ZSZU–23–4

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
ZSZU–23–4
Egy zsákmányolt ZSZU–23–4 az izraeli Yad la-Shiryon múzeumban
Egy zsákmányolt ZSZU–23–4 az izraeli Yad la-Shiryon múzeumban

Általános tulajdonságok
Személyzet 4 fő (harcjármű parancsnok, harcjármű vezető, oldalszög-magasság kezelő operátor, távolsági kezelő operátor (lokátor)
Hosszúság 6,54 m
Szélesség 3,13 m
Magasság 2,58 (felemelt radarral 3,57 ) m
Tömeg 19 tonna
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 9,2 mm a lövegtoronyban, max. 15 mm az alvázon
Elsődleges fegyverzet 4 x 23 mm 2A7 gépágyú (AZP-23 "Amur")
Műszaki adatok
Motor 19,1 literes V-6R hathengeres, négyütemű, vízhűtéses dízelmotor
Teljesítmény 209 kW (280 LE) (2000-es fordulatnál)
Felfüggesztés torziós rugózás hidraulikus lengéscsillapítókkal
Sebesség 50 (műúton),30 (terepen) km/h
Fajlagos teljesítmény 11 kW / tonna (14,7 LE / tonna)
Hatótávolság 450 (műúton),300 (terepen) km

A ZSZU–23–4 szovjet önjáró légvédelmi gépágyú. Az 1960-as évek elején fejlesztették ki az elavult ZSZU–57–2 leváltására.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Két prototípust készítettek egyazon feladatra, az egyik a 37 mm-es ikercsövű gépágyúval rendelkező ZSZU-37-2 Jenyiszej (Szu-100P alváza alapként szolgált a később erre az alvázra épített 2K11 Krug és 2SZ3 Akacija járműveknél), másikuk pedig a 23 mm-es négycsövű Silka (GM-575 alvázon).

A tesztek alapján mind tűzgyorsaság, mind tűzerő szempontjából felülmúlta a Silka ellenfelét.

Sorozatgyártása 1964-ben kezdődött, első és csak a Szovjetunióban szolgálatba állított ZSU-23-4 előszériát követte a tapasztalatok alapján továbbfejlesztett V-verzió 1967-ben.

Első nagy számban készített és exportra szánt változata a ZSU-23-4 V1 (1969), ebből a változatból kaptak a Varsói Szerződés tagállamai, valamint Egyiptom is (V1 korai sorozatból csak Egyiptom és Magyarország kapott, az egyiptomiak sikerrel alkalmazták 1973-ban, sok példány izraeli hadizsákmány lett, amit annyira jónak találtak, hogy rendszerbe is állították). ZSU-23-4 M3: Barát idegen azonosítóval is felszerelt, fejlesztett verzió, csak a Szovjetúnióban rendszeresítették. Megemlítendő az Afganisztáni harcok során módosított, speciálisan konvolykísérésre használt változat, melyből minden felesleges dolgot eltávolítottak (lokátor és tűzvezető rendszer, valamint ezek műszeregységei), hogy helyükre több lőszert, extra tűzoltó berendezéseket, valamint infra berendezéseket, ködgránátokat tehessenek. A gépágyúk magasságiszögben (+85 fok) ideálísak az utak mellett emelkedő hegyoldalak, sziklafalak között megbúvó támadók semlegesítésére. ZSU-23-4 4M: A második nagy számban rendszeresített exportváltozat, 1977. Főbb változások a V1 verzióhoz képest: módosított fegyverzeti rész, vaskosabb, nagyobb átmérőjű, flexibilis folyadékhűtés a gépágyú csöveinek, porvédő és árnyékoló lemez a gépágyúk felett, módosított parancsnoki kupola 3 helyett 2 figyelőműszerrel, a 3. helyére beépített optikai célmegjelölő műszer az RPK tűzvezető számítógépnek továbbítható adatokkal, erősített alváz (2 merevítőbordával az orr rész alsó felén), bal oldalon 2 helyett 3 szerelőnyílás, torony jobb oldalán nagyméretű hűtőtartály a rendszer hatékonyabb üzemeléséhez, nagyfokú belső rendszer fejlesztés, a csőves technológia kiváltása, parancsnoki kezelőpult át tervezve. a ZSU-23-4 4M Rendszerbe állításakor már fejlesztették utódját, a ZSZU-30-2 2K22 2SZ6 Tunguzkát (1970-ben kezdték el a fejlesztést, GM-352 alvázon mely az első TOR járművek alapja is).

Elődjéhez képest (ZSU-57-2) kisebb volt a lőtávolsága (maximum 2500 méter), azonban a lokátoros tűzvezetés és a megnövelt tűzgyorsaság ezt kompenzálta (nem beszélve a zárt, vegyi-biológiai és atomtámadással szembeni beépített automatikus védelméről). Az alváza a PT–76-os úszó harckocsi főelemeire épült. Képes volt 180-fokos félkörív mentén tűzfalat vonni maga elé a magasba. Harci alkalmazásra került az 1973-as jóm kippúri háborúban, Vietnamban, Afganisztánban (szovjet megszálló erők földi célra, utak, hidak és járműoszlopok biztosítására), az irak–iráni háborúban, a délszláv háborúban. Lengyel, orosz és ukrán cégek modernizálták a járműveiket.

ZSU-23-4 V1 alapján készült a lengyel Biala, kiegészítve 4 db Grom-7 (Igla lengyel változata) légvédelmi rakétával, passzív infravörös-optikai és lézeres eszközökkel a tűzvezető lokátor helyett, valamint a hőkibocsátás mértékét minimalizálták, javították a zavarvédettséget, Nato-kompatibilis eszközöket kapott.

Oroszország és Ukrajna szintén elkészítette a ZSU-23-4 4M verzión alapuló 5M verziót, a belső rendszerek modernizációján túl szintén felszerelték 4 db Igla légvédelmi rakétával (egyes változaton 3-3 db, összesen 6), digitalizálták és fejlesztették védelmét és a tűzvezető lokátort.

Műszaki adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Tömeg: 19 000 kg (harckész tömeg)
  • Méretek: hosszúság 6,54 m (6535 mm) szélesség 2,95 m (3125 mm) magasság 2,25m 2576 mm menethelyzetben, 3572 mm harchelyzetben
  • Nyomtáv (lánctalpak középpontjai közötti távolság): 2500 mm
  • Hatótávolság: 450 km (fogyasztás 100 km-en műúton 80 liter), szárazföldi úton 300 km (fogyasztás 100 km-en 130 liter)
  • Páncélzat: 10-15 mm
  • Fegyverzet: négy AZP-23 23 mm-es légvédelmi gépágyú
  • Meghajtás: egy 260 LE teljesítményű V-6R-1 négyütemű közvetlen sugárporlasztású, gyorsjáratú dízelmotor
  • Teljesítmény: maximális sebessége műúton 50 km/h, száraz földúton 30 km/h

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Eredeti szolgálati könyv: Léfe alapján, Juhász Gábor.
  • Philip Trewhitt: Páncélozott harcjárművek, GABO könyvkiadó 2000, ISBN 963-8009-99-3
  • Philip Trewhitt: Armoured Fighting Vehicles, 1999 Brown Packaging Books Ltd.