat rügypikkelyt tartalmaznak. Ezek éle tapintható és nem fedik át egymást. Az igazi hikorik csúcsrügyén 6-12, egymást átfedő rügypikkely van. A botanikusok szerint a rügypikkelyek száma a hidegtűréssel nő.
A további eltérések nem mérvadóak, csak segéd-fogódzók. A pekán-hikorik levélkéinek száma 5-13, az igaziaké 5-9. A pekánok kopáncsán több „szárny” van. A félbevágott terméseken jól látható, hogy az „igazi” hikorik diójának nincs dupla fala vagy belső gerince, ami a dió alapjánál négy részre osztaná a belet (ez a pekándióban sincs meg). Az ázsiai fajoknál is hiányzik a belső, dupla fal. Végül az összes pekán-hikori diploid (n=16) kromoszómaszámú, az igaziak diploidok vagy tetraploidok (n=32).
Hibridek
A hikori fajok genetikailag kevéssé különböznek, ezért könnyen hibridizálódnak átfedő termőhelyeiken és emberi beavatkozásra is. Közülük az egyik legismertebb a vízi hikoridió (Carya aquatica) és a pekándió (Carya illinoisensis) hibridje.
- A Carya x ludoviciana a vízi hikoridió (Carya aquatica) és a texasi hikoridió (Carya texana) hibridje. 1927-ben hozták létre.
- A hican a fehér hikoridió (Carya ovata) és a pekándió (Carya illinoinensis) hibridje. Fő jelentősége, hogy a pekándió élőhelyétől északra, Kanadában is termeszthető.
- A Carya x brownii a keserű hikoridió (Carya cordiformis) és a pekándió (Carya illinoinensis) hibridje. Utóbbi termőterületétől északra is ültethető.
- A Carya x laneyi a fehér hikoridió (Carya ovata) és a keserű hikoridió (Carya cordiformis) hibridje 11 elismert fajtával, amelyek közül a Brackett nevűt 1896-ban jegyezték be.
- A Carya x demareei az ovális hikoridió (Carya ovalis) és a keserű hikoridió (Carya cordiformis) hibridje.
A kultúrában
William Strachey 1612-es beszámolója szerint komoly szerepet játszott a mai Virginia állam területén élt póhatan indiánok halál-mítoszában. Az indiánok a halottnak kukoricamálét és „pokahichary”-nak nevezett italt (vízzel kevert hikoridió belet) szolgáltak fel, hogy szelleme nyugodtan utazhasson a felkelő naphoz.
Felhasználása
A legtöbb faj diója fogyasztható, némelyiké kimondottan ízletes. Ezek közül a legnevezetesebb a pekándió (Carya illinoisensis).
A történeti időkben
Már az európai felfedezők első feljegyzései tartalmaznak információkat a hikoridió fogyasztásáról. Európában elsőként Cabeza de Vaca számolt be róla 1533-ban. Leírta, hogy Texasban, a Guadalupe folyónál évente váltakozó mennyiségben terem. (Ezt a terméskihagyó tulajdonságát azóta is megtartotta.) Ugyancsak Cabeza de Vaca írja, hogy a Colorado folyó alsó szakaszánál, a mariame indiánok területén kísérői megálltak egy napra „diót enni”. Ez a dió kicsi volt — akkora, mint a korabeli dió Galiciában. Sok, nagy fát látott. Úgy hallotta, hogy ezek az indiánok télen két hónapon át nem ettek semmi mást, csak ezt a diót.
Olajáról elsőnek Hernando de Soto számolt be. Ő 1539 és 1542 között azt tapasztalta, hogy a jelenlegi USA délkeleti területein az indiánok dióból és hikoriból is sok olajat ütöttek. Ezeket nemcsak étkezésre használták, de gyógyászati célokra is leírása szerint fájdalmakra és hascsikarásra.
