Töröksíp

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Töröksíp
Kuruc tárogató.jpg

Besorolás
aerofonfúvós → kettős nádnyelves
Csőhossz 30-40 cm
Rokon hangszerek zurna, schalmei, oboa, tárogató

A töröksíp a 17–18. századi Magyarországon használt kettős nádnyelves fúvós hangszer. A kuruc korban és később tábori, ceremoniális hangszerként, nagydobbal együtt tánckísérő, szórakoztatózenei hangszerként is használták. Írásos emlékekben a töröksíp név mellett gyakran szerepel tárogató, tárogató síp néven.[1]

Felépítése[szerkesztés]

A hangszernek mindössze egy tucatnyi múzeumi példánya ismeretes, ezek java része a Magyar Nemzeti Múzeumban van. Nem egyformák, csupán lényeges vonásaikban egyeznek, készítésük technikai színvonala nagyjából megfelel a 17–18. századi fafúvós hangszerekének, schalmeiekének. A töröksíp ugyanakkor a korabeli kettős nádnyelves hangszereknek a nyugati schalmeiektől eltérő típusát képviseli, a perzsa-arab-török zurna egy változata. Ennek megkülönböztető jegyei a felső részen hengeres vagy közel hengeres furat, a széles, lyuggatott tölcsér, az ajaktámasz, a hangszer furatába felülről benyúló elforgatható favilla, a nyugati oboaféléktől eltérő nádfúvóka.[2]

A fúvóka[szerkesztés]

A töröksíp kettős nádnyelves fúvókája rövidebb, mint a mai oboáké, felépítése is más. Nem két egymásra borított, összeerősített kemény nádnyelv, hanem a rozsszárból készült síphoz hasonlóan egyetlen puhább, összelapított nádcsődarabkából áll. Részben emiatt is a töröksíp és a hozzá hasonló keleti oboafélék hangja fémesebb, erősebb, mint a mai nyugati oboáké.[3] A kettős nádnyelves fúvóka alatt támasztókorong, piruett van, amely fúvás közben az ajkak megtámasztására szolgál.

A villás csap[szerkesztés]

A hangszer üregének felső végébe egy 10–11 cm hosszú, elforgatható villás csap illeszkedik. A villa úgy van kialakítva, hogy két ága között szabadon tud áramlani a levegő. A villa többféle akusztikai szerepet is betölt. Egyrészt fokozatossá teszi az átmenetet a fúvóka szűk ürege és a hangszertest tágabb furata között, másrészt a villa elforgatásával a felső három hangképző nyílás hangolható, sőt teljesen el is tömíthető. Ez utóbbi megoldással a hangszert „egykezessé”, tehát lóháton is használhatóvá lehet változtatni.[2]

A test[szerkesztés]

A töröksíp teste szilva-, cseresznye- vagy jávorfából készül. Hossza 30–40 cm, furata legtöbbször hengeres, ritkábban enyhén kónikus, széles tölcsérben végződik. A hangszer sajátossága, hogy a tölcsér lyuggatott, legtöbbször 7, a hangképző nyílásokkal megegyező méretű lyuk van rajta. A hangszer testén legtöbbször hét, néha csak hat elülső, egy vonalban álló hangképző nyílás, a legfelső lyukkal szemben a hátoldalon egy hüvelyklyuk található.

A hangszertest felső végén kb. 2 cm-es toldalék látszik, ez a belső villaszerű csap folytatása. Az ezen lévő furatba 6–8 cm hosszú, felfelé szűkülő rézcsövecske illeszkedik, ennek végére húzták, kötözték cérnával a kettős nádnyelvet, ehhez csatlakozik a 2–3 cm átmérőjű ajaktámasz.[3]

Használata[szerkesztés]

A mai oboától eltérően a töröksíp megszólaltatásakor a fúvóka nádnyelvei nem az ajkak közé szorítva, hanem teljes egészükben a szájüregben vannak. A szájban tartalékolt nagy nyomású levegő bizonyos értelemben a duda tömlőjének szerepét tölti be, körlégzés alkalmazásával folyamatos, megszakítatlan fúvást tesz lehetővé. Ezt a játékmódot segíti elő az ajaktámasz vagy piruett, ami a hangszer felső részéből kiálló, a nádfúvóka rögzítésére szolgáló rézcsövecskén található.

A töröksíp teste – a többi nádnyelves hangszerhez hasonlóan – akusztikai értelemben egyik végén zárt csőként viselkedik. Cilindrikus vagy közel cilindrikus furata – például a kónikus furatú oboával ellentétben – nem teszi lehetővé az oktávátfúvást, a hangszernek csak az alaphangsora használható, ami azt eredményezi, hogy a hangterjedelme a hangképző nyílások számától függően egy oktáv, vagy annál csak néhány hanggal több.

