Tóth Zoltán (történész)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Tóth Zoltán
Született 1888. december 9.
Budapest
Elhunyt 1958. június 12. (69 évesen)
Budapest
Nemzetisége magyar
Foglalkozása történész,
hadtörténész,
muzeológus,
akadémikus

Tóth Zoltán (Budapest, 1888. december 9.Budapest, 1958. június 12.) történész, hadtörténész, muzeológus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Legfőbb szakterülete a középkori magyar hadtörténet volt, azon belül érdeklődése elsősorban a hadszervezeti és hadviselési formák, valamint a fegyverzetek vizsgálatára irányult. Különösen jelentősek Mátyás fekete seregére, illetve a huszárság eredethagyományára vonatkozó kutatásai.

Életútja[szerkesztés]

A Ludovika Akadémián megkezdett katonai tanulmányait megszakítva a Budapesti Tudományegyetem történelem szakára iratkozott be. Marczali Henrik tanítványaként ott szerzett bölcsészdoktori és történelem–latin szakos tanári oklevelet 1912-ben. 1913-tól a Magyar Nemzeti Múzeum alkalmazásában állt mint a levéltári osztály napidíjas gyakornoka. 1919-ben átkerült a történeti osztályhoz, ahol 1939-ig végigment a ranglétrán: előbb a régiségtár segédőreként, majd múzeumi őreként dolgozott, utóbb a hadtörténeti gyűjtemény vezetőjévé nevezték ki, s első osztályú igazgatóőrként a történeti osztály vezetője lett. Múzeumi munkájával párhuzamosan 1921-ben középkori magyar hadtörténelem tárgykörben magántanári képesítést szerzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1930-tól 1932-ig a középkori magyar történelem helyettes tanára volt, majd 1934 után a magyar hadtörténelem címzetes nyilvános rendkívüli tanáraként oktatott. Fegyvertörténeti referensként részt vett a Monarchia felbomlását követő osztrák–magyar likvidációs tárgyalásokban.

1939-ben Pécsre költözött – a múzeumi hadtörténeti gyűjtemény vezetését továbbra is megtartva –, s két évig az Erzsébet Tudományegyetemen a középkori magyar és egyetemes történelem nyilvános rendes tanára volt. 1941-ben visszatért Budapestre, s a Magyar Nemzeti Múzeum történeti osztályához – időszakos nevén az Országos Történeti Múzeumhoz – beosztott nyilvános rendes egyetemi tanárként, az Országos Magyar Gyűjteményegyetem égisze alatt tevékenykedett 1952-es kényszernyugdíjazásáig. Addigi életművéért 1952-ben a történelemtudomány kandidátusa lett.

Munkássága[szerkesztés]

Hézagpótló történeti kutatásai elsősorban a középkori magyar had- és fegyvertörténetre irányultak, tudományos vizsgálatai során figyelembe vette a társdiszciplínák – régészet, filológia, néprajz – vonatkozó eredményeit is. Már pályája elején behatóan foglalkozott I. Mátyás hadszervezésével és hadügyi politikájával, de Mátyás korának köztörténeti vonatkozásaival is. Ez irányú kutatásait 1925-ben koronázta meg a fekete seregről írott monográfiájával, amelyben elsőként tisztázta Mátyás zsoldosseregének történetét, annak vitás kérdéseit. Emellett behatóan foglalkozott a huszita szekérvárral és a hadászatban betöltött jelentőségével (1916, 1918), muzeológusként tipologizálta középkori feszítőzabláinkat (1920), valamint leírta Attila kardját (1930). Kutatásainak mintegy összegzéseként a Magyar művelődéstörténet című áttekintő kézikönyv (1939) általa írt fejezetében letisztult szintézisét adta a magyarországi hadviselés középkori átalakulásának.

Pályája során a középkori hadtörténelem művelődéstörténeti, oklevéltani és nyelvészeti vonatkozásaival is behatóbban foglalkozott, jeles szakértőjévé vált a 15–17. századi krónikairodalomnak. A magyar királylándzsa (1933) és a Hartvik-legenda (1942–1943) kapcsán tisztázta a Szent Korona eredetének egyes kérdéseit, a huszárság eredetével kapcsolatban pedig kimutatta, hogy a korabeli délibábos nyelvészkedésekkel szemben az elnevezés a latin cursor szóból szláv közvetítéssel magyarosodott huszárrá (1934). Mindemellett foglalkozott a német koronázási formula (1928), illetve a Botond-monda eredetével és filológiájával is.

Muzeológusként több fegyverkiállítást rendezett a Magyar Nemzeti Múzeumban, s a második világháborút követően részt vett a nagy történeti kiállítás előkészítő munkálataiban is. Pályája során több múzeumközi tanulmányutat tett Ausztriában, Csehszlovákiában, Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Svájcban, a Balkán-félszigeten és Törökországban.

Társasági tagságai és elismerései[szerkesztés]

1927-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1940-ben rendes tagjává választották, 1924-től 1945-ig volt az Akadémia hadtörténeti bizottságának tagja. Az Akadémia átszervezésekor, 1949-ben tanácskozó taggá minősítették vissza, s rendes tagságát – több akadémikuséval együtt – csak posztumusz, 1989-ben állították helyre.

1922-ben az MTA pénzjutalommal járó Lévay Henrik-díjának kitüntetettje lett. Évtizedeken keresztül igazgatóválasztmányi tagként segítette a Magyar Történelmi Társulat munkáját. 1928-tól választmányi tagja volt a Nemzetközi Múzeumi Tanácsnak (Internationaler Museumverein). 1949–1950-ben a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság alelnöki tisztét töltötte be.

Főbb művei[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  • Magyar életrajzi lexikon II. (L–Z). Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1969. 898. o.  
  • Magyar múzeumi arcképcsarnok. Főszerk. Bodó Sándor, Viga Gyula. Budapest: Pulszky Társaság; Tarsoly. 2002. 902–903. o. ISBN 963-86222-4-5
  • Magyar nagylexikon XVII. (Szp–Ung). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2003. 612. o. ISBN 963-9257-17-6  
  • A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825–2002 III. (R–ZS). Főszerk. Glatz Ferenc. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ. 2003. 1319. o.
  • Új magyar életrajzi lexikon VI. (Sz–Zs). Főszerk. Markó László. Budapest: Helikon. 2007. 855. o. ISBN 963-547-414-8