Szulejmáni ajánlat

A szulejmáni ajánlat feltételezett, nem bizonyított békeajánlat. A magyar köztudatban, illetve a magyar történészi szakirodalom egyes képviselőinél, „élt” az a hipotézis, hogy I. Szulejmán (1494–1566) oszmán szultán 1520-ban, majd 1524-ben békét ajánlott a Magyar Királyságnak, ha a magyarok szabad átvonulást engednek Nyugat felé az oszmán hadaknak, és/vagy éves adó fizetését vállalják a Portának, az Oszmán Birodalom kormányának, gyakorlatilag a szultánnak. Az ajánlatot azonban II. Lajos magyar király (1506–1526), illetve az akkori magyar kormányzat elutasította; ez az oka annak, hogy I. Szulejmán – 1521-ben, majd 1526-ban – a Magyar Királyságra támadt.

B. Szabó János, a mohácsi vésszel (is) foglalkozó történész szerint: „az igazságot nem ismerjük, az esetleges javaslat nem maradt fenn dokumentálható módon, ezért csak annyit mondhatunk: a szulejmáni ajánlat nem több, mint történészi konstrukció”. A feltételezett szulejmáni ajánlat modern kori kutatójának, Bárány Attila történésznek az álláspontja szerint az eddig megismert diplomáciai források alapján az ún. szulejmáni ajánlatnak konkrét szövege nem létezik, vagy legalábbis nem ismert.

Az 1520/1521-es „ajánlat”

1519. április 1-én, Budán, II. Lajos király és I. Szelim (1470–1520) szultán megbízottjai, három évre, a status quo alapján, békét kötöttek (amely megállapodás azonban egyáltalán nem akadályozta meg a törökök betöréseit a Magyar Királyságba). Ez a megállapodás, lehetőséget adott arra, hogy a magyar király beleegyezésével, jelentéktelen nagyságú török had (háromszáz lóval és háromszáz martalóccal), a Magyar Királyságon átvonulhasson. Azonban az, hogy a magyar király adófizetést vállaljon, fel sem merült, a megállapodás megkötése kapcsán.

1520. szeptember 22-én, I. Szelim szultán elhunyt. Az előző évben megkötött megállapodás, az iszlám jogrendnek megfelelően, érvényét veszítette. I. Szelim fiának és utódának, I. Szulejmán szultánnak a követe, Behrám (?–?) csausz, 1520 decemberében érkezett Budára, kettős célból: Egyrészt azért, hogy II. Lajos királyt tájékoztassa az oszmán uralkodó személyében bekövetkezett változásról; másrészt az 1519. évi béke – valójában fegyverszünet – meghosszabbítása céljából. Pontosan milyen megbízatással érkezett a követ, arra nézve, az eddig megismert korabeli források, nem adnak egyértelmű választ; sőt, azt sem közlik, hogy a békének új feltételei lettek volna.

I. Szulejmán szultán a naplójában, illetve a győzelmi jelentéseiben („fethnámé”), nem tesz említést békeajánlatról . Dzselálzáde Musztafa (Celalzâde Mustafa Çelebi) (?–1567) udvari hivatalnok, I. Szulejmán korszakának török történetírója, konkrétumok nélkül, csak annyit jegyzett fel, hogy a szultán a követet „a béke s barátság alapjainak lerakása végett” küldte.

A kortárs, a dalmát (raguzai) történetíró, Ludovicus Tubero (1459 körül – 1527 körül) közöl konkrétumokat. Feljegyzései szerint, I. Szulejmán szultán „ugyanolyan feltételekkel” kívánt megállapodni II. Lajossal, mint „amilyenekkel atyja, Szelim”.

Konkrétumokat közöl továbbá egy, a Londonban, a Brit Könyvtárban fellelhető, 1521. augusztusi keltezésű jelentés, amelyet az V. Károly (1500–1558) császárhoz akkreditált, angol követek küldtek haza. E jelentés szerint, a szultán azért küldött követet II. Lajos királyhoz, hogy „meghosszabbítsák és megerősítsék a régi békét”.

A „meghosszabbítsák és megerősítsék a régi békét”, az „ugyanolyan feltételekkel”, „amilyenekkel atyja, Szelim” szövegrészek, cáfolják az új békefeltételek hipotézisét.