Története[szerkesztés]

Töröksíp dobbal

A tárogató szóról a legkorábbi ismert írásos emlék 1533-ból való, a töröksíp elnevezés először a 17. század végén bukkan fel, leggyakrabban a 18. század elején említik. Ábrázolásai a 18. századból ismeretesek.[4]

Feltehető, hogy valamiféle kettős nádnyelves fúvós hangszert a magyarok már a honfoglalás korában is ismertek, de erre semmilyen konkrét adat nincsen. Az, hogy a tárogató hangszernév történelmileg megelőzi a töröksíp hangszernevet, önmagában nem jelent semmit, a középkorban a tárogató a fúvós hangszerek összefoglaló neve lehetett.[2]

A zeneszerszám a 17-18. században kétségkívül a törökök révén jött divatba, a töröksíp hangszernév is ekkor honosodott meg Magyarországon. A kuruc korban egy részük egyenesen a törököktől származott, ismert például Thököly Imre egy 1691-ben keltezett levele, melyben megbízást ad töröksípok beszerzésére Konstantinápolyból.[5]

A töröksíp, a tárogató fogalma főképp a kurucokkal kapcsolódik össze. Erős, átható hangja miatt hadi jeladó zeneszerszámnak használták, de nem csak Magyarországon és nem csak kuruc táborokban, hanem másutt is.[4] Egyéb szabadtéri eseményeken, ünnepi felvonulásokon,[6] lakodalmi[7] és temetési[8] menetben is fújták, és a 17-18. század fordulóján az asztali muzsikálásnak, a korabeli szórakoztatózenének is kedvelt hangszere volt.[9] Jellemző nagydobbal együtt való szerepeltetése, az ilyen együttest például a Székelyföldön, de ugyanúgy a Balkánon, a törököknél, araboknál is tánc kíséretéhez használták. E műfaj művelői mindenütt hivatásos zenészek, legtöbbször cigányzenészek voltak. A töröksíp neve délkeleten zurna vagy zurla.[4][10]

A 18. század vége felé a töröksíp-tárogatónak a szórakozásban, a tánczenében betöltött szerepe háttérbe szorult, hangja a változó zenei ízlésnek már egyre kevésbé felelt meg.[11] Az 1790-es években azonban reprezentáló, ceremoniális, ünnepi használata újra általánossá vált, ekkortól kezd a hangszer megszólaltatása tudatosan archaizáló, hazafias jelentéseket hordozni. Kultusza, részben népi tradícióval elvegyülve – igaz, szórványosan – egészen a 19. század restauráló mozgalmáig, a modern tárogató létrejöttéig életben maradt.[12] A régi töröksíp-tárogató legutoljára a 19. század végén volt használatban egy-két toronyőr kezében.[13]

Források[szerkesztés]

Jegyzet[szerkesztés]

  1. Sárosi, i. m.  egy jegyzetben említi A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának magyarázatát, miszerint a „tárogató” felfogható a tár (nyit) szó folyamatos melléknévi igeneveként, vagyis mint „nyitogató, azaz billegető”. A szótár a „billentyűs síp” értelmezéssel is előáll, ám a töröksíp-tárogatónak eredeti formájában nem volt billentyűje. Felmerül a szó hangutánzó eredete is, erre példák a latin taratantara, a francia tarot, a szerb tarakać, a Krk szigetén használt tororo.
  2. ^ a b c Pap, i. m. 
  3. ^ a b Sárosi, i. m. 96. old.
  4. ^ a b c Sárosi, i. m. 97. old.
  5. Sárosi, i. m.  szerint Réthei Prikkel Marián: A tárogatósíp eredetisége. Magyar Nyelvőr, Budapest, 1918, 5.
  6. Szabolcsi, i. m. , A XVII. század magyar főúri zenéje – 13.
  7. Szabolcsi, i. m. , A XVII. század magyar főúri zenéje – 6. fejezetében Rettegi Györgyöt idézi, ahogy emlékirataiban leírja a „lakodalmi solennitásokat” (1760-iki feljegyzés; Hazánk 1884. I. 362. l.): „Így osztán nagy sereggel megindultak török-sípossal, akinek volt s egyéb musikásokkal, úgymint: hegedűs, gardonos és cimbalmosokkal oda, az hol a menyasszony szülei, vagy maga lakása volt.”
  8. Szabolcsi, i. m. , A XVII. század magyar főúri zenéje – 11.
  9. Szabolcsi, i. m. , A XVII. század magyar főúri zenéje – 6. fejezetében idézi Apor Pétert, aki a Metamorphosis 3. részében (Az vendégségről és ebédről és vacsoráról) írja: „…régi időben mikor mulattanak, igen kedves muzsikájok volt az török síp, egyszersmind az dob…”
  10. Pannon Enciklopédia A magyarság kézikönyve Zene és tánc Cigányzene, arcanum.hu
  11. Szabolcsi, i. m. , A XVIII. század magyar kollégiumi zenéje – XII. fejezetében Martinovics–Laczkovics „A’ Magyar-Ország’ gyűlésiben egyben-gyűlltt Méltóságos és Tekíntetes Nemes Rendekhez 1790-dik Esztendőben tartattott Beszéd” (1791, 178.) című radikális röpiratából idéz: „…tárogató sípjok mellé a’ doromb, duda és furúlya-is jó, mellyeknek füleket hasogató dömmögés és ordításánál a’ bokátokat elegendőképpen öszve-verhetitek…”, „…Bertsenyi, Rákóczi, Bezerédi Notáit füleket boszszontó tárogató sípon… fújja danollya…” (130. l.)
  12. Szabolcsi, i. m. , A XVIII. század magyar kollégiumi zenéje – XII.
  13. Sárosi, i. m.  szerint a Zenelap egy 1906-os száma arról ír, hogy 1897-ben Jászapátin a toronyőr még régi tárogatóval jelezte az órákat.

További információk[szerkesztés]

  • zene Zeneportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap