Barta István (villamosmérnök)
| Barta István | |
| Életrajzi adatok | |
| Született | 1910. május 22. Budapest |
| Elhunyt | 1978. április 10. (67 évesen) Budapest |
| Sírhely | Farkasréti temető |
| Ismeretes mint |
|
| Házastárs | Stern-Spronz Erzsébet[1] |
| Gyermekek | Barta Éva Barta Judit[2] |
| Iskolái | Karlsruhei Műszaki Egyetem |
| Pályafutása | |
| Szakterület | elektronika |
| Kutatási terület | híradástechnika |
| Tudományos fokozat | műszaki doktor (1934) |
| Munkahelyek | |
| Budapesti Műszaki Egyetem | ny. r. egyetemi tanár (1949–52), tanszékvezető egyetemi tanár (1952–72) |
| Szakmai kitüntetések | |
| |
| Akadémiai tagság | MTA levelező tag (1949), rendes tag (1976) |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Barta István témájú médiaállományokat. | |
Barta István (Budapest, 1910. május 22. – Budapest, 1978. április 10.) Kossuth-díjas magyar villamosmérnök, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Fő kutatási területe a rádió- és televízió-vevőkészülékek működési elve és elektroakusztikai kérdései voltak, különösen jelentősek a televíziós képátviteli technika fejlesztése terén elért eredményei. Oktatás- és tudományszervezői munkássága szintén jelentős: első vezetője volt a budapesti műegyetem híradástechnikai tanszékének (1949–1972), alapító tagja és elnöke (1953–1974) a Híradástechnikai Tudományos Egyesületnek.
Életútja
[szerkesztés]Barta (Fuchs) Sándor mérnök, építési vállalkozó és Benedek Jozefa fia, izraelita felekezetű család sarja.[3] A Budapesti V. Kerületi Bolyai Főreáliskolában tette le érettségi vizsgáit 1928-ban, majd megkezdte felsőfokú tanulmányait, s a bécsi, brnói és karlsruhei műegyetemek hallgatója volt. Villamosmérnöki képesítését 1933-ban, műszaki doktori oklevelét 1934-ben szerezte meg a Karlsruhei Műszaki Egyetemen. 1934-től 1938-ig az Ericsson Magyar Villamossági Rt. tervezőmérnöke volt, majd 1938-tól az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. alkalmazásában állt, előbb mint a televízió-kutatólaboratórium fejlesztőmérnöke, 1945-től mint a nagyfrekvenciás osztály vezetője. 1948–1949-ben az Orion Rádió és Villamossági Vállalat műszaki igazgatói posztját töltötte be, majd 1949-től 1952-ig a Távközlési Kutató Intézet osztályvezetője volt. Ugyancsak 1949-ben nevezték ki a Budapesti Műszaki Egyetemre, ahol 1972-ig a vezeték nélküli híradástechnikai – 1952 után híradástechnikai – tanszék első tanszékvezető egyetemi tanára volt. Ezzel párhuzamosan 1957-től 1960-ig a műegyetemen a villamosmérnöki kar dékáni feladatait látta el, 1960-tól 1963-ig pedig oktatási rektorhelyettes volt. Híradástechnikai katedrája átadását követően 1972-től 1974. decemberi nyugdíjba vonulásáig a műegyetemi tanszékek összefogásából újonnan alakult Híradástechnikai Elektronikai Intézetben folyó kutatómunkát irányította alapító igazgatóként.
Munkássága
[szerkesztés]Elsősorban a rádió- és televízió-vevőkészülékek működési elvével és elektroakusztikai vonatkozásaival, a színes televíziózás elektronikai kérdéseivel, erősítők és elektromos műszerek fejlesztésével, impulzustechnikai problémákkal foglalkozott.
Karslruhei műegyetemi évei alatt a mikrofonok tranziens kényszerrezgését (gerjedését) vizsgálta. Az Ericsson mérnökeként az 1930-as években elsősorban rádió-vevőkészülékek és rádiófrekvenciás mérőberendezések fejlesztésével foglalkozott. Az Egyesült Izzó alkalmazásában Magyarországon elsőként épített ki zárt láncú televíziós hálózatot, valamint részt vett az ultrarövid- és mikrohullámú elektroncsövek működési elvének kidolgozásában. Később, 1946-ban elsődleges feladata az Egyesült Izzó Bay Zoltán irányította Hold-reflexiós kísérleteiben való részvétel volt, amelynek során a Holdról visszavert jelek kibocsátására és elfogására alkalmas rádiólokátort építettek ki. A második világháborút követő időszakban jelentősen hozzájárult a magyarországi elektromosműszer-ipar megteremtésében, közreműködött az állomáskereső nélküli néprádió kifejlesztésében (1949). Pályája későbbi szakaszában a televíziós berendezések áramköri kérdéseit vizsgálta, elektroncsöves fekete-fehér televízió-vevőkészülékeket fejlesztett, kísérletileg igazolta a műsorszórás horizonton túli terjedését. Közreműködött a televíziós berendezések ipari gyártásának beindításában, az 1960-as évektől pedig behatóan vizsgálta a színes televíziózás elektronikai kérdéseit.