A régi, az 1519. évi megállapodás, ugyanis – a status quo szerinti – fegyverszünet volt, nem „béke”; és a magyar király engedélyéhez kötötten, csak jelentéktelen nagyságú török had átvonulására adott lehetőséget.

(Ami a török hadak átvonulását illeti, Frangepán Bernát (1453–1529) horvát nemes és diplomata, 1522-ben, a Nürnbergben, a Birodalmi Gyűlés (a Reichstag) előtt arról beszélt, hogy őt egy török pasa felhívta csapatainak átengedésére, amit azonban visszautasított. Ekkortájt, a horvát területeket, kifejezetten támadták a boszniai törökök.)

II. Lajos király, illetve a magyar kormányzat, nem adott „egyből” választ a szultánnak, hiszen az 1519. évi megállapodás megkötését is egy évig tartó tárgyalás előzte meg. Ezen túlmenően, mivel a magyar királynak – aki az oszmán szultán követével folytatott tárgyalások során, elméletben legalábbis, valamennyi keresztény uralkodót képviselte – követek küldése útján, fel kellett mérnie azt, hogy – fegyverszünet hiányában, háborúban – milyen segítségre számíthat. Ez – elsősorban – az Apostoli Szentszék, azaz a római pápa, a Velence, és a Habsburgok felé történő tájékozódást jelentette: V. Károly császár és öccse, I. Ferdinánd (1503–1564) osztrák főherceg (a későbbi magyar király), II. Lajos király feleségének, Mária (1505–1558) királynénak a testvérei voltak.

A magyar kormányzat Behrám csauszt fogságba vetette, egészen 1526-ig őrizetben is tartotta. Ekkor még nem alakult ki a követjárás általánosan elfogadott protokollja, voltak példák a követek visszatartására, például éppen magyar–török viszonylatban, amikor korábban II. Ulászló (1456–1516) követét, Bélay Barnabást (?–?), I. Szelim szultán hat évig nem engedte vissza.

II. Lajos király, 1521. június 29-én kelt levele, amelyet X. Leó (1475–1521) pápához intézett, semmit nem tartalmaz arról, a szultán – konkrétan – milyen békefeltételeket ajánlott; csak általánosságban szól arról, hogy a szultán békét kért tőle, de valójában mindig mást „színlel”. II. Lajos majd 1524-ben, egy, az akkori pápához intézett levélben, bővebben ír az 1521-es történésekről. A X. Leó pápához intézett levél tartalma „köszön vissza”, az egy nappal később, tehát 1521. június 30-án kelt, VIII. Henrik (1491–1547) angol királyhoz küldött levélben. II. Lajos üzenete szól a szultán részéről történt követküldésről, azért, hogy „a békéről tárgyaljanak”, de milyen békéről, arról már nem ír a király, viszont a levélben utal a törököknek a tárgyalás alatti fegyverkezésére.

A magyar királynak a Velencei Köztársasághoz intézett levele, szintén nem tartalmaz semmi konkrétumot arról, hogy mi lett volna az oszmánok ajánlata.

II. Lajos király követe, Hieronymus Balbus (1460 körül – 1530) pozsonyi prépost, 1521. április 3-án, Wormsban, a Birodalmi Gyűlés előtt, nagy hatású beszédet tartott a török veszélyről. A követ előadása, túlnyomó részben, azonban csak általánosságokat tartalmazott, a Magyar Királyság százötven éve tartó harc miatti elgyengüléséről, a törökök fegyverkezéséről, és a külföldi támogatás szükségességéről. A magyar királlyal bizalmas viszonyban lévő követ előadásában, nem volt szó arról, hogy a szultán békét ajánlott volna.

II. Lajos királynak, a szultán „színlelésére”, és a törökök fegyverkezésére vonatkozó állításaihoz kapcsolódnak az alábbiak:

1520-ban, I. Szulejmán trónra lépésekor, a Portán azok kerültek vezető pozícióba, akik a korábbi ázsiai, illetve afrikai hódítások helyett, a permanens hódításra „berendezkedett” Oszmán Birodalomnak, az Európában, észak felé történő terjeszkedését preferálták. Ez az északi terjeszkedés, a „hitetlenek” elleni harc, jobban be is illett az új szultán elképzeléseibe, mint a muszlim népekkel való konfliktus, amelyeket csak „elkerülhetetlen” esetekben vívott I. Szulejmán.