Jean Bernard Bossu 1771-ben arról számolt be, hogy az indiánok a palacsintájukat dióolajban sütötték. 1792-ben William Bartram „régi, művelt hikori-mezőket” írt le a mai Georgia állam területéről. Egyes indián diótermelők 30–40 t hikoridiót is tároltak otthon. A dióolaj előállításához a darabokra tört dióbélt forró vízben főzték. Ezután a masszát finom szitán szűrték át, és a szűrőn fennmaradt finom, tejszínszerű, „hikoritejnek” nevezett édes krémet használták fel, főleg kukoricalepényekhez.
Más, korai feljegyzések (John Lawson 1714, Bernnard Romans 1775) szerint az indiánok a dióbelet magában is fogyasztották, de italt is csináltak belőle. Hasonló módon fogyasztották Ázsiában az ottani fajok dióját.
Fájából az indiánok jó íjakat készítettek, emellett kéziszerszámokat is (du Pratz, 1763).
A csipeva indiánok a nemezes hikoridió (Carya tomentosa) fiatal hajtásait görcsök oldására használták.
A hikori-diók jelentőségét jól mutatja, hogy a különböző fák és diók megnevezésére voltak szavai azoknak az indián törzseknek is, amelyek területén ezek nem nőttek.
Napjainkban
Legnagyobb gazdasági jelentőségű faja a pekándió — az USA-ban az éves pekándiótermés kb. 125 000 t, ennek értéke mintegy 260 millió dollár. Jóval kisebb mennyiségben eszik a héjas kérgű hikoridiót (Carya laciniosa) és a fehér hikoridiót (Carya ovata). Utóbbiak hasznosíthatóságukat erősen korlátozza, hogy későn, tíz éves koruk után fordulnak termőre, ráadásul termésük a pekándióénál kisebb és erősen szakaszos — egy-egy kifejlett fáról háromévente várható 20–50 kg héjas termés. Mindemellett a „monokultúrában” megnő a gomba- és rovarfertőzés veszélye. Mostanában génmanipulációs kísérletekkel próbálnak a betegségeknek ellenálló fajtákat előállítani.
Mindegyik faj fája értékes, de ha hagyják a fákat nagyra nőni, az rontja mezőgazdasági hasznosításukat (akárcsak a közönséges diónál). Azokon az ültetvényeken, amelyeken jó faanyagot akarnak nevelni, a diótermés másodlagos szemponttá süllyed. A hikori-állományok megritkulásához éppen a faanyag magas ára vezetett, amiért egy sor ültetvényt kivágtak.
Az ázsiai fajok közül a kínai, a hunani és a tonkini dió termését eszik ugyan, de ültetvényeik nincsenek. A kínai és a tonkini dió beléből dióolajat is ütnek. Ennek kedvező, egészséges olajsav-összetétele perspektivikussá teszi termesztésüket, mert erre az olajra lenne fizetőképes kereslet fejlett országokban. Ezek faanyaga is értékes.
A hikorifák anyagát a porózus, mégis vastag falú edénynyalábok erőssé és rugalmassá teszik. Felhasználása sokoldalú; különösen alkalmas kéziszerszámok (pl. baltanyelek) készítésére. Az automobilizmus ideje előtt Európában — így nálunk is — hikorifából készítették a drágább hintók aljrészeit. Ezt a faanyagot viszonylag nehéz ragasztani, de rendkívül jól szögelhető.
Néhány példa további felhasználásaira:
- sílécek,
- tornaszerek (pl. felemáskorlát),
- tornacsarnokok padlózata,
- görkorcsolyapályák,
- húsvágó tőkék,
- falburkolatok,
- raklapok,
- létrák,
- bútorok,
- hangszer, pl.
- zongora.
A legapróbb, maradék faanyagokból tipli készül. Hulladékát rendkívül kellemes aromája miatt húsok, sajtok füstölésére használják.
Hikorifa Magyarországon leginkább az interneten szerezhető be.
Jegyzetek
Források
- Orosz: Orosz Péter: A Carya nemzetség diói
- Dióskönyv: Orosz Péter: Könyv a dióról
Fordítás
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Hickory című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