Munkásságának egyedi vonulata az elektroakusztikai eszközök humánélettani és pszichikai hatásainak vizsgálata. Kutatásai alapján bemérte és meghatározta az optimális audiális élmény (pl. zenehallgatás) eléréséhez szükséges, a rádióhullámmal szembeni frekvencia- és amplitúdókövetelményeket. Behatóan foglalkozott a torzítás kompenzálására alkalmas akusztikai kiegyenlítődési folyamatokkal is.
Oktatás- és kutatásszervezői tevékenysége szintén jelentős volt. Tevékenyen közreműködött a Távközlési Kutató Intézet 1949-es megszervezésében, amelynek később igazgatója is volt. Szintén részt vett az Állami Műszaki Főiskola 1947-es megalapításában, ahol törekvéseinek köszönhetően Magyarországon megindulhatott a híradástechnikusok képzése. Nevéhez fűződik számos egyetemi tankönyv, jegyzet megírása; a rádió-vételtechnika, a televíziótechnika, az elektroncsövek, az elektronikus mérések és az impulzustechnika tárgyak előadása évtizedekig az ő jegyzetein alapult.
Szervezeti tagságai és elismerései
[szerkesztés]1949-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1976-ban rendes tagjává választották, részt vett a Tudományos Minősítő Bizottság munkájában, elnöke volt az elektrotechnikai szakcsoportnak, tagja a műszerügyi és a híradástechnikai bizottságoknak. 1949-ben egyik fő szervezője és alapító tagja volt a Híradástechnikai Tudományos Egyesületnek, amelynek tevékenységét 1953-tól 1974-ig elnökként irányította, 1974 után pedig tiszteletbeli elnöke volt. Emellett a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségének elnökségi munkájában is részt vett. 1967-ben a Lengyel Tudományos Akadémia külső tagjává választották.
Az 1956-ban megjelent Rádiókészülékek és erősítők című tankönyvéért 1957-ben megkapta a Kossuth-díj második fokozatát. A legmagasabb híradás-technikai elismeréssel, a Puskás Tivadar-díjjal kétszer is kitüntették (1960, 1975). Emellett díjazottja volt a Kiváló Dolgozó elismerésnek (1948), az Oktatásügy Kiváló Dolgozója címnek (1959) és a Munka Érdemrend arany fokozatának (1965, 1970) is.
Főbb művei
[szerkesztés]- Elektroncsövek: A Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnökhallg. részére. Budapest: Tankönyvkiadó. 1951.
- Rádióvételtechnika. Budapest: Tankönyvkiadó. 1951.
- Televízió. Budapest: Tankönyvkiadó. 1951.
- Bevezetés a gyengeáramú mérésekbe. Budapest: Tankönyvkiadó. 1951.
- A távolbalátás alapjai I–III. Budapest: Felsőoktatási Jegyzetellátó. 1953. (Barát Zoltánnal)
- Központi televíziós jelkeltő generátor: Szinkrongenerátor. Budapest: Mérnöki Továbbképző Intézet. 1954.
- Képfelvevő és képvisszaadó katódsugárcsövek. Budapest: Mérnöki Továbbképző Intézet. 1954.
- Rádiókészülékek és erősítők: Egyetemi tankönyv. Budapest: Tankönyvkiadó. 1956.
- Híradástechnika. Budapest: Terra. 1964. 512 o. (Kozma Lászlóval)
Emlékezete
[szerkesztés]Mellszobrát 2010 novemberében avatták fel a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem informatikai épületében.
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ Házasságkötési bejegyzése a Budapest XI. kerületi polgári házassági akv. 632/1937. folyószáma alatt. (Hozzáférés: 2020. október 8.)
- ↑ Névpont. (Hozzáférés: 2020. október 8.)
- ↑ Szülei házasságkötési bejegyzése a Budapest V. kerületi polgári házassági akv. V. kerületi polgári házassági akv. 229/1908. folyószáma alatt. (Hozzáférés: 2020. október 8.)
Források
[szerkesztés]- Ki kicsoda: Életrajzi lexikon magyar és külföldi személyiségekről, kortársainkról. Budapest: Kossuth. 1975. 51. o.
- Dr. Barta István. Híradástechnika, 6. sz. (1978) 2. o.
- Bognár Géza: Barta István 1910–1978. Magyar Tudomány, LXXXV. évf. 10. sz. (1978) 786–787. o.
- Magyar életrajzi lexikon III: Kiegészítő kötet (A–Z). Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1981. 54. o. ISBN 963-05-2500-3
- Kossuth-díjasok és Állami Díjasok almanachja 1948–1985. Szerk. Darvas Pálné, Klement Tamás, Terjék József. Budapest: Akadémiai. 1988. 280. o. ISBN 963-05-4420-2
- Magyar nagylexikon III. (Bah–Bij). Főszerk. Élesztős László, Rostás Sándor. Budapest: Akadémiai. 1994. 310. o. ISBN 963-05-6821-7
- Magyarország a XX. században IV.: Tudomány – Műszaki és természettudományok. Főszerk. Kollega Tarsoly István. Szekszárd: Babits. 1999. 59., 102., 267., 270. o.
- Új magyar életrajzi lexikon I. (A–Cs). Főszerk. Markó László. Budapest: Magyar Könyvklub. 2001. 457. o. ISBN 963-547-414-8
- A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825–2002 I. (A–H). Főszerk. Glatz Ferenc. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ. 2003. 100–101. o.