A szultán, 1521-ben, el is indult Nándorfehérvár ellen, augusztus 29-én a várvédők, a reménytelen küzdelmet feladták, de török kézre került átellenben Zimony vára, és a fontos szabácsi vár is. Az egyik haditanácson, volt olyan török vezér, aki már ekkor Buda elfoglalását javasolta, Nándorfehérvár elkerülésével, ezt a kockázatos lépést elvettették, de távlati célként megmaradt Buda megszerzése.

A hadjárat indokaként, a szultán a követe, Behrám csausz fogságban tartására, sőt, a követnek a megcsonkítására is hivatkozott. Ami a követ bántalmazását illeti, Ludovicus Tubero szerint, ezt maga I. Szulejmán híreszteltette el, a támadás jogosságának az igazolása végett.

I. Szulejmán szultán 1521. évi fethnáméjában (győzelmi jelentésében) ezt írta: „… a hitetlenek ellen indítandó szent hadjáratra határoztam el magamat, s számba vevén a tévelygő nemzeteket, a kétségbe esett magyarokra fordítottam figyelmemet, akiknek húsával és vérével táplálkozott kardunk régi időktől fogva”. A győzelmi jelentésben nincs szó visszautasított békeajánlatról.

Az 1520/1521-es évek, jelenleg rendelkezésre álló, közvetlen dokumentumai alapján, nem bizonyított az, hogy I. Szulejmán szultán – az 1519. évi, fegyverszüneti megállapodás tartalmát meghaladó – béke-ajánlatot tett volna II. Lajos király felé.

Az 1524-es „ajánlat”

A kérdéses időszakból a következő közvetlen adatok állnak rendelkezésre:

Londonban, a Brit Múzeum Kézirattára Cotton-gyűjteményében, fellelhető egy 1524. januári 13-i keltezésű, Tommaso Cajetan De Vionak (1468/1469 – 1534), San Sisto bíborosának címzett, de aláíratlan levélnek a másolata; amely irat Thomas Wolsey (1473 – 1530) bíborosnak, Anglia lordkancellárjának a birtokába került. A levél regesztájában , ez olvasható: „… a török örömmel kötne szövetséget Magyarországgal". Azonban, magában a levélben, nincs leírva az országnak, de annak az uralkodónak a neve sem, akivel a török megállapodna; csak a regeszta szerkesztője, a regesztába, beírta azt, hogy „Magyarországgal”. A levél teljes szövegének az elemzéséből kiderült, hogy a levél szerzője lengyel volt; valószínűleg Wawrzyniec Międzyleski (1480 előtt – 1529), Kamenyec-Podolszk püspöke, aki diplomáciai feladatokat is ellátott. Az eredeti szöveg, azaz a levélnek (és nem a regesztának) a szövege, arra utalt, hogy a törökök a lengyelekkel állapodnának meg.. 1525-ben a lengyelek és a törökök – ha nem is „szövetséget” –, de fegyverszünetet kötöttek egymással.

1524. március 6-a és 13-a között, a Budára, II. Lajos királyhoz akkreditált velencei követnek a titkára, két jelentésben számolt be a városállam kormányzatának arról, hogy a magyarok és a törökök között béketárgyalások folynak. A követségi titkár jelentései azonban semmilyen béke-feltételről nem szólnak. A szakirodalom megoszlik abban a kérdésben, hogy II. Lajos a fogvatartott Behrám csausszal tárgyalt-e, avagy újabb követ érkezett I. Szulejmán szultántól. Török források azonban 1524. évi követküldésről nem szólnak.

1523–1525 között, Hans Schneidpeck (Johann Schneidpöck) (1475 körül – 1527) lovag volt I. Ferdinánd osztrák főherceg követe a budai királyi udvarban. A követ a főherceghez, 1524. május 4-i keltezéssel intézett levelében arról írt, a magyarok azért, hogy a pápától a pénzsegélyt megkapják, „írtak Rómába”; és „a töröktől békefeltételeket fognak elfogadni”, amelyek szerint, „adót fizetnének”, valamint „szabad átvonulást engednének Magyarországon keresztül”. A jelenleg ismert dokumentumok közül, ez az egyetlen korabeli irat, amelyben – a magyarok és a törökök közötti béke feltételeiként – az adófizetést és a szabad átvonulást leírták.

A kortársak közül, azonban senki más nem ismert konkrét tárgyalási feltételeket; a követ pedig saját magával ellentmondásba keveredett, ugyanis ezeket (már mint a békefeltételeket, illetve azt, hogy azokat a magyarok elfogadják), ő maga, ugyanabban a levélben, „praktikáknak” és „meséknek” tartotta.

II. Lajos király 1524. február 4-i keltezéssel, levelet intézett VII. Kelemen (1478–1534) pápához, amely szerint, a törökök támadni akarnak, és a „a Szentszék segítsége nélkül a királyságot nem lehet megmenteni”; továbbá most részletezi először, az 1521. évi történéseket. Ennek keretében, II. Lajos arról írt, hogy annak idején (1521-ben), az akkori pápa (X. Leó) tanácsára, „megvetéssel” utasította vissza a szultán „békeajánlatát”; visszatartva annak követét, ezzel kárt okozva az országnak. II. Lajos azonban, a levélben nem fejti ki azt, hogy a „békeajánlat” konkrétan mit tartalmazott, mit jelentett, melyek voltak a feltételek; és azt sem, hogy miért "megvetéssel" utasította vissza a szultán ajánlatát. A király, e levélben, arról is írt, hogy – követ küldése ellenére –, a szultán már akkor (1521-ben) háborúra készült. II. Lajos, ebben a levélben, arról viszont nem írt, hogy ekkor – tehát 1524-ben –, a szultán tett volna ajánlatot, azt viszont megjegyezte, ha „behódolunk a töröknek”, akkor az egész keresztény világot veszély fenyegeti, de azt, hogy a „behódolás” mit jelent, a magyar király szintén nem fejtette ki.

Bár a török források hallgatnak, a budai velencei követ titkárának a jelentése alapján tény, hogy volt török–magyar kapcsolatfelvétel 1524-ben. Azonban, akárcsak 1520/1521-re nézve, az 1524-es érintkezéseket illetően sem bizonyított az, hogy - az 1519. évi fegyverszüneti megállapodást meghaladó feltételekkel - lett volna török békeajánlat. A Hans Schneidpeck (Johann Schneidpöck) osztrák követ küldte jelentés ellentmondásos; és van olyan nézet, amely szerint, a magyar kormányzat nem idegenkedett az álhírek terjesztésétől.

Források

• Ágoston Gábor: Az oszmán hódítás és Európa, Rubicon Intézet Nonprofit Kft., Budapest, 2022
• Bárány Attila: A szulejmáni ajánlat. Magyarország, a Török Birodalom és a Nyugat (1521 – 24). Attraktor, Máriabesnyő, 2014
• Bárány Attila: Adalékok az 1521-es magyar-török viszonyhoz a nyugati követjelentések tükrében; [5] – hozzáférés: 2022. december 6.
• Bárány Attila: „Il n’est possible ni en nostre pouoir résister […] au turcq”. Adalékok az 1524-es „szülejmáni ajánlathoz”; [6] – hozzáférés: 2022. december 6.
• B. Szabó János: A mohácsi csata. Harmadik, javított kiadás, Corvina Kiadó Kft., Budapest, 2013
• Fodor Pál: Magyarország és a török hódítás, Argumentum Kiadó, Budapest, 1991
• Magyarország történeti kronológiája (főszerkesztő: Benda Kálmán), I. kötet, a kezdetektől 1526-ig, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981
• Pálffy Géza: A három részre szakadt ország, 1526–1606. Kossuth Kiadó, Budapest, 2009
• Török történetírók, fordította és jegyzetekkel kísérte: Thúry József, I. kötet, Budapest, 1893, kiadja a M. Tud. Akadémia / - hozzáférés: 2022. december 6.
• Török történetírók, fordította és jegyzetekkel kísérte: Thúry József, II. kötet, Budapest, 1896, kiadja a M. Tud. Akadémia / - hozzáférés: 2022. december 6.
• Varga Szabolcs: Leónidasz a végvidéken, Zrínyi Miklós (1508–1566). Kronosz Kiadó – Magyar Történelmi Társulat, Pécs – Budapest, második, átdolgozott kiadás, 2